Dr. Koncz Gábor: A „fehéringes közmagyar” Kányádi Sándor köszöntése 2004-ben és elköszönés 2018-ban…

„A szeretet nem nyugdíjaztatható napszámosát”, a „fehéringes közmagyart” köszöntöm; hét lépésben úgy, hogy elmesélem találkozásainkat; tehát azt, hogy magatartása mikor és miként hatott rám.

 1.) A hivatalos határidőket már jóval túlnőttem, s még mindig nem tudtam olvasni. Az 1950- es évek közepén, áldott emlékezetű anyai nagymamám kínlódott velem, ám a  bab innen is, onnan is csak bö, a, bö maradt. Az olvasókönyv Ottó ütött, talált ötöt rászoktatója kívülről ment, ha megláttam a teke rajzát, ám ez olvasásnak nem volt nevezhető. Nagyika végtelen, jóságos türelemmel bíztatta már-már beguruló édesapámat és megszeppent édesanyámat; nagy gyakorlata lévén az irodalom   elviselésében. (2)   A   megvilágosításomért   folytatott küzdelemben naponta olvasott fel meséket és verseket a Nők Lapjából. Sikerült: az irodalom kedvéért megtanultam olvasni. Vélhetően akkor találkoztam először Kányádi Sándorral. Mert később a  Kenyérmadár  és  más gyűjteményes  kötetek igencsak ismerősek  voltak. (A szerkesztés is, ahogyan hajdan a Nők Lapjában, mese is, vers is volt egymás után.(3) Nincs gyermekkor fa- lovacska és nincs Kányádi est fa-katona nélkül. Most is kattog bennem a dallama:„Volt egy fa-katona. Fából volt a lova; kengyele, kantárjaa kádár munkája, fából a patkója:fa-kovács patkolta;fából volt faragva a föld is alatta.”Ez,  a „Faragott  versike” (4)  különösen megmaradt, először  nekem is (sokáig) fa-lovacskám volt. Később, a közgazdasági, kutatói, szervezői, írási akarás lázában gyakran eszembe jutott a Sóhajtás is:„ Kútnak lenni volna jó, utas-itatónak,diófának vagy a fán füttyentő rigónak.

Rigófüttynek volna lenni jó, lenni bár egy hangnak;jönni-menni volna jó, akárcsak a harmat.” (5)
Később a dallamot,  a tartalmat Kodály Zoltán változatában is átéltem: „szerettem volna minden lenni, amire csak szükség van.” A lassú lecsillapodásban, természet-keresésben is felmerültek régen olvasott Kányádi versek:„Hallgat az erdő, csöndje hatalmas; mohát kapargat benne a szarvas…” (6)

2.)  Édesapám,  Dr. Koncz Sándor  (1913-1983.) gazdag  könyvtárában már gimnazistaként megismertem a klasszikus erdélyi irodalmat: Nyírő József, Tamási Áron, Reményik Sándor, Áprily  Lajos, Krüzselyi Erzsébet napi olvasmányaim voltak. Nehezen szántam el magamat a személyes erdélyi utazásra. Fájt Erdély. Apai nagyszüleim (Koncz József és Szabó Teréz)  révén felvidéki (Özörény, ma Gemerska Horka) származású is vagyok, s amióta lehetett piros útlevelem, gyakran és szívesen, de szenvedőn jártam Szlovákiába. A trianoni szétszaggatást azzal is megéltem, hogy lelkemben parallel volt ezzel a Sárospataki Református Kollégium 1952-es szétverése, a teológiai tanár édesapám elüldözése. Neki már gyakorlata volt az elviselésben, hiszen korábban, a visszacsatolt Észak-Erdélyben, a Magyar Királyi    Csaba Királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola hitoktató lelkésze volt, Marosvásárhelyen. Innen is ered a gazdag erdélyi szellemi paksaméta.(2018. évi beszúrás: Az örökségről lásd a Napút folyóirat, általam szerkesztett, „Családi reformáció” témájú, 2017. évi 9. számát.) Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág című  könyve  lett a vándorbotom,  amely 1971-ben jelent meg, Kányádi Sándor előszavával: „Vannak helyek a Székelyföldön, ahol az ember csak lenyomja az ásót és borvíz  tör fel. Odább lépik párat, ott is lenyomja, onnan is borvíz tör fel,  s még ízbeni különbség is szokott lenni a két forrás között. Aztán melyik palackba, melyik korsóba kerül, vagy  csak elcsurog a füves s virágok tövére…”(7)  Ezt  olvasva  nem halogattam  tovább az utazást,  vittem magammal a kötetet  is. Tocsogtam a borvíz buzgároknál.  Meglátogattam Farkaslakán Tamás Gáspár bácsit. Bölcselkedő zavaromban azt találtam kérdezni:- Egyedül tetszik lenni?- Most már nem, hogy itt van.- Azelőtt?- Azelőtt a legyek voltak itt.- Nem savanyú ez a fű a tehénnek, Gáspár bácsi?- Ütet kérdezze, én nem kóstolgatom.

Szóval, így elvoltunk, dedikálta is a könyvet. Próbálom megfejteni, hogy akkor, 1972-ben, 22 évesen,  mit és miért huzigáltam alá. Megjegyzem, hogy tőle tanultam: megtiszteli az írást, előtte megmosdik és fehér inget vesz fel. Mint teszi azt Kányádi is!

Kolozsvárott  felkerestem Apám  régi barátját, valahol  a Farkas utcai templom közelében,  a börtönből szabadult László Dezső bácsit (most is látom kékfoltos arcából szeme ragyogását; s ím kisütött a nap; odaátról tán ide nézett…). Meglátogattam persze Kányádi Sándort. Persze… persze szorongva: mi a csudát keresek nála, miért költöm el az idejét. Nem kellett semmit se magyarázkodni. Menjünk sétálni, mondta; és sétáltunk és mesélt és hálás voltam, hogy  a bab  végül  is bab  lett,  hogy tudok  olvasni; hogy  megértem a kicsinységemnél hatalmasabb nemzeti szorongást, amit később versében így olvastam:„Alkalmi halhatatlanság olykor sikerül megszólítanom leszólítanom egy-egy ismerős járókelőt…és fölolvasomde inkább fölmondom neki bizonyságul hogy éldegélek írok írogatok még közben szemem sarkából az utcát kémlelem s ha végül gyanúsabb szakmabéli vagy éppen hivatalos közeg közeledne sietve zsebrecsapom elharapom a verset…”(8)

3.)  Barátságok  elmélyülését is  köszönöm Kányádi  Sándornak. Az 1970-es  évek elején még nem voltak  saját halottaim. Beke Pál barátom  (…akinek többek között a Pécsi Györgyivel való  ismerettséget és így e mai estet is köszönhetem)  egy november elsején pakolt, hogy megy haza. Hova? Nagygalambfalvára. Miért? Hát halottak napja lesz… Azóta, a szaporodó, szétszórt sírokat a sohasem látott Nagygalambfalvára (Kányádi szülőfalujába) gyűjtöm össze, mert a temetőt pontosan így képzeltem el:„kertünk végében dülledő kövekkel kicsi temető…s a kert végében kis patak várnak vén szilvafák alatt.”(9)

Az  1980-as  években még  nem volt nálunk  szokás, hogy közgazdászok  költőket idéznek; s bizony gazdásznak  éreztem magam irodalmi társaságban s irodalmárnak  a közgazdászok között. Egyszer Kányádit idéztem Kemenes Ernő barátomnak. Rendkívüli tájékozottságáról is tudva, meglepett, hogy ismerte a verset. Újabbal és újabbal próbálkoztam; azokat is ismerte. Még  közelebb kerültem hozzá, ám az csak később derült ki, hogy Kányádi nagy barátja. Ismerve Kemenes viccelődő ám elkerülhetetlenül kemény kritikai megjegyzéseit gazdaságról, politikáról, napi tévelygésekről,  el-eltűnődök, hogy micsoda témák lehettek az Ötkörömre (Kemenes Ernő barátomnak egy esti beszélgetés emlékéül) vers ihletői:

„van még egy bátor (?)lehetőség előbbre hozni a véget
megalázkodnivénen se szeretnék ha eddig kibírtam”(10)

4.) Kányádi is segítette a fejlett szocializmus ideológiai lényegének megértését:
„Inget s lábravalót szabatott a tirannusa szabadság zászlaiból, abban reménykedvén, hogy a sűrű mosásban végképp kifakulnak…”
És segített a külhoniság lényegének megértésében is:
„vagyunk amíg lenni hagynak se kint se bent mint az ablak”(11 )

