A francia Robert Lacombe – aki néhány éve a budapesti Francia Intézet igazgatóhelyettese volt – 2004-ben izgalmas könyvet adott ki az előadóművészetek európai támogatási politikájáról. A könyv első része elmélyült összehasonlító tanulmányt tartalmaz az Európai Unió országainak kultúrpolitikájáról, kultúrafinanszírozási módszereiről, támogatási formáiról, az előadóművészetek szerkezeti felépítéséről.
A könyv második része öt monográfiát közöl arról, hogy Nagy-Brittaniában, Németországban, Spanyolországban, Olaszországban és Magyarországon milyen az előadóművészetek támogatása. Az alábbiakban a brit, német és az olsz modell jellegzetességeit foglaljuk össze Robert Lacombe könyve alapján, természetesen elsősorban a színházak támogatására figyelve. Az NKA elkészítette a mű teljes fordítását, mindmáig nem jelent meg.
Nagy-Britannia
A brit modell a kulturális támogatások szempontjából egyedülálló Európában, hiszen alapvetően az állam be nem avatkozási politikájára és a magánszféra bevonására épül. Ezért a művészeti tevékenység fennmaradása elsősorban a műpártolók bőkezűségének köszönhető. Ugyanakkor a brit modell az egyetlen Európában, mely nem bukott meg. Míg a német modell az összeomlás szélén áll, a francia modell a rendszer túléléséhez szükséges intézkedéseket hoz, a brit működés rugalmassága egyfajta biztonságot nyújt.
Az Egyesült Királyságban általános vélekedés, hogy minél kevésbé avatkozik be az állam a kulturális ügyekbe, annál jobb lesz a művészet, a művészek és a közönség helyzete. Ez tükröződik a kulturális kiadásokban is. Amíg a kilencvenes évek elején Franciaországban az állami költségvetés 1%-a jutott kultúrára, addig Angliában ez az arány 0,22% körül stagnált.
Az Egyesült Királyságban a Kulturális Minisztériumnak nincs érdemi befolyása a művészetekre, mert ez a terület teljes mértékben az Arts Council-ok irányítása alá tartozik. 1946-ban jött létre az Arts Council of Great Britain. Az eleinte magántőkéből finanszírozott intézmény hamarosan a művészeti köztámogatások újraelosztásának eszközévé vált. 1994-ben az Arts Council of Great Britain átadta a helyét a négy nemzeti (angol, skót, welszi és észak-ír) Arts Councilnak, melyek teljességgel függetlenek egymástól. Az Arts Councilok az előadóművészetek, a vizuális művészetek, az összetett művészetek és a kézművesség vezetéséért felelős intézmények. Szervezetileg, erkölcsileg és pénzügyileg függetlenek a nemzeti kormányoktól, így saját stratégiával és programokkal rendelkeznek. Az Arts Councilok gyakorlatilag monopolhelyzetben vannak a kulturális minisztériumtól és a nemzeti lottóból származó támogatások elosztásának, illetve a művészeti szervezetek tanácsadása terén. A nemzeti lottóból befolyó jövedelem fokozatosan átvette az állami finanszírozás szerepét. A rendszer nem az adók újraelosztásáról szól, hanem az állampolgárok közvetlen bevonásáról, akik végeredményben maguk döntik el, hogy milyen jelentőséget tulajdonítanak a művészetnek.
Az Arts Council England 2003–2006 közötti három éves költségvetése több mint egy milliárd font. Az ACE közvetlen költségvetésének oroszlánrésze a zene és a színház között oszlik meg. A területi eloszlás tekintetében London marad a legkedveltebb, támogatásaink összege messze meghaladja a többi régiónak kiutalt összegeket. A Scottish Arts Council (SAC) évi 51 millió fontot juttat a művészet javára, az Arts Council of Wales (ACW) 17 millió fonttal, az Art Council of Northern Ireland (ACNI) 8,4 millió fonttal gazdálkodik.
Az Egyesült Királyságban közel 930 színtársulat működik. Észak-Írországban meglehetősen kevés van, de Walesben és Skóciában száz-száz társulat létezik. A fennmaradó többi színtársulat nagy része Angliában tevékenykedik. Közülük azonban csak 74 kap rendszeres támogatást az Arts Counciltól. Ráadásul a legtöbb társulat utazó színházként működik, és stabil próbahely nélkül dolgozik (touring companies), míg csak kevés van köztük, mely saját előadóteremmel rendelkezik (building companies).
Az Egyesült Királyságban összességében mintegy 300 épület található, amely színház-, tánc- vagy operaelőadások számára van fenntartva. Ebből 50-50 Walesben és Skóciában, 15 Írországban és közel 180 Angliában található. Csak Londonban közel 100 található a 300 brit színházból.
Tipológiai szempontból a brit színházak három csoportot alkotnak: léteznek nagy szervezetek, vannak kisebb, független társulatok (The Fringe), és működik a West End „kereskedelmi’ színháza.
A nagy szervezetek, azaz a két nemzeti színház a legerősebben támogatott intézmények Angliában. A Royal National Theatre és a Royal Shakespeare Company együttesen a színházaknak szánt össztámogatás közel 77,8%-át kapja az ACE költségvetéséből. Mindkettő székhelye Londonban található. Bár a Royal Shakespeare Company turnézik is, illetve a Statford-upon-Avon-ban és Newcasttle-ben található színházakban is alkot, londoni jelenléte elengedhetetlen hírnevéhez. Ma is ez az együttes Nagy-Britannia legnagyobb színházi producere, évi 15 bemutatót tart Londonban, további 12-t Stratford-upon-Avon-ban.
