2009. márciusában lépett hatályba az Előadó-művészeti Törvény. Ennek hatására az elmúlt évi központi juttatás idén közel 3 milliárddal többet juttat a színházi szakmának. Az első tapasztalatokat összegzi Kosztolánczy Gábor, a Centrál Színház gazdasági igazgatója.
Színházaink jelentős állami és önkormányzati támogatással működnek, ami lehetővé teszi, hogy a jegyek csak pár ezer forintba kerüljenek. A közpénzek elosztása jelenleg hagyományelvű, csak nyomokban fedezhetők fel benne objektív, mérhető szempontok. A tavaly elfogadott előadó-művészeti törvény 2010-től új alapokra helyezi a közpénzek elosztását, mely egyes színházakat kedvezőbb, másokat hátrányosabb helyzetbe hozhat. Mivel az elosztás szabályai csak a következő hónapokban alakulnak majd ki, a bizonytalanságban levő teátrumok már most idomulni próbálnak az új alapelvekhez. Ez a folyamat azonban kedvezőtlen hatást gyakorol a színházi piac egészére.
2009. márciusában lépett hatályba az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról és sajátos foglalkoztatási szabályairól szóló törvény. A jogszabály alapelve az Alkotmányban biztosított művelődéshez való jog érvényre juttatásának elősegítése a művészeti intézmények hosszú távú finanszírozásának megalapozásával.
A színházak közpénzből való támogatásának elsődleges célja, hogy a nézők lehető legszélesebb köre találjon ízlésének és kedvének megfelelő színvonalas előadásokat. Mivel hazánkban a színházjegyek ára töredéke, csupán ötöd-tized része a nyugati színházakénak, így a kínálat fenntartása érdekében szükség van a központi költségvetésből és a színházakat fenntartó önkormányzatoktól érkező többletforrásra, jegyár támogatás formájában. Adókból beszedett forintokról lévén szó a nívós szórakozást, a komolyabb előadásokat, vagy az alternatív társulatok előadásait kereső állampolgárok egyaránt joggal remélnek elérhető áron színházi közösségi élményt mind Budapesten, mind a vidéki nagyvárosokban.
Az új törvény jogalkotási folyamatában komoly szerephez jutottak a szakma képviselői, beleszólt művész és intézményvezető, ám a közönség érdeke nem került az egyeztetések középpontjába. Az elkészült jogszabály elsősorban a meglévő intézmények működésének fenntartását támogatja.
A támogatás lehívásának előfeltétele, hogy a színházakat fenntartó önkormányzatok évente regisztrálják intézményeiket az elmúlt évi látogatottsági, és egyéb teljesítmény adataival. A törvény az intézmények előadás és bemutató száma szerint kategóriákat határoz meg. Az I. kategóriába alapvetően az önkormányzatok által fenntartott kőszínházak sorolódnak, így első ránézésre hasonló színház mérkőzik hasonlóval a támogatás elosztásakor. Az állami támogatás összege a költségvetési törvényben kerül meghatározásra, az ily módon meghatározott összegből a színházak és a fenntartó önkormányzatok törekszenek maguknak a lehető legnagyobb hányadot megszerezni.
Az egyes kőszínházak támogatása ma nem köthető objektív paraméterekhez, egy-egy néző attól függően, hogy melyik színházba látogat, a Fővárosban előadásonként 1400 és 10400 forint közti támogatást élvez, míg országos szinten 15 ezer forintot meghaladó jegyár támogatás is előfordul. A pénzek elosztása történeti, aligha emlékszik már valaki, hogy melyik összeg miért alakult úgy, ahogy ma a törvényben szerepel. Sem földrajzi elhelyezkedés, sem a lakosság létszáma, sem műfaji szempontok nem érhetőek tetten egyértelműen. Nem készült olyan felmérés, mely alapján összemérhetővé válna a színházak működése és gazdálkodása, meghatározva a hasonlóságokat annak érdekében, hogy különbséget valóban csak az eltérő működésből eredő tulajdonságok tegyenek.
A szemet gyönyörködtető előadások kiállítása igen költséges, a tervezhetőség érdekében pedig a színházvezetőknek időben tisztában kell lenniük a rendelkezésükre bocsátott támogatás mértékével. Az intézmények jelenlegi finanszírozása azonban túl merev, nem követi a színházak életútját és arculatváltásait. Egyes színházak átlagon felüli támogatása nem garantáltan az alkotó munka színvonalát emeli, hanem általában csak megszokáson alapul, és a hosszú évek alatt kialakult intézményi struktúra működését finanszírozza.
Az épületek fenntartása (fűtés, világítás, karbantartás, üzemeltetés) azok méretével – ha úgy tetszik a nézőterek befogadóképességével – arányos. A fellépők létszáma ideális esetben szintén a színház méretéhez viszonyul, ahogy a díszletek és jelmezek bekerülési költsége is. Mivel közel ugyanannyiba kerül színpadra álltani egy igényes vígjátékot, mint egy tragédiát, a hasonló méretű, hasonló működésű színházaknak hatékony működés mellett hasonló működési kiadásai lennének indokoltak.
A támogatások jelenlegi elosztásában a „művész színház”-nak tartott intézmények jóval magasabb támogatást kapnak a hasonló méretű, nem művész színházakéhoz képest. Igaz, hogy a szélesebb nézői rétegeket vonzó, könnyedebb előadások magasabb előadásszámot élnek meg, ezzel szemben a „művész előadásokat” rendszerint kevesebben látogatják. A nézői érdeklődés fenntartása érdekében a művész előadásokat játszó színházaknak évadonként több bemutatóra van szükségük.
Mivel a hasonló méretű színházak alap működési költségei és egy-egy bemutató létrehozásának költségei hasonlóak, ezért a művész színházaknak annyi többlettámogatást szükséges biztosítani, amennyibe az átlagnál magasabb számú bemutatójának létrehozása ténylegesen kerül. Egy közepes méretű fővárosi színház egy bemutatót 15-20 millió forintból állít színpadra. A művész színházak évi 5-6 bemutatót tartanak a nem művész színházaknál szokásos 3-4 helyett, így a különbséget jelentő évi 2-3 új előadás egyenként 15-20 milliós bekerülési költségét, azaz évi 40-50 millió forintot lenne indokolt többlet forrásként biztosítani.
A zenekar, és óriási, mozgó díszletek segítségével készülő musicalek kiállítása többe kerül, ám a rá költött többlet forintok a magasabb jegyárak és nagy nézőszámok révén sikeres előadás esetén megtérülnek. A néhány bútorral játszott kabarék színpadra állítása olcsóbb, ám a műfaj az elmúlt évtizedben erősen megkopott, és többnyire színházi kereteken kívülre került.
A jegybevétel vizsgálatakor is jelentősséggel bír, hogy melyik színház milyen műfajú előadásokat játszik. A kevésbé populáris „művész előadások” kissé alacsonyabb jegyáron találják meg közönségüket, ahogy a gyermek előadások jegyára is alacsonyabb az átlagnál. A jegyárak átlagtól való eltérése jól számszerűsíthető, így a szükséges jegyár-kompenzáció összege könnyen és egyértelműen meghatározható. A bevételek vizsgálatakor a játszott előadások műfaja, és nem az adott színház maga által megfogalmazott küldetése a mérvadó.
Az egyes színházak gazdálkodásában sok a közös és összemérhető elem, differenciálni csak a fent indokolt többlet költségek, és bevételkiesés erejéig érdemes.
A megyeszékhelyeken működő színházak többnyire a prózai stúdió előadástól az operáig minden műfajt bemutatnak. Működésük és helyzetük igen hasonló, az önkormányzatok egy-egy színházat tartanak fenn, melyet meghatározóan a környéken élők látogatnak. A támogatások nagysága azonban mégis erősen differenciált. Az eltéréseket csak részben alapozza meg az egyes önkormányzatok saját hozzájárulásának különbözősége.
A Fővárosi Önkormányzat fenntartásában működő 13 színház igen sokféle. A klasszikus repertoár színházak mellett megtalálható a csupán nyári szezonban működő Szabad Tér Színház (Margitsziget, Városmajor), az alternatív műhely Trafó, a társulattal nem rendelkező befogadóként működő Thália, és az alapvetően gyermeknek játszó Bábszínház és a Kolibri is. Az Operett és Madách színházak a zenés műfajban jeleskednek, a többi játszóhely repertoárján megtalálható könnyedebb és művészibb, prózai és zenés előadás egyaránt.
A támogatások mértéke azonban itt sem rendszerszerű. A Trafó és a Szabad Tér Színház működése olymértékben különbözik a többi színházétól, hogy azok nem illeszthetőek egy egységes finanszírozási rendszerbe. A többi fővárosi fenntartású színház esetében az egy fizető nézőre jutó támogatás 1900 és 5900 forint között szóródik. A háromszoros szorzó azonban inkább hagyomány, mintsem kultúrpolitikai koncepció eredménye.
