Andai Ernő 1900-ban született. Élete XX. századi „szépbiográfia”. Tizennyolc évesen még azt hitte minden lehet. Filozófiát tanult, de elcsábította a színház, inkább színésznek készült a színiakadémián.  A Színházi Élet cikkei alapján sikeres pályakezdő volt, rendezői ambíciókkal. Közben írással is próbálkozott.

 Első novelláskötete 1922-ben jelent meg, majd a „Soha ilyen tavaszt” című regényével 1927-ben megnyerte a Pantheon kiadó Mikszáth Kálmán irodalmi díját. A Várszínház, a Magyar Színház, az Új Színház kínálta babérok helyett az írógépet választotta társául, de a színház világában szerzett tapasztalatok, élmények gyakran adtak témát novelláihoz, regényeihez, színdarabjaihoz. 1938-ig, alig több mint tíz év alatt lényegében megalkotta életművét. Nemigen találunk ebből az időszakból olyan színpadi szerzőt, akinek öt darabját játszotta volna a Nemzeti Színház, miközben operetteket is írt többek között Buday Dénessel, Eisemann Mihállyal, Brodszky Miklóssal, Zerkovitz Bélával, hogy csak az

Andai gyermek

ismertebbeket említsük. Fordított, dramatizált, írt regényeket, novellákat, gyakran szerepelt a rádióban és olykor még rendezett is. 1939 tavaszán még bemutatták a Vadrózsa című filmet, amely a Vadvirág című színművéből készült, aztán csend lett körülötte is. A nehéz háborús évek alatt elsősorban fordított, ritkán kapott nyilvánosságot. Mint sok más sorstársának neki is egyértelműen kijelölték a helyét. Az 1944. április 30-ai kormányrendeletben így nevesítik: Andai Ernő /Axelrad/, és azok között szerepel, akiknek „művei a közforgalomból kivonatnak”.

Szerencséjére túlélő lett, de az új világ nem fogadta be. 1948-ig még fel-feltűnt a Pódium Kabaré vagy a Magyar Színház körül. Egyik átírója volt Hervé Lili című operettjének 1947-ben, amelyet a főszereplő Bajor Gizi játéka sem mentett meg... Matinét szerkesztett a Zeneakadémián, egy-egy műsor erejéig feltűnt a Rádióban is. Megjelent néhány írása, könyve, az utolsó egy „Forintos regény” volt 1948-ban, a sokat sejtető „Az utolsó szerep” címmel. Felesége emlékezése szerint nem vették fel az Írószövetségbe, ezért felhagyott az írással. Hogy ez mikor történt nem tudjuk, de 1947 júliusában még hirdetést adott fel a Szabad Népben: „Elvesztettem a Magyar Írók Szövetsége által kiállított tagsági igazolványomat…” Tény, hogy nyugdíjazásáig a Szerzői Jogvédő Hivatalban a talányos elnevezésű „Színpadi Anyagellátó Csoport” munkatársa volt. 1979-ben bekövetkezett haláláig nem jelent meg tőle semmi. Talán nem írt már, bár ez nehezen elképzelhető. Annál inkább hihető, hogy régi műveit sem a színházak, sem a kiadók nem ítélték aktuálisnak.  

1979. július 7-én a Magyar Nemzet közölt haláláról rövid nekrológot:

„Meghalt Andai Ernő, regények és sikeres színpadi művek írója. Első regénye, a „Soha ilyen tavaszt” 1927-ben jelent meg és akkoriban minden iskoláslány érzelmes olvasmánya volt. Tizenkilenc kiadást ért meg, írója Mikszáth Kálmán-díjat is kapott érte. Andai fiatalon főrendezője lett a Várszínháznak. Amikor most a Várszínház újraéledt, többen keresték fel és kértek tőle felvilágosítást a színház múltja felől. A fény rávetődött az író régi színpadi sikereire is. Ő dramatizálta Bálint Lajossal közösen a Baskircsev Mária naplóját, ő írta a „Porcelán” és az „Aranyfüst” című színjátékot. Andai Ernő egyike volt nemzedéke azon tagjainak, akiknek az élete kettétört a harmincas évek végén. Utoljára a Szerzői Jogvédő Hivatalban dolgozott, nyelvtudását, műveltségét megbecsülték. A halál álmában érte, kórházban. 79 éves volt.”