Ebben a közegben leginkább a kisebb, dinamizmusukról és megújuló képességeikről ismert társulatok szorulnak háttérbe, pedig ezek képviselik az újdonságot (fiatal színészek, új darabok bevezetése), és gyakran kötelezik el magukat az experimentális színház iránt.
Végül a rendszer harmadik szereplője, a kereskedelmi színház. A West End-ben található körülbelül negyven színház tartozik ide. Leginkább biztos anyagi értéket képviselő darabokat mutatnak be, zenés vígjátékokat vagy nagy színészek nevével fémjelzett klasszikus darabokat Átveszik továbbá a kisebb színházak sikeres előadásait. A támogatás hiányát kereskedelmi és turisztikai szerepükből adódó magas jegyáraikkal és a magán mecenatúrából származó bevételeikkel pótolják. Ennek a szférának a gazdasági mutatói éves szinten elérik az 1,1 milliárd fontot.
Elsősorban a magán adományok és az alapítványi mecenatúra bőkezűsége teszi Nagy Britanniát ezen a területen az európai országok között elsővé. A trösztök és az alapítványok évi két milliárd fontot áldoznak mecénatúrára, ennek átlagban 70%-át az egészségügy és a szociális területek kapják, 30 %-ot pedig a művészetek. Ez átlagban évi 600 M fontot jelent. Ez az összeg magasabb az Arts Council England költségvetésénél. Az alapítványok azonban ritkán finanszírozzák a művészetet önmagáért: általában olyan művészeti projekteket támogatnak, amelyek a társadalmi perspektívákba illeszkednek.
Németország
A német színház alapvetően olyan intézmény, amelyet szinte kizárólag a helyi önkormányzat, a város vagy a tartomány tart fenn és finanszíroz. A színház egyúttal épületet is jelent, amelyben több tagozat működik. Így prózai előadások, zenés színpadi művek (opera, operett, musical, balett) széles választékát, sőt néha még gyermek- és ifjúsági színdarabokat is kínál az adott város közönségének. A rendszer a repertoáron nyugszik, amelyet a színház állandó, több évre szóló szerződéssel rendelkező társulata játszik. A német színházat a teljhatalmú intendáns (főigazgató) vezeti.
Ezt a modellt a 81 milliós Németország 886 színházában találjuk meg. Ez 300 000 férőhelyet jelent (nem számítva az alternatív színházakat). Vagyis Németországban kétszer annyi színház működik, mint Franciaországban. Minden kisvárosnak van saját társulata, gyakran zenekara és balettkara is, melyek mind presztízsszimbólumok. Emiatt a német színházakban ismeretlenek a turnék: minden színház a saját székhelyéül szolgáló város számára készíti műsorait. Ugyanakkor Németországban a színházak saját bevételei legfeljebb a 15%-ot érik el, Angliában ez az arány többnyire 80%.
Ez a modell nagyon sok előnnyel bír (a társulatok állandósága, a színészek jó alkotó- és munkakörülményei, biztos foglalkoztatás, amelyek együttesen az adott terület minőségi kulturális életének zálogai). De vannak bizonyos korlátai is. Egyrészt az alkotói folyamatok nem elég dinamikusak, másrészt a nagy színházi struktúrák működési költségei kimerítik a kulturális költségvetést, és a független művészek és „alternatív” társulatok egyedi projektjeire alig jut támogatás.
Egy francia számára az alternatív színházi hálózat csak nevében „alternatív”, mert többnyire befogadó színházakat jelöl. Berlinen kívül Düsseldorfban, Frankfurtban, Münchenben, Hamburgban, Lipcsében működnek. Költségvetésük a székhelyükül szolgáló városoktól függ. Gazdasági szerkezetük nem tér el más színházakétól, de mégis jelentős összegeket tudnak elkülöníteni koprodukciókra, mivel nincsenek állandó alkalmazásban álló művészeik. A német „alternatív” hálózat viszonylagos szegénysége az alkotóhelyek hiányára hívja fel nyomatékosan a figyelmet. Mindazonáltal a hálózat „off” kultúrája kétségkívül jelentős hatással volt a klasszikus repertoárszínházakra: Castorf, Ostermeier és Sasha Waltz innen indultak, majd sok tekintetben felforgatták az irányításuk alá került hagyományos színházak hagyományait.
A németországi színház- és operatámogatások teljes összege 1997–98-ban 4 milliárd márka volt (2,01 milliárd euró). A kulturális közkiadások eloszlása pontosabb képet nyújt a köztámogatások megoszlásáról. A költségek a következőképpen oszlanak el: a települések a támogatások 55 %-át adták, a tartományok 38 %-ot, a szövetségi köztársaság („Bund”) pedig 7 %-ot. (A német előadóművészet csekély mértékben élvezi a mecénások támogatását, becslések szerint ez az arány csak a köztámogatások 3%-át éri el.)
A Németország területén működő 886 színházból 150 kizárólag önkormányzati támogatásokból tartja fenn magát. Ezek a városi színