A szakma egyik legkülönösebb alakja, aki egyaránt jelentőset alkotott már színház- és filmrendezőként, producerként, vállalkozóként, szerzőként, kiadóként, sőt színészként is. 1993-ban elsőként szerkesztett és jelentetett meg Mr. Operock címmel színházgazdasági kézikönyvet, amely a Páholypótszék-kel együtt a szakma megalapozó műve lett.
Kalmár Péter tanulmánya 2011-ben jelent meg, és jelentősége csak nőtt az elmúlt két évben. Meghatározó dolgozat, melyben a szerzőnek sikerült egyesítenie és feldolgoznia magában mindazt a tapasztalatot, amelyre rendkívül gazdag pályafutásában sikerült szert tennie. A mű ajánlható minden színházzal foglalkozó embernek, legyen az politikus, színész, rendező vagy gazdasági igazgató. Egy biztos: a Teat-rummal kihagyhatatlan!
Részlet a tanulmányból:
„Az 1990-es rendszerváltozás óta a teljes magyar színházi élet felépítése és gondolkodása lényegében megmaradt a szocialista rendszerben megszokott állami nagyvállalati struktúrában – ennek minden látszati és valódi előnyével, és minden gazdasági és művészi paradoxonával. Azokat a folyamatokat, amelyek az elmúlt évtizedekben végbementek a könyvkiadás, a múzeumok, a filmgyártás, és valamelyest még a zeneművészet tájékán is, lehet szükségszerűnek, kényszernek, rombolásnak vagy épp új lehetőségek megteremtésének nevezni, de egy biztos: az előadó-művészet, s ezen belül az intézményesített színházi struktúra – a lényegét tekintve – szinte érintetlenül maradt. Először is tegyük fel a kérdést: kell-e ezen a területen egyáltalán mélyreható változás? Természetesen a kérdésre nem lehet úgy válaszolni, hogy figyelmen kívül hagyjuk az ország jelenlegi és a közeljövőben várható szellemi, gazdasági állapotát; a szakma különféle érdekeit; valamint nem utolsósorban a színházba járó; és a színházakat ilyen-olyan okból elkerülő lakosság szokásait.
Vegyük sorra a szempontokat.
a) Az ország pillanatnyi szellemi, politikai és gazdasági állapota alapján nem kérdés, hogy égető szükség lenne egy olyan mélyreható strukturális változásra, amely egyrészt biztosítja az értékteremtő és az értékmegőrző színházi kultúra mozgásterét, másrészt racionalizálja a számba jöhető források felhasználásának módját. Ez az Előadó-művészeti Törvény dolga lett volna… csak hát…
b) A színházi szakma – és bizonyos holdudvarai – egy részének létérdeke a jelenlegi status quo fenntartása; ugyanakkor a valódi értéket előállító műhelyek számára, valamint az egyre növekvő, és egyre jobban látszó független színházi mozgalom számára a jelenlegi állapot konzerválása végzetes lehet. De lassan végzetes lesz ez a jelenlegi állapot a társulati rendszerben működő színházak és a produkciós színházak számára is – csak ezt ők még alig fogják fel.
c) Világviszonylatban is – persze az ország lakosságához mérten – a színházba járók aránya magas. A színházak által biztosított kulturális szolgáltatás színesnek mondható, szinte mindenki számára könnyen elérhető, és viszonylag még könnyen megfizethető. A nézőszám, az elérhetőség és a megfizethetőség tehát három olyan vívmány, amelyet a későbbiekben is célszerű megóvni – persze szem előtt tartva, hogy nem lehet fűnyíróelv alapján sem a gazdasági, sem a művészeti, sem pedig a közönség-politikai szempontokat egységesen kezelni.
A művészeti szempontokat e gondolatmenet során igyekszem elkerülni, méghozzá több okból…”
A teljes – 44 oldalas – tanulmány letölthető innen:
FOTO: Fortepan.hu
