Hagyományosan kilenc “tipusát” különböztetjük meg a színházaknak. A típust idézőjelbe tettük, mivel a színház gazdaságtörténetében nem tipizálhatók úgy a színházak, mint akár a művészettörténetben. Éppen ezért gyakran fordulunk segítségért, amikor nem tudunk elég jól értelmezni szempontunk szerinti színházi fogalmat. Cikkem tárgya az európai színház rövid gazdaságtörténete, a többi földrésszel majd később foglalkozom.
A FOGALMAK
A magyar etimológai szótár szerint a színház szó 1830-ban jelenik meg először a magyar nyelvben. A szín és a ház szavak összerakásából jött létre. A szín itt “színpad, színdarab része”.
Van egy másik szavunk is a színházra: a játékszín, amely 1750-ben “tudatos szóalkotás eredményeképpen jött létre.” A szín ebben az összetételben ”fedett, oldalról nyitott építmény.”
AZ ŐS-SZÍNHÁZ
Az ős-színházról alig tudunk valamit. Csak sejtjük, hogy létezett. Mindennek megvan, jobban mondva megvolt a maga őse. Amikor az altamirai barlang falára az ősember állatokat festett, majd néhány ezer év múlva már énekeltek és táncoltak is, senkinek a fejében sem fordult meg, hogy egy ilyen estét felfoghatjuk színházként is.
Az ős-színházról alig tudunk valamit. Csak sejtjük, hogy létezett. Díszletre, jelmezre külön volt szükség, kellékeket, hangszereket is maguk készíthettek. Egy ilyen ős-színház költségvetése egyszerű volt: az előadás költségeit fedeznie kell a bevételeknek, amely lényegében a vadászat bevételét jelentette. Ha már a tartós éhezésig elfogyott az élelem, – nincs mese – cserélni kellett a színészeket, sőt voltak vidékek, ahol csak a bukott színész teste mentett meg az éhhaláltól.
Gyermekkoromban mindenféle tudatosság nélkül játszottunk ős-színházat. Mi is festettünk a falra, énekeltünk és táncoltunk hozzá – elsősorba azért, hogy ne kelljen még lefeküdni a sötét szobába. Kihasználtuk az akkorbiban még gyakori áramszüneteket is: a petroleumlámpa árnyékában furcsa, izgalmas árnyjátékokat játszottunk.
A GÖRÖG KOR
Alig három emberöltő alatt a kezdeti színházi formákból kialakul a modern, ma is játszható és élvezhető görög színház és színházi előadás. A teljesség kedvéért idézzünk fel néhány meghökkentő érdekességet: fából készült phalloszok körbehordása, a közönség ennivalót és bort visz be az előadásra, rabszolgák csak gazdáik kíséretében mehetnek be a színházba, malacot áldoznak az ünnepség javára, vérét pedig szétlocsolják, a közönség hangosan fejezi ki véleményét.
A klasszikus kori athéni játék kiadásaira három forrásból származott a bevétel. A közönség beléptidíja, amelynek bahajtására külön magáncéget bíztak meg. Akik olyan szegények voltak, hogy nem bírták fizetni a belépő árát, azoknak az állam adott pénzt a belépőjegyekre.
A kiadások nagy részét (a kar jelmezét és maszkjait) a khorégosz, a színészek fizetését az állam állta, akit a versenyek felelős vezetője az arkhon jelölt ki. A színészek gázsija nem lehetett túl nagy, mivel a Dinonüsziákon részt vevők egyfajta érdekvédelmi szervezetet hoztak létre.
Ahgy a görög színházban maszkokban játszottak a színészek, ugyanúgy mi is használtuk a saját magunk által újságpapírból készített csákókat, maszkokat, pajzsokat és fakardokat. Játék volt ez, anélkül, hogy tudtuk volna mit is jelent a játék, a színház. De nem okozott prolémát az sem, hogy egyetlen műanyag őzikével kellett bábelőadásaink minden állatfiguráját eljátszanunk.
A RÓMAI SZÍNHÁZ
A római kor színházának jellemzői nem különböztek jelentősen a görög színházak jellemzőitől. Nem véletlenül, hisz a rómaiak a III. században elfoglalták a dél-itáliai, majd néhány évtized múlva a sziciliai görög városokat is. Időszámításunk előtt 240-ben a római álam hivatalos határozatot hozott, hogy ünneppel köszöntsék az első punk háború győzelmét. Livius Andronicus később felszabadult rabszolga írta, rendezte és játszotta, ráadásul kar nélkül. Az előadásokat a római magisztrátusok, leggyakrabban az aedilisek (közigazgatási hivatalnokok, tisztségviselők) az államkincstár biztosította összegből szervezték. Rendszerint a hivatalnokok is hozzájárultak presztizs okokból a költségek fedezetéhez. A nézőknek ingyen voltak az előadások. A nagy sikert arató előadások művészei a rendes honoráriumon felül külön jutalmat is kaptak. A színészek többsége felszabadított rabszolga volt, mivel a római polgárok szégyenteljesnek tartották ezt a foglalkozást.
EGYHÁZI MISZTÉRIUMJÁTÉKOK
Talán az őskori, talán a görög misztériumjátékokból alakult ki az a fajta játék, amelynek vallásos jellege a litugiában, játékos jellege a dramaturgiában mutatta meg magát. Kevés forrásunk maradt róla, játéknak is a csak az utókor nevezte el. Több fajtáját ismerjük:
Karonülő, korai gyermekkorom egyik jelentős élménye egy katolikus templomi mise volt. A pap prédikációja, a hívők zsolozmázása, az orgona monumentális zúgása, a tömjén erős illata, a félhomályos terek olyan összhatást gyakoroltak rám, hogy azt hittem a megfeszített Jézus valóban egy ember, egy felakasztott ember. Olyan erősen sírtam, hogy apámnak ki kellett vinni a templomból. Akkor még nem tudtam, hogy egy valódi misztériumjáték részvevője, vagy legalábbis nézője voltam.
ISKOLAI SZÍNJÁTSZÁS
Valószínű az egyházi misztériumjátékokból alakult ki oly módon, hogy a misztériumjátékok egyre több és több vallási történetet dolgoztak fel, egyrészt a diákságnak példaképül, másrészt a nyelvtanulás fejlesztése támaszal. Leggyakrabban passiójátékokat és mártírdrámákat adtak elő. Az előadások pénzügyi forrásait az iskola (a rendek), a főúri és püspöki adományok biztosították, de bizonyára elfogadtak a játszó diákok szüleitől is adományt.
Több iskolai előadásban vettem részt – többségük bábszínház volt. Egynek a fődalára is emlkészem, így kezdődik: “Egyszer egy kiráyfi mit gondolt magában, hihihi- hahaha, mit gondolt magában.” Az óvoda udvarában játszottuk, a bábok egy kifeszített függöny tetején mozogtak.
Hasonló színházat játszottunk a Barakk-ban, szülőhelyem utcáin. A ruhaszárító kötélre dobtunk egy pokrócot és máris kész volt a színház. A gyerekek hoztak kissámlit, a nagyobbak hokedlit. Úgy emlékszem jegyet is gyártottunk, úgy hogy a papírt kisatíroztuk az alája helyezett fémpénzre. Emlékszem egy dalra is: Jártam ablak, híd alatt egy holdvilágos éjjel.
Iskolámban egy bűvész is vendégszerepelt: színes ruhájára és a nagy szájára emlékszem. Kezével varázsolva ömlött a szájából, orrából, füléből a sok-sok aranypénz!
A FŐÚRI, ARISZTOKRATA SZÍNHÁZ
A főúri színház (hívják kastélyszínháznak is) a minőség színháza volt. Godoljunk arra, hogy az arisztokráciának volt bőven pénze ahhoz, hogy a legjobb művészeket megvásárolja, ahhoz, hogy saját darabot irasson, és ahhoz, hogy színházat építessen magának. A kastélyszínházak jelentős részét a tulajdonos – pénzügyi helyzetének romlása miatt – polgári vállalkozásoknak bérbe adta.
Soha sem kedveltem igazán a gazdag főurak családi szórakozásainak színhelyét – nem is láttam sokat belőle. Ami mégis megragadott az a Dán Királyi Színház fából készült, páholysoros nézőtere, amely egyszerűségével, arányaival elcsábította a csupa arany barokk szerelmeseit.
VÁNDOR SZÍNHÁZ
A vándorszínházat az a kollektív vágy hozta létre, hogy az emberek saját lakóhelyükön nézzenek olyan előadásokat, amelyeket a fővárosban vagy a szomszéd város színházai játszanak. A vándorszínház általában egy-egy igazgató kezében volt, aki amellett hogy rendezett, szervezte a színház turnéját, producerként biztosította a szükséges pénzt az előadásokhoz. A belépődíjat nem csak pénzben, de élelmiszerben is lehetett fizetni.
