2009. október 10-én tartotta első tanévnyitó ünnepélyét a Színház és Film Intézet (www.szfi.hu). Ez alkalomból közöljük Szőcs Géza költő, drámaíró köszöntő beszédét.
Ugyanolyan rövid beszédet szeretnék mondani, mint amilyen hosszú és sikeres éveket kívánok ennek a diákcsapatnak, amley a színpad és a mozgókép világán belül keresi helyét az életben.
E döntés nem magától értetődő. Mármint, hogy valaki a színházra tegye föl az egész jövőjét. Volt idő, amikor a színész, egyszerűbben a csepürágó megítélése mérhetetlenül alacsony értéken állt. De ahogyan a lenézett felcserekből kinőtt az életmenőként tisztelt orvosok kasztja, a templomi és udvari muzsikusok iránti elnéző elismerésből kifejlődött a legnagyobb zenei géniuszok áhitatos tisztelete, úgy a színház is, gyermekével a filmmel együtt, a modern kor egyik legrangosabb művészetévé nőtte ki magát, az ennek megfelelő megbecsülésben részesülve. Sőt a színházra (az élőre és a mozgóképre is) mindinkább kezd úgy tekinteni a világ, mint olyan esélyre, amely még visszatérítheti az emberiséget önmaga morális énjéhez. ha ez nem történik meg, a civilizáció felszámolja önmagát, az emberek pedig belefulladnak saját maguk okozta problémáik megoldhatatlan zűrzavarába.
A magyar kultúra egyik büszkesége a színház. Mégsem vagyunk elégedettek vele, mert miközben színházba járó közönségünk tagadhatatlan és megható hűséggel tart ki mellette, a publikum azt is érzi, hogy hiába a jeles hagyományok, a kiváló mesterek és a nagyszerű színészek – valami hiányzik a magyar színpadról és a magyar filmből.
Hogy mi, ezt nem tudnám megfogalmazni és talán senki nem tudná azok közül, akik itt ülnek ebben a teremben. De mindannyian érezzük, hogy a nemzetnek a 21. századra való lelki és erkölcsi és szellemi felkészítésében olyan feladatok várnak erre a generációra, amelyek alaposan és sokszorosan próbára fogják tenni. Nem mindennapi érzékenységre, bölcsességre, tehetségre, kockázatvállalásra és hozzáértésre lesz szüksége ahhoz, hogy közönségének s rajta keresztül egész közösségének, esetünkben a magyar nemzetnek megfogalmazza a kor kihívásait és válaszokat javasoljon rájuk.
Ezért minden elismerésem, szerencsekívánatom és üdvözletem mindazoknak, akik életüket annak a legősibb hagyománynak a megőrzésére és folytatására szánják, amelynek lényege: történeteket mondani el, sorsokat jeleníteni meg és érzelmeket ábrázolni. Ehhez kívánom ennek az intézetnek és minden diákjának, hogy végezze sikerrel azt, amit most elkezdett.