5.) Kányádival is járom az Isten-keresés és feladat-vállalás útját:
„Valaki jár a fák hegyénki gyújtja s oltja csillagod. Csak az nem fél kit a remény már végképp magára hagyott én félek még reménykedem ez a megtartó irgaloma gondviselő félelem kísért eddigi utamon.”(12)
Kányádi is erősíti az Apámtól tanult hittel és humorral élet-vezetés elvet és magatartást. Pécsi Györgyit idézem: „…költészete minden tragikumával, fájdalmával együtt sem csak tragikus: belengi  a derű, az irónia, a humor, a játék, a fanyar-vidám anekdotázó kedv, melyek együttesen a költő minden társadalmi, történelmi tapasztalata ellenére is az élet igenlését, az egyetemes  létbizalmat erősítik.”(13)  A   létbizalmat,   bizony úgy is,   ahogyan az erdélyi származású,  híres püspök, teológus, író Ravasz  László, ma különösen érvényes népesedési tételét – „azé az ország, aki teleszüli” – elibénk adja:

„hazát nemcsakhű karddal hű hüvellyel is lehet szerezni”(14)

6.) Még messzi van, ám Kányádi vezet a bölcsesség kora felé:„…a költészet akárcsak a szerelem egy ember dolga azé aki szeret senki sem követelheti meg attól akit szeret hogy az őt viszontszeresse ha viszontszeretik örvendetes sőt boldog állapot de köztudomásúan  a boldogtalan szerelmekből is szoktak sőt azokból szoktak nagy katartikus erejű művek születni senki nem kér nem kényszerít senkit sem arra hogy írásra adja a fejét…”(15)
A belülről támadó démonok csendesítése mellett a kívülről támadók acsarkodása, az új rémek ügyében is van figyelmeztető üzenete:

„ősöm ősödnél ősebbhősöm hősödnél hősebb…”(16)

Az  öregedés  magyar remekművei  (Déry Tibor: Kedves  Boóper; Illyés Gyula:  Kháron ladikján) után, íme a Kányádi által adott útravaló: Megvonja vállát az idő… (17) Aztán:
„mint öreg fát az őszi nap lemenőben még beragyog és elköszön a szerelem”(18)
Rezignáltan  veszem tudomásul,  hogy mostanság gyakran  eszembe jut az őszi ragyogású Szerelmes vers:

„valamikor egymásba-kulcsolt ujjakkal andalogtak ajótékony cinkosságot sejtető holdvilágon
későbben egymást átölelve még világos nappal sem röstellték együvé tartozásuk akkoribanilletlenségnek számító demonstrálását
hosszú utat tettek meg együttlátszólag a párhuzamosakhoz hasonlóan
most újra egymás kezét fogják egymás lépteit vigyázva lábuk elé nézve tipegnek a rosszul világított gidres-gödrös járdán
egyetlen vágyuk mielőbb épségben hazaérni”(19) 

7.)  A  hetedik  lépés, mint  a táncban: vissza  a kezdethez, a gyermekkorhoz.  Meglepődtem, amikor  a boltban  lebácsiztak.  Meghökkentem,  amikor  a villamoson  átadták a helyet. Aztán, amikor  a kukorica sorból kiért egy feketére  sült, kapáló, fürdőruhás tünemény; bámultam, mint az egyszeri csodát; s megrázkódtam,  amikor  kikapálta  magát az apja  s szólt: köszönj szépen kislányom, ő a Gábor bácsi… És elöntött az öröm, hogy valaki 52 éves koromban, a homályon át, felidézte bennem a lelkes ifjút, mert  2002-ben így dedikálta könyvét: Koncz Gábornak köszönettel a hűségért  találkozásaink emlékéül sok  szeretettel Kányádi Sándor bácsi.

Ahogyan Hozzád korosodom, Kedves Sándor Bátyám, szeretettel kérlek, hogy hittel és humorral
„építsd föl minden éjszaka építsd föl újra s újraamit lerombol benned a nappalok háborúja”20
+1 lépés, 2018-ban. Június 20-án, a könyvespolc előtt téblábolva hallom: meghalt….Kihúzom a sok helyen behajtogatott, cetlizett, aláhúzgált „Felemás őszi versek” című kötetet, belenyitok, éppen itt: „…a halál mindig korai mert egyetlen élet sohasem elég hosszú mondat…” (116. old.)Hirtelen eszembe jut, hogy fentebb, a második lépésnél említett, sétára invitálás nem turisztikai célú volt. Az „Alkalmi halhatatlanság” című versét újra olvasva, bizony, az élő fülektől kellett tartani. Aztán: az utolsó találkozásunk: Budapesten, a 6-os villamoson kapaszkodott. Mellé sirültem. Nem vett észre. Rákezdtem a fentebb már idézett:„…inget s lábravalót…” Nem fordult felém, válaszolt: „Itt a hatos villamoson, köszönteni engemet, alighanem a Koncz Gábor, skandálja a versemet…” Derültség támadt…

Sándor Bátyám! Köszönöm, hogy bíztatóan nézel rám a könyved fedeléről és köszönöm, hogy olvashatlak!Kányádi Sándor (1929. május 10.- 2018. június 20):…a kilencvenedik születési évfordulón, 2019-ben,  megidéző estet szervezek a TIT Stúdióban. Meghívom mindazokat, akik tizenöt éve, az Alapítványnál ott voltak.

Kérem és várom a  javaslatokat ! www.tit.hu Mail: drgaborkoncz@t-online.hu

Jegyzetek

1.)  A köszöntő  elhangzott Budapesten,  a Magyar Kultúra Alapítvány  székházában, 2004. április 19.-én, a 75 éves Kányádi Sándor tiszteletére rendezett, „A vers az, amit mondani kell” című esten. A jelentős közönség-sikerű találkozón Pécsi Györgyi irodalomtörténész (Kányádi Sándorról  írt könyve Pozsonyban, a Kalligram Kiadónál, a Tegnap és Ma Kortárs Magyar Írók sorozatban   jelent meg, 2003-ban) beszélgetett a költővel; a Kaláka Együttes megzenésített Kányádi verseket adott elő.

A  „fehéringes  közmagyar” =  Kányádi Sándor:  Fehéringes vers. In:  Felemás őszi versek. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002. 96. old. (A továbbiakban: K. S. 2002.)„A szeretet nem nyugdíjaztatható napszámosa”: K. S. 2002.

2.) Ezúton is tudatom az utókorral: anyai nagymamám, Radácsy Ilona férje, Harsányi István (1874-1928)  éppen 130 éve született. Teológiai tanárként, irodalomtörténészként hatalmas életművet robotolt  össze Sárospatakon; fel is őrölte a munka; Gulyás Józseffel együtt ő rendezte sajtó alá az első Csokonai kritikai kiadást. (Kiegészítés 2018-ban: Lásd a Napút folyóirat általam szerkeszett, „Kálvin 500” tematikus  számát, 2009. év, 9. november.)

3.) K. S.: Kenyérmadár. Versek, mesék, történetek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.

4.) K. S. = 1980. 52. old.

5.) K. S. = 1980. 63. old.

6.) K. S. = 1980. 10. old.

7.)  Tamási  Gáspár: Vadon  nőtt gyöngyvirág.  Emlékezés. Kriterion  Könyvkiadó, Bukarest,1971.

8.) K. S. = 2002. 19. old.

9.) Kertünk végében = K. S. 2002. 44. old.

10.) K. S. = 2002. 57. old.

11.) K. S. = 2002. 8. old.

12.) K. S. = Valaki jár a fák hegyén című kötet címadó verse

13.) Az 1.) jegyzetben i. m. 10. old.

14.) K. S. = 2002. 55. old.

15.) K. S. = 2002. 128. old.

16.) K. S. = 2002. 10. old.

17.) K. S. = 2002. 48. old.

18.) K. S. = 2002. 36. old.

19.) K. S. = 2002. 38. old.

20.) K. S. = 2002. 35. old. Dr. Koncz Gábor

Dr. Koncz Gábor Ph.D.

egyetemi magántanár, főiskolai tanár,
a Magyar Comenius Társaság alelnöke,
a TIT Stúdió Egyesület igazgatója
1113 Budapest, Zsombolyai u. 6.
www.tit.hu
Tel: 06-30-487-54-66
E-mail: drgaborkoncz@t-online.hu

AJÁNLJUK