Andai felesege

Andai felesége 1957-1979

Andai Ernő két színházi tárgyú regényét ajánlom az olvasó figyelmébe. A Tengertánc-ot 1929-ben a Phanteon Irodalmi Intézet, a Színinövendékek-et pedig a Nova Kiadó jelentette meg 1936-ban. Bevallom, hogy én az utóbbit kedvelem jobban. Ezért csak rövid részletet kínálok a Tengertánc-ból.  Az ízelítő felvezetésére pedig kivételesen egy korabeli kritikából idéznék. Szinnyei Ferenc a „Napkelet” 1930/4-es számában írt rövid recenziót a regényről. „Andai Ernő két első regénye a Soha ilyen tavaszt s az Álmok asszonya szerelmi problémákkal foglalkozott s feltűnt finom lélekelemzésével. Ebben a regényében is szerelmi történetet mesél el, melyet ezúttal vidéki színész- környezetbe helyez. Egy finom lelkű úri leány, Beleznay Klári vidéki operettprimadonna lesz s beleszeret a társulat szép és nagytehetségű tenoristájába, Kalotai Miklósba. Mint felesége hamar kiábrándul az elkényeztetett, könnyelmű emberből s néhány havi együttlét után hirtelen otthagyja, pedig akkor már anya. Ez a regénynek 1910-ben történő első része. A mese azután tizennyolc év múlva folytatódik. Őszíntén szólva nem szeretjük regényben vagy színdarabban az ilyen hatalmas hézagot, melyet nehéz úgy áthidalni, hogy ne érezzük a nagy zökkenőt. A szerzőnek azonban elég jól sikerül az elszakított meseszálakat újra összebogozni s az eltelt tizennyolc év eseményeit az új cselekménybe szőni, melynek az a lényege, hogy a két elszakadt szívet újra összehozza a régi szerelem s záloga, szép fiatal leányuk.

andai erno szininovendekek 3914864 nagyAndai tengertanc

Ezt az egyszerű s nem is új történetet érdekessé tudja tenni egy vidéki város társadalmi- és színészéletének nem nagyon sokoldalú, de mulatságos és derült színezésű rajza, a második részben pedig az ünnepelt operaénekes (Kalotai) életének sikerült festése. […] Egy kissé tán sokalljuk is ezt a koncentrált édességet s komorabb, mélyebb színtónusokhoz szokott szemünknek szokatlan ez a rózsaszínű világítás. Az írót mindenesetre figyelmeztetjük, hogy derült életszemléletét támassza alá minél elmélyülőbb lélekrajzzal s egészséges realizmussal.”/A Színinövendékek ismeretében nyugodtan állíthatom, hogy Andai Ernő megfogadta a tanácsot./  

Az író stílusát és a férfi főszereplőt bemutató rövid részlet következik a Tengertánc című regényből:

"Ez a magas, fekete fiatalember nagyon népszerű volt Szegváron. A szegváriak, ha idegenek előtt büszkélkedni akartak városukkal, mint helyi nevezetességet három dolgot említettek: a villanyvilágítást a Fő-téren, a régi, gótikus nagy templomot és Kalotai Miklóst, a színház tenoristáját. Gyönyörű, bársonyos hangja, férfias megjelenése, egyéniségének furcsa, kicsit fanyar biztonsága, amelyben nagyszerűen keveredett a virtuskodó magyar úr szilajsága, régi, hitbéli vándorkomédiások bizarr lendületével, feltétlen hódolóivá tették a jó szegváriakat.De ha Pestről jött vendég került a színházba, az is elragadtatva hallgatta Kalotait. Tisztán az úri közönyön, nembánomos beletörődésen múlt, amely jellemző sajátossága volt ennek a fiúnak, hogy még itt volt Szegváron. Soha nem vette komolyan egy pillanatra se a mesterségét. Szeretett énekelni. Mikor elhatározta, hogy színésznek megy, tanult is egyideig, de azután ennyi maradt az egész.Már negyedik éve volt a társulatnál, de mindig úgy érezte magát, mintha életének nagyon jelentéktelen kis állomásán kellene eltöltenie néhány esztendőt. Régi, fatalista hittel, valami csodaváró kis bizonytalansággal leste a holnapot, amelyet könnyelmű gondtalansággal mindig habozás nélkül többre tartott, mint a holnaputánt.Ahogy lassan ment a színház felé a Korzón, halk ibolyaiIIat suhant melléje és egy gyengéd érintésű női kéz rebbent a karjára. Felkapta a fejét. Manci, a patikusné ment mellette kifürödve, kialudva, vidáman és jókedvűen.

- Felébredt, álomszuszék úr? - kérdezte.

- Kezét csókolom, Mancika – dünnyögte Miklós és kényszeredett nyájassággal csókolt kezet az asszonynak.

- Hogy aludt? - kérdezte Manci, de nem nézett a férfira. Nagyon ráérő és éppen ezért ártalmasan erős lelki életet élő vidéki asszonyok szokása szerint, titkos értelmet tudott adni ilyen könnyű mindegy-szavaknak is, amelyeket a titokban szeretett férfihoz intézett.

- Köszönöm... Kicsit fáj a fejem... - mondta unottan Miklós és közben arra gondolt, hogy idestova két esztendeje tart már ez a szerelem.

- Persze ... Megint mulatott az éjjel ... - Rövid ujjú ruhájából előgömbölyödő formás karja hozzáparázslott Miklós kezéhez. Erre az érintésre végigtüzelt egy pillanatra a fiatalemberen az előző délután minden forrósága és már csillogó szemmel szorította magához az asszony karját.

- Bolond. .. Vigyázzon... Meglátják ... - súgta oda boldog izgalommal az asszony és tekintete fátyolosra révedt, ahogy végignézett a fiú vállas alakján.

- Mindig olyan vad ... Nézze, mit csinált tegnap délután! ... Kis karóráját mutatta, amelyről hiányoztak a mutatók és az üveg is le volt törve róla. Miklósnak eszébe jutott, hogy előző nap, mikor Manci besurrant hozzá, az első üdvözlő csókok nekiszilajodó hevében az asszony hátracsapta karját és a kis óra nekiütődött a szekrény ajtajának.Mosolyogva mondta:

- Az urad nem kérdezte, hogyan tört el?

- Nem.

- Mit fogsz neki mondani, ha megkérdi?

- Ne tegezzen az utcán... Meghallják ... - mondta suttogva az asszony. Azután forrón hozzátette:

- Te drága őrült! ... Találkozunk ma délután?

- Ma nem lehet... Próbám van.. . – sietett válaszolni Miklós. Halk unalommal lebiggyesztette a száját, felsóhajtott, de közben rutinos gyöngédséggel megszorította az asszony karját, Hogy unta ilyenkor, derűs déli napsütésben, siető emberek, házakból előpárolgó ízes ebédillatok között, még a gondolatát is ezeknek a homályba vesző, nagylendületűnek induló és apró súrlódásokba vesző délutánoknak. amikor a patikusné kétszer-háromszor egy héten besurrant hozzá, sűrű fátyolával és szegvári bovarynésága teljes bűntudatával."

Beleznay Klárit is be kell mutatni, röviden. Két nappal megérkezése után Hervé: Nebántsvirág című operettjében lépett a szegvári közönség elé. Színpadi debütálása nagyon sikeres volt, bár ez a rövid szemelvényből talán nem derül ki. Felvonulnak viszont a későbbiekben fontos szerepet játszó szereplők, kivéve Kalotai Mikóst, aki akkor még igencsak messze állt Kláritól.

"Pár perccel háromnegyednyolc előtt dübörgő zajjal felment a vasfüggöny.Most már egészen közelinek hallatszott a nézőtér lármája és a zenekarból különféle hangszerek tört akkordja keveredett a zsibongó zajba. A zenészek hangoltak már odalenn.Klári kívül állt az egyik oldalkulissza mellett Batyival. Most nagyon izgatott volt. Úgy érezte, mintha jeges fagy borítaná el egész testét. Zúgott a feje, halántékán lüktettek az erek és érezte, hogy arca a festék alatt is halálosan sápadt. Látszólag hallgatta Bátyi vidám fecsegését, de egyetlen szót sem értett abból, amit az beszélt.

- Csak már az első felvonáson túl lennénk - mondta magában gépiesen, sokszor, egymásután. Szinte megkönnyebbült, amikor felzúgott a két gongütés és nyomában a pillanatok alatt lecsöndesedett nézőtér felől felcsendült a nyitány.

- Viszontlátásra - rémlett eléje Batyi nevető arca. - Most megyek alkotni. .. Én kezdem. .. A színpadon találkozunk! Még megvárta, amíg felmegy a függöny és reszketve figyelte a nagy tapsot, amellyel Batyit fogadták. Azután szinte halálra váltan a félelemtől, beállt a közben felsorakozott, zárdanövendékeket alakító karhölgyek sorába, akikkel együtt kellett kilépnie a színpadra. Néma fejbólintással válaszolt a hozzá intézett suttogó kérdésekre, hálásan intett az egyik lánynak, aki megigazította a hajában állandóan rakoncátlankodó fehér szalagot, azután egyszerre arra eszmélt, hogy gyengéden megérintik a karját és a következő pillanatban künn volt a színpadon.Mikor megállt a lányok között, igénytelenül és szerényen, hálásan a tüllfátyolnak, amely valamennyiük arcát eltakarta, rövid, de biztató taps hangzott feléje. Mintha ez a nem várt, tapsos fogadtatás kipattantotta volna a nézőtér felől feléje feszülő várakozó érdeklődés villanyszikráját, egyszeriben elfelejtette minden kínzó szorongását és félelmét. Tétova pillantása elkapta Lithván biztató mosolyát, aki ott ült az első sorban és alig várva, hogy a bevezető kórust befejezzék, könnyedén kilépett a színpad elejére és énekelni kezdett:

"Itt e szent falak körében... "Ettől a pillanattól kezdve nem emlékezett később semmire, ami ezen az estén történt vele. Olyan jókedvűen, annyi kedves, lányos hájjal mókázta, táncolta és énekelte végig a felvonást. hogy amikor két jelenés között megállt künn a kulisszák mögött, pillanatokra maga is elcsodálkozott. Batyival való táncukat kétszer is elismételtették és amikor kimentek felvonás után meghajolni a függöny elé, szinte félálomban hallotta Batyi ujjongó suttogását:

- No, ugye megmondtam?l …Szédülten és könnyesen a boldogságtól futott vissza az öltözőbe. Még a becsukott ajtón keresztülis behallatszott a kis szobába a nézőtér szűnni nem akaró lelkesedése. Alighogy bejött és fáradtan ült le tükre elé, magas, fiatal, erősen kifestett nő lépett be, nyomábanMacával. aki maga is kipirultan az izgalomtól futott be a színpadról. A fiatal nő odalépett hozzá és megölelte:

- Kunvölgyiné vagyok... Gratulálok, szívem... Nagyszerű voltál. Kellemes, nőnél szokatlanul mély és tiszta hangja volt. Klári most már megismerte a direktornét, aki jó nevű drámai színésznő volt és akiről egynapos szegvári tartózkodása alatt is hallott már egyet-mást. ...Megköszönte az üdvözlést, pár pillanatig megbeszélgetett a direktornéval, aki azután elköszönt és kiment.

- Kimegyek most a nézőtérre – mosolygott vissza az ajtóból, - meghallgatom, mit beszélnek az emberek! ...Alig csukódott be mögötte az ajtó, Maca megvetően lebiggyesztette a száját és halkan odasúgta Klárinak:

- Ahogy ő most a nézőtérre megy... Fogadni mernék, hogy Kende már várja az irodában... A direktor ilyenkor künn van a pénztárnál. .. Szép kis direktorné... - legyintett, azután viharos lelkesedéssel megölelte Klárit.

- Te ... Tudod, milyen jó voltál?! ... Gyere, hadd csókoljalak meg!Megint kopogtattak és Batyi dugta be fejét az ajtón egy pillanatra:

- A színügyi bizottságból vannak itt az urak - újságolta ragyogó arccal. – Szeretnének bemutatkozni ... Bejöhetnek?

- Majd a második után – intézkedett Maca, aki már szerető sürgősködéssel forgolódott Klári körül.

- Jó ... Akkor a második után felhozom őket... EI vannak ragadtatva... Szervusztok! ...Klári boldog mosollyal tűrte, hogy Maca meg az öreg öltöztetőnő eligazítsák ruháját, rendbehozzák a haját és közben félhangon, rájuk is figyelve, második felvonásbeli dalát dúdolgatta magában. Macát láthatólag teljesen meghódította Klári félénk, úri tartózkodása, az az alig észrevehető, halk bizonytalanság, amely csak a színpadon virágzott tudatos és élő biztossággá.Mikor az öltöztetőnő egy pillanatra kiment, Maca leült Klári mellé és mintha egy nagy titkot közölne vele, suttogta:

- A direktornéval szemben nagyon óvatos légy ... Ravasz és szeszélyes ... Csak prózában játszik, de meg tudna fojtani mindenkit, akinek nagyobb sikere van, mint neki ... Biztosan dühöng, hogy Te ilyen nagyszerű vagy... Kendével vannak jóba és azt tesznek ketten a  direktorral. amit akarnak, mert a rendezőnek még pénze is van a színházban... Tudod ... Szabad! - a szapora felvilágosításokat félbeszakította, ahogy kopogtattak. Maca felugrott és telt idomait meghazudtoló könnyedséggel ott termett az ajtónál. Nem nyitotta ki, csak hangosan, kiszólt:

- Ki az?- Én vagyok - hallatszott kívülről,

- Lithván ...

- Jaj, drága tanár úr - csicseregte Maca - most nem szabad. Hadd fújja ki magát egy kicsit ez a kislány...  A második után fogadunk!.../Az érthetőség kedvéért: Batyi táncoskomikus, még az Akadémiáról ismeri Klári, Fáskert Maca színésznő, Kende, a rendező, Lithván Szabolcs tanár, helyi színikritikus/ Mikor sok-sok év elmúltával Klári visszagondolt erre az estére, első felléptére a szegvári Nemzeti Színkörben; fátyolos bizonytalanságban látta sajátmagát, ahogy játékos könnyedséggel sütkérezett és csapongott a rivaldafényben, mint egy nekiszilajodott, mámoros, nagy fehér pillangó. Vérében érezte türelmetlenkedni a könnyű francia muzsikát, amely a lányos szeméremnek és a feltámadó asszonyi szépségnek forró bíborát festette arcára. Érezte, hogy sikere van, hogy tetszik a közönségnek és ez valóságos elektromos árammal töltötte el minden mozdulatát. Szikrázott, gyúlt és gyújtott annyira, hogy sokszor szereplőtársai maguk is ráfeledkeztek egy pillanatra és csodálkozva keresték a furcsa szépségű, izzó nőben a próbán látott ijedtszemű, sutamozgású, sápadt kislányt.

andai erno szininovendekek 3914864 nagy

A Színinövendékek a színészi pályára készülő fiatal fiúk és lányok regénye. Egy év krónikája, és ezalatt az egy év alatt sok miden eldől. Többek között az is, hogy a színpadon az akarás kevés, persze az életben sok minden máshoz elegendő lehet. Máté János a híres színésznő fia. A színésznő korán elhagyta a színpadot. Biztos egzisztenciát remélve férjhez ment egy gazdálkodóhoz, majd gyermekük megszületése után néhány évvel meghalt. Az apa Jánosban sikeres működése folytatását látta, de a fiú érettségi után rádöbbent, hogy színész szeretne lenni. Talán édesanyja élénken élő nimbusza is szerepet játszott abban, hogy felvették az Akadémiára. A történet az első év krónikája, tele színházi helyzetekkel és érzelmi fellángolásokkal. Életkorukból adódóan is, de a zárt akadémiai közösségben még inkább a szerelemé a főszerep, de a színpadi helyzeteket is érzékletesen jeleníti meg a szerző. Először lép színpadra János, ezt a pillanatot idézi fel az első részlet:

"János elfogódottan nézett körül. Most látott életében először színházi öltözőt.Nagy, hosszúkás helyiség volt ez, a falak mentén egymásmellé erősített faasztalok álltak, előttük székek. Középen hosszú fogas húzódott, két részre osztva az öltözőt és teleaggatva különféle jelmezekkel. színes köpenyekkel, tollas baretokkal és csillogó sisakokkal. Erős villanykörték világították meg az asztalok fölé erősített tükröket és a falakon különféle szénnel rajzolt ábrák és tréfás magyarázó szövegek jelezték a növendékek képzőművészeti törekvéseit és az utókor számára megőrzendőnek ítélt feljegyzéseit.Úgy egészben meglehetősen sivár képet nyújtottaz egész. János mégis azt a benső megrendülést érezte, ami akkor vett erőt rajta, amikor az egri líceum csillagvizsgálójában először nézett refraktoron át az ezertitkú nyáréji égboltozatra és először próbált közeledni az addig misztikus messzeségben ragyogó csillagokhoz.Igen. Ez már más volt, mint az iskola hűvös, fegyelmezett tanulmányi rendje. Maga az épület, a különös, jellegzetes színházszag és főleg ez az öltöző: kézzelfogható valósággal jelentették a tényeket és János egy valóra vált álom minden ígéretesen szép beteljesülését érezte a primitív bútorok, sokszínű jelmezek 0és összefirkált falak között. Csak állt, megrendülten, némán, válasz nélkül hagyva Barta megjegyzéseit, aki ide-oda járkálva helyszíni szemlét tartott és még akkor se szólt, amikor Laci visszaérkezvén az  időközben előkerült szabóval, kijelölte helyüket és felszólította őket, hogy öltözzenek.

- Minek öltöznek az urak?! - fordult hozzájuk szolgálatkészen Gráczol.

- Máté úr fiatal harcos lesz - adta ki helyettük az utasítást Laci - Barta úr pedig idős lord. Én apródnak öltözöm...!

Gráczol már szedte is össze a megfelelő ruhákat lés a fiúk öltözni kezdtek.Közben megérkeztek a többiek is. Szeredy Péter kedvesen megölelte Jánost, mikor itt meglátta azután minden átmenet nélkül élénk vitát kezdett Lacival; azzal gyanúsítván, hogy állandóan az ő zsírosdobozát veszi igénybe a lefestéshez. A vitába belekapcsolódott Kemény Gábor és Zalavári is. Ezek a hosszú, fogas túlsó oldalán öltöztek és így a többiek számára láthatatlanul, tisztán hangjuk erejével tüzelték egymás ellen a harcos feleket, akik azonban egy hirtelen fordulattal kibékültek és most már közös erővel támadtak a két izgató ellen, megfelelő festői kifejezésekkel adván értésükre, hogy elsőévesek pedig soha nem avatkozhatnak a másodéves végző urak nézeteltéréseibe. Ezalatt János és Barta, Gráczol segítségével felöltöztek, és miután a fodrász fejükbe nyomott egy-egy parókát odajárultak Laci elé, aki megígérte, hogy amíg beletanulnak, kifesti őket.Először János került sorra.Nála simán és gyorsan bonyolódott le az egész művelet, Laci bekente mutatóujját pirossal, odanyomott János arcára egy-egy pacnit, felszólította, jól dörzsölje szét, majd ugyanezt megismételte ajkain is. Még jól lepúderezte és ezzel már el is készült.- Elég lesz - nézett rá elégedetten - Holnap, ha lesz saját festéked, kenhetsz magadra többet! - ezzel Bartához fordult: - Na, gyerünk, öreg lord ... !Míg Bartát festették. János odalépett a sarokban elhelyezett állótükör elé. Riadtan bámulta a vele szemközt álló, lángvörös arcú, kissé félrecsúszott szájú, talpig harci díszben pompázó lovagot, aki marcona sisakja alól, segélytkérő rémülettel nézett rá vissza a tükörből. Mikor az első meglepetésből magához tért, kihúzta derekát, egyenesre igazította köpenyét, elsimította homlokán a parókát és most már külsejével való teljes megelégedéssel fordult el a tükörtől, Meg akarta köszönniLacinak segítségét, de ahogy odanézett, torkán akadt a szó.Azon a helyen, ahol előbb még Barta ült, komor, baljós arckifejezésű, galambősz Mikulás pihent. Hosszú, fehér szakálla mellét verdeste, szeme helyén két sötét folt tátongott, szemöldökét két vattacsomó helyettesítette és ráncos arcán vörös sebhelyek húzódtak keresztül-kasul.Nem értette a dolgot. Rosszkedvűen állapította meg, hogy míg vele Laci néhány pillanat alatt végzett, addig Barta körül ott sürög s forog mind a négy fiú és mindegyik újabb ötletekkel járul hozzá, hogy az idős lord, mennél realisztikusabb élethűséggel ábrázolva jelenjen meg a világot jelentődeszkákon. Laci a lord parókájának zilált, ősz fürtjelt fonta kacér kis kontyokba, Péter élénken magyarázta a két világoskék vonás jelentőséget, melyeket a halántéktól az orrhegyéig kell festeni, Kemény és Zalavári pedig újabb és újabb páncélokat erősítettek a kétségbeesetten pislogó nemes lordra.Ekkor elhangzott a harmadik csöngetés. Testületileg elindultak a színpad felé.Ünnepélyesen vonultak Ie a lépcsőkön. Elől Laci, az apródok könnyed eleganciájával, utána Péter komor feketében. Most Barta jött volna, ha a ráaggatott, súlyos páncélok nem akadályozták volna a járásban. Így Kemény és Zalavári támogatták kétoldalt és vonszoltak magukkal a lengőszakállú aggastyánt, míg utolsónak János zárta be a menetet. Előbbi rosszkedvét most már kifejezett kis irigység váltotta fel, látván Barta sikerét végig a lépcsőházban, ahol a szemközt jövő színészek harsogó tetszéssel ünnepelték és teljes elismeréssel fogadták.A színpadra vezető vasajtó előtt aztán - még a shakespeari tragédiát megelőzően - bekövetkezett a tragikus fordulat. Bogáti, a színház nagy művésze, aki Ill. Richardot játszotta és rendezte, csodálkozva állt eléjük és megdöbbenve bámulta a méltóságteljes lassúsággal közeledő menetet. Mikor odaértek hozzá, rámeredt Bartára:

- Ki ez... ?! - kérdezte teljes álmélkodással és miután nem kapott választ, egyenesen Bartára förmedt.- Kicsoda maga... ??!