A tavaly készült fővárosi felmérés szerint a magasabb támogatással bíró színházak foglalkoztatottjainak létszáma magasabb az azonos méretű, ám szűkebben dotált színházakénál. Az alap működési kiadásokat meghaladó színháztámogatás akkor lenne indokolt, ha a pénz több alkalmazott foglalkoztatása helyett az előadások létrehozására fordítódna. Ehhez azonban szükség lenne arra, hogy a támogatás mértéke kövesse az egyes színházak életútját és aktuális évadterveit. A közpénzből nyújtott támogatás így szolgálhatná leginkább a nézők érdekét, nem pedig elveszne a túlzott létszámú színházi alkalmazott bérköltségében.
A minisztérium kissé megkésve, május közepén osztotta el a 2008-as fizető nézőszám, és a 2009-es önkormányzati hozzájárulások alapján az egyes önkormányzatok között azt a központi költségvetésből biztosított 1,7 milliárd forintot, melyet a költségvetési törvény 7. számú mellékletében ezen ismérvek alapján szánt elosztásra az Országgyűlés. Az idei évre szóló átmeneti támogatási összeg a következő évi támogatási alapelvek próbájaként is szolgál. A kihirdetett számok alapján a vidéki színházvezetők már elkészíthették jövő évi játszási tervüket, művészeket szerződtethetnek, és a rendelkezésre álló forrásokhoz mérten megrendelhetik a nyári felújítási és fejlesztési munkákat.
A fővárosi önkormányzat színházaira a májusban felosztott keretből 559,3 millió forint jut, a fővárosi költségvetésen belül a színházak közti elosztás elve azonban még tisztázatlan. Az elmúlt években többször volt példa úgynevezett „fűnyíró elv” szerinti elvonásra, amikor is mindenkitől támogatásának meghatározott százalékát vonták el a megszorítások hatására. Az ugyanezen elv szerinti visszaosztás továbbra is fenntartaná a finanszírozás hagyományon alapuló esetlegességét, mely nem veszi tekintetbe az egyes színházak jelenlegi arculatát és működését.
A döntéselőkésztő szakmai és politikai szervezetek javaslata még nem ismert. Szerepel a tervek között az elmúlt években jelentősen átalakult színházak támogatásának felülvizsgálata. A korábbi Madách Kamara helyén működő Örkény István Színház ma jogilag és pénzügyileg még a Madách Színház része, a leválasztás csak jelentős többlettámogatás mellett lehetséges. A 2003-ig kabaré színházként működő Vidám Színpad új arculattal, vígjátékokkal és zenés előadásokkal fogadja nézőit Centrál Színház néven, ám támogatását az évről évre szűkülő források mellett csupán a többi színház terhére lehetett volna felzárkóztatni a hasonló méretű és profilú színházakéhoz. A döntés késlekedése az anyagi tartalékokkal nem rendelkező színházakban akadályozza a következő szezon előkészítését, a szerződtetéseket, a karbantartásokat, fejlesztéseket és beszerzéseket.
Az egyes színházak jövő évi támogatásának mértéke a jelenleginél is több bizonytalanságot rejt magában. 2010-től a központi költségvetésből érkező támogatás teljesen új rendszer szerint kerül majd elosztásra. Az idei 1,7 milliárd forintos „próbán” túl jövőre a teljes állami támogatás a fenntartó önkormányzatok saját hozzájárulása, és a fizető nézőszámok alapján kerül majd elosztásra, az egyes műfajokat korrigáló szorzók alkalmazásával. Örömteli, hisz végre a néző is felbukkan a sorok között. Az új elosztási rendszerre felkészülő színházak válasza már most nem kívánatos folyamatokat indít meg.
Az idei átmeneti évben elosztott összegek részben előrevetítik a jövő évben várható változásokat, ám azt nehéz lenne megjósolni, hogy az új jogszabály szerint melyik színháznak mennyi támogatás jut majd 2010-ben a közösből. Mivel a most kezdődő színházi évad 2010 nyaráig tart, az évados bérletek meghirdetése előtt kívánatos lenne megismerni a támogatás várható összegét.
A különböző műfajokhoz rendelendő szorzókra várhatóan majd csak ősszel tesz javaslatot az újonnan létrehozandó Előadóművészeti Tanács, az azonban már most biztos, hogy több néző után magasabb támogatás remélhető, így elsődleges céllá a fizető nézőszám növelése vált.
Ennek következtében a színházak egy része ahelyett, hogy a színvonal emelése révén még többet tenne a nézők megnyeréséért, bérletvásárlási akciókat, és tömeges leértékeléseket hirdet. A legtöbb színházba már párszáz forintért lehet belépőt kapni, de van olyan budapesti nagyszínház is, ahol 10 forintért, azaz egy mozijegy árának századáért is be lehet jutni az előadásra.
A magasabb támogatással bíró intézmények ily módon magas fizető nézőszámot érhetnek el, így a következő évben még magasabb támogatásra számíthatnak. A szűkebb költségvetésű intézmények nem engedhetnek meg maguknak komoly árleszállításokat, így a nézőkért folytatott versenyben hátrányba kerülnek. Ha valaki 10 forintért is láthat musicalt az egyik színházban, miért fizetne egy másikért másutt sok ezer forintot? A piac hatásainak erősebben kitett, alacsonyabb támogatásban részesülő színházak csökkenő jegybevételt és csökkenő nézőszámot realizálnak, ami a következő évben újabb hátrányt teremt nekik. Az olcsó jegyek piacromboló hatására már panaszkodnak a színházak közönségszervezésén, a teljes árú jegyek egyre nehezebben eladhatóak, ami hosszú távon a színházjegyek elértéktelenedését és újabb állami források bevonása nélkül egyes színházak anyagi ellehetetlenülését eredményezheti.
A törvényben szerepel egy további lehetséges forrás, mely szerint az intézmények a realizált jegybevételük 80%-áig a társasági adóból leírható adományokat gyűjthetnek. Amennyiben az Európai Unió illetékesei jóváhagyják a film törvényhez hasonló konstrukciót, a befolyt jegybevétel nagysága is nagyobb jelentőséget kap a színházvezetők szemében. Mivel az egyes színházak saját bevétele a teljes költségvetésüknek csak 10-60 százalékát, jegybevételük még kisebb hányadát adják, ezért félő, hogy ez a 2010-től remélhetőleg belépő új forrás nem állítja meg a színházjegyek elértéktelenedését és a piac szétzilálódását.
Az elmúlt évben országosan 10%-kal csökkent a színházlátogatók száma. Az új törvény hatására a folyamat várhatóan megfordul, hiszen a néhány forintért értékesített jegyek jelentős számú új nézőt generálnak. A változás azonban inkább csak statisztikai. A diszkont árú színházjegyek alacsonyabb jegybevételt eredményeznek, így a működés fenntarthatósága érdekében növekvő közpénzből érkező támogatásra lesz szükség.
Februárban Miskolcon találkoztak a színházak gazdasági igazgatói, hogy a törvény hatályba lépése előtt egyeztessék tapasztalataikat azt remélve, hogy a születő jogszabály okozta bizonytalanság enyhülhet. A találkozó hagyományra épül, a vidéki gazdasági igazgatók évente egy-két alkalommal konzultálnak hasonló körben. A törvény kapcsán először kaptak meghívást az egyeztetésre a fővárosi gazdasági igazgatók is.
A budapesti intézmények évek óta egymással szemben kénytelenek lobbizni annak érdekében, hogy saját intézményük számára minél nagyobb hányadot szerezzenek meg a fővárosi költségvetésből, ami gyakran okoz feszültséget. Az ily módon egymással nem konkurens vidéki színházak vezetői jó kapcsolatot ápolva segítik egymás munkáját, ami az állandóan változó jogszabályi környezetben történő napi eligazodásban komoly segítséget jelent.
Mivel a támogatási rendszer felülről zárt, azaz a statisztikákban szereplő több fizető néző nem hoz a szakmának újabb forrásokat, hanem a jegyeit teljes áron értékesítő, és így esetleg kevesebb nézőt „teljesítő” színházaktól von el támogatást, ezért elvi megállapodás született, arról, hogy pusztán a törvény hatására a síznházak nem változtatnak jegyértékesítési szokásainkon, és nem törekszenek olyan fizető nézők tömegét kimutatni, akik pár forintért váltanak jegyet az előadásokra.
Az intézmények működésének minél magasabb szintű fenntarthatósága iránti anyagi kényszer azonban igen erősnek bizonyul, ami veszélybe sodorhatja a békés egymás mellett élést. Jól működő szakmai szervezetek híján a színházak szembefordulása beláthatatlan következményekkel járhat a szakma egészére nézve. A legjobb szándékkal készített törvény okozta torzulás csak a jogszabály mielőbbi korrekciójával orvosolható. A mozijegyeknél olcsóbban vásárolt színházjegyek tömeges elterjedése, és ily módon az állami szerepvállalás növelése nem lehet jogalkotói cél. A gyorsan megalkotott, alapjaiban helytállónak tűnő jogszabályon csupán apró módosítás lenne a fizető nézőként elszámolható színházjegyek minimál árának meghatározása, ami megelőzhetné a színházjegyek elértéktelenedését, és a színházi piac szétzilálását.
Kosztolánczy Gábor
Centrál Színház gazdasági igazgató
Első megjelenés www.terasz.hu