Szülőhelyemtől alig 1 kilométerre volt a Sörgyár, amelynek színházterme sokáig a legnagyobb tere volt életemnek. Itt láttam életem első színházi előadását, amelyben aranyszínnel festett testű akrobaták szerepeltek. Egy színészre is emlékszem: Csákányi Lászlóére. Mai szemmel nézve esztrádműsor lehetett, de számomra egy csodálatos este.
POLGÁRI SZÍNHÁZ
Az iskolai, a kastély-, a vándorszínház színészeiből és az egyre erősebb polgárság pénzéből és hiúságából néhány évtized alatt létrejött a mai korban is meghatározó szerepet betöltő polgári színház. Maga a színház épülete is szimbolikusan mutatja azt a struktúrát, amely a nézőtér különböző jegyárkategóriájú jegyeiben nyilvánul meg és amely ellen számottevő lázadásról nem számolhatunk be. A színházat a helyi önkormányzat, és a jegyvásárlás által a nézőközönség tartja fenn. A közösség kultúrszerete és pénzügyi forrásai nagyságától függően a két fő támogatás aránya jelentősen változhat. A mecénások szerepe alig kimutatható.
Szülővárosomban, az első színházi előadásom a kaposvári Csíky Gergely Színház előadás volt a “Mesél a bécsi erdő.” Csak ámultam és bámultam a színes fényektől, díszletfalaktól és jelmezektől elvarázsolva. Ki hitte volna, hogy tíz év múlva majd ebben a színházban szigorúnak kell lennem a csoda megvalósulása és a pénzügyi lehetőségek egyensúlya ellenérése között.
ÁLLAMI SZÍNHÁZAK
A polgári színházak egyik változata. Többségük létrejötte a nemzeti önállósodás folyamatának egyik látványos és érzelmes eredménye. Fennntartását alapvetően az állam látja el. A jegyek árát tudatosan alacsonyan tartják, annak érdekében, hogy minél többen járjanak színházba. Két fő fajtája van: a nemzeti színház és az operaház. Dolgozói biztonságát a közalkalmazottiság és a nyugdíjrendszer garantálja.
ONLINE SZÍNHÁZAK
A koronavírus járvány arra kényszerítette a színházakat, hogy törvényt sértve és feladva évezredes hagyományaikat, élő színház helyett online (stream) színházi formában játszanak színházat. Az átállás gyorsan és sikeresen megtörtént, a közönség saját füles foteljében nézhette nagyképernyős televízióján kedvenc előadásait. Az online előadások ma már az élő előadások sugárzását jelenti, de a korábban rögzített előadások is műsoron vannak. Az online előadások költségei és bevételei többnyire maga a színház és művészei finanszírozzák. Ma még bizonytalan, hogy megmarad-e ez a színházi elérési módszer.
A online színházak több fajta fantasztikus lehetőségeket biztosítanak nézőiknek. Elsősorban a filmes eszközök kényelmi teljesítményei teszik lehetővé az előadás leállítását, visszapörgetését, lassítását, ismétlését, másodsorban az internetes eszközök aktív és kreatív potenciálja ma még elképzelhetetlen művészeti, kommunikációs alkalmazásokat.
A színháznak összeségében két fő támogatója van: a közösség és a közönség. A közösség, amely jelenti az államot, az önkormányzatot és a nagyvállalati szponzort, valamint a közönséget, amely az egyéni fogyasztó. A színház szabadsága, függgetlenségie pedig attól függ, hogy a színház milyen arányban képes előadásai költségét saját maga finanszíroznia. Ez az önfinanszírozás, amely képes a függetlenséget biztosítani, és ez a függetlenség, amely biztosítja a műsorterv, rendezés, szereposztás stb. szabadságát.
Évezredek tapasztalata, hogy a színház csak nagyon kis mértékben képes saját költségeit finanszírozni. Nincs más megoldás: az életben maradás érdekében az államnak kell legalább kezdetben támogatnia a kezdő színházakat. Így tehát nem menekülhetünk a színházi paradoxontól, amely szerint az adórendszer segítségével a színházba nem járók nem részesülhetnek az állam színházi támogatásában. A színházbajárók pedig egyre többen lesznek, és így egyre nagyobb támogatásból vesznek részt.
Bízva ennek megvalósulásában:
dr. Venczel Sándor
színházi közgazda