J- Idős lord - válaszolta az büszkén, de nagyon nehezen, miután a szakállal együtt szája egy részét is beragasztották. Szerencsére többet nem kellett mondania. lll. Richárd, a tőle elvárható, színes képekben gazdag, ékes és temperamentumos dikcióval kergette vissza az idős lordot az öltözőbe és csak, mikor az már – részben négykézláb - eltűnt a lépcső fordulójánál, fakadt ő is jóízű kacagásra és fenyegette meg Lacit, aki akkor már a többiekkel együtt dülöngélt a nevetéstől. Most már elmúlt János irigysége. Hálás volt Lacinak, hogy nem vele vesződött annyit, aztán egyszerre nagyon elkomolyodott, amiikor a többiek után, ő is belépett a színpadra.Ott állt a színpadon. A templomi áhítat, ami elöntötte lelkét, nemcsak belőle fakadt. Külsőségek is segítették hozzá. A homályos világítás, lábujjhegyen lépkedő díszítők, suttogva váltott szavak, az egész titokzatos környezet, magasba nyúló díszletek, rejtett fényforrásokból előszökő világítások, mindez így együtt pontosan alátámasztotta azt az érzését, hogy templomba lépett.Az első, szinte kábító hatású benyomás elmúltával, szeretett volna nyugodtan körülnézni és most már apróra akarta szemügyre venni azt a sok titokzatos, számára érthetetlen rendeltetésű dolgot, amelyek itt körülvették. De ekkor erős gongütés hallatszott. Egyszerre napszerre nappali fény áradt szét mindenfelé, elült az eddigi lázas sürgés-forgás, szétlebbent a zöld bársonyfüggöny: megkezdődött az előadás. Az érzések egymást követő rohanásában, amelyek ettől kezdve végigviharzottak benne, szinte elveszett az a néhány perc, amikor a többiekkel együtt ő is megjelent a közönség előtt. Váratlan gyorsasággal folyt le az egész. Egy csoportba kellett felállniok, az ügyelő intésére bevonultak és fegyvereikre támaszkodva, mereven állták körül a háttérben Henrik király koporsóját, mialatt a színpad előterében Richard ördögi praktikákkal igyekezett maga felé fordítani a gyászba borult Lady Anna szívét. János utolsó volt a sorban. Gépiesen követte Laci odasúgott utasításait, mindenben utánozta társait, de közben a szokatlan világítástól hunyorgó szemmel igyekezett figyelemmel kísérni a körülötte történteket. Nagyon kevés sikerrel járt ez az igyekezete. Összefolyt előtte minden, könnyű kábulat vett rajta erőt és, mikor dolguk végeztével elhagyták a színpadot, elgondolkozva állt meg a vasajtó előtt a folyosón. Túl a külső benyomásokon, melyeket maga a hely, az eddig képekről ismert nagynevű művészek tényleges közelsége, az egész szokatlan környezet keltettek benne,hasztalan kereste magában a nagy, belső megnyilatkozást, amelyet az elmúlt percektől várt. Valahogyan folytatásnélkülinek, félbeszakítottnak érezte a csöndes megrendülést, amely az épületbe való belépésének pillanatától elöntötte. Olyan érzés volt ez, mint amikor a moziban a legérdekesebb jelenetnél szakad el a filmszalag és egyszerre hideg világosság józanodik a mesevilág folytatását sürgető illúziókra.Igen. Most már pontosan meg tudta állapítani, mi bántja. A túlzott józanság zavarta. A rend és fegyelem, amely kitűnően működő mechanizmushoz tette hasonlóvá a színpad egész bonyolult gépezetét. A csodátváró kisgyerek örök, fájdalmas kiábrándulása döbbent lelkére, aki először ébred rá, hogy nem az angyalka hozza, hanem szülei díszítik a csillogó karácsonyfát. Beszélni szeretett volna valakivel. Soha nem érezte eddig a közlés vágyának azt az égető szükségességét, amely most hajszolta, hogy beszámoljon valakinek el benne gomolygó gondolatokról és hangosan kimondott szavakkal kergesse magától messze minden zavaró rossz érzését.

A regény a reménytelen sóvárgások, a tétova összetartozások, a hódítások, a boldogtalan elválások gazdag tárháza. János is részese érzéki kalandoknak és érzelmi viharoknak, de végül kitartásának is köszönhetően osztálytársával szerelmük boldog révbe ér. Akinek szerencséje van a szerelemben az nem jár jól a másik vonatkozásban. De miért is? Lássuk a döntő színpadi pillanatot, a megvilágosodást:

"János egyáltalán nem volt lámpalázas. Igaz, még korán is Iett volna. Hiszen az első felvonásban néhány mondata volt csupán azután két felvonásban nem jött és csak az utolsóban, a híres búcsújelenetben vált szerepe igazán fontossá. Csodálkozva tapasztalta, mennyivel gyorsabban peregnek a jelenetek most, mint a próbákon, amikor a tanár még lépten-nyomon megállította őket, hogy utasításokat adjon, javítson. Szinte valószínűtlenül hamar múlt el az idő addig, amíg végre rájuk került a sor. Akkor Péter gyors egymásutánban háromszor keresztet vetett, letörölte homlokáról öklével az izzadságot és kihúzva magát berobogott a színpadra.János utána csörtetett a többiekkel együtt és a bevonulást követő porfelhő lecsillapultával mindjárr kellemetlen meglepetés érte.Szeredy Péter a rettenetes lámpalázban átugrotta egy végszavát, amire neki ezt kellett volna kérdeznie: „Rongyos hadat?” - és így nem csinálhatta meg kigondolt játékát se, egy megvetően gúnyos fejmozdulatot a fejedelmi udvarmester felé. Ez annál inkább bosszantotta, mert amúgy is alig volt szerepe az első felvonásban.De azután megnyugtatta magát. Majd a negyedikben ... Péter és Margit első felvonásbeli nagy jelenetét ugyanúgy végighallgatta a színfalak mögül, mint eddig is minden próbán, de ami eddig nem történt meg soha, most fedezte fel először újra a jól ismert szavakban az első, a régi Ocskay előadás hites lendületét és, mint harci paripa a csatára hívó kürtjelet várta, hogy végre rákerüljön a sor.A közbeeső időt Ide-oda járkálva töltötte.A felvonások után ő is ott állt az öltöző sarkában, mikor lesereglettek a gratulálók. Rajta is áthullámzott a lelkes izgalom, mikor Zalavári, aki nagy meglepetést keltett a Palóc szerepében hírül vette, hogy egyik nagy színház igazgatója feljegyezte nevét és efölött érzett örömében táncra perdült az öltöző előtti folyosón Csillag Pirivel, aki egyébként komoly igazgatói intelemben részesült, mert minden szavát gyanúsan lelkes tapsvihar fogadta a színpadon.És közben folyton: mind nagyobb erővel feszült benne a várakozás: majd, ha ő következik sorra ... !Azután eljött ez is. Elérkezett a negyedik felvonás.Felhangzott a posztóval bevont dob tompa dübörgése, nyakába akasztották a kötelet, felálltak körülötte kísérői: a vörös ruhás hóhér, pap, fegyveres katonák és… és akkor elhangzott a végszó.

- Hát most ... ! - remegett rajta végig, mikor beléptek a színpadra. Még néhány másodperc, míg megállt a menet. Aztán rákerült a sor. Most neki kellett beszélnie. Abban a pillanatban Emmit látta maga előtt.Összehúzott szemmel, aranyszőke hajával, kékruhában állt előtte és rámosolygott.Egy félpillanatig csönd volt a színpadon. Egyszerre fekete lett előtte minden. A nézőtér nagy sötétségbe olvadt, kinyitotta a száját, de mintha a hang belefagyott volna. Akarata küzdött nyelvével, amely megbénult, mikor pedig végső erőfeszítésével felszabadította magát a látomás eltűnt. De akkor már késő volt.  Ahogy az első szavakat kiejtette, mikor meghallotta a saját hangját, tudta, hogy mindennek vége. Üres jelentéktelen, kifejezéstelen volt ez a hang. Még annak a kis lelkesedésnek se volt benne nyoma, amit a próbák alatt érzett. Eleinte megpróbált küzdeni a testét-lelkét lebéklyózó tehetetlenség ellen. Érezte, hogy arca merev, mozdulatai automatikusan gépszerűek, a kigondolt, sokszor próbált játékok összefolynak, ajkai szinte összeragadtak, szája egészen kiszáradt, alig volt képes hangot adni.És közben mondta szerepét egyre csak tovább ...De olyan volt már az egész, mintha álmodott volna. Mialatt szűrkén, egymásután peregtek elő ajkán a betanult szavak, belül pontosan érezte, mit kellene csinálni, hogyan kellene mondani, de... de nem tudta. Olyan volt ez, mintha áttörhetetlen gipszréteg borítaná egész testét. Pedig tudta, érezte" ha csak egy pillanatra is át tudna törni rajta, ha félpillanatra fel tudna szabadulni, egyszerre feloldódnék minden és úgy mondaná, úgy játszaná a szerepet, ahogy elképzelte, ahogy végiggondolta, ahogy érzi ...De tudta azt is, hogy ez a felszabadulás nem jön. Mikor a jelenet végeztével kiment a színpadról, néma csönd kísérte a nézőtérről. Egyetlen taps nem hallatszott. Megállt a színfalak mögött. Mereven maga elé nézett'egy pillanatig. Aztán sarkon fordult és lement az öltözőbe. Mire a többiek leértek, már teljesen átöltözött. Közönbös hangon felelt a kérdésekre, könnyen mosolygott a vigasztaló tréfákra, még Szeredyvel is csak néhány szót beszélt, aki vállára tette kezét, úgy magyarázott neki valamit. Felsietett. Kiment a vasajtón át a nézőtérre, ahonnan már elment a közönség, csak az igazgató beszélgetett a körülötte álldogáló tanárokkal. Mikor őt meglátták, hirtelen elhallgattak. Az igazgató mondani akart valamit. De ő megelőzte: Igazgató úr, kérem. Tessék a holnapi előadásra másvalakiről gondoskodni. Én holnap már nem jövök be. Kimaradok az iskolából."

Ez a történet, bár színházi regény, mégis színészek pályaelhagyásáról szól. A színésznőt a megélhetési kényszer, fiát a színészi tehetség felismert hiánya kényszeríti távozásra, egy külső, társadalmi és egy belső, egyéni ok. Korábbi könyvismertetéseimben is találkozhattunk már ilyen esetekkel. Közhely, hogy a színház, a színészi pálya a sikerről szól. Mégsem gondolom, hogy ezek a regények kudarctörténtek. (Szabó István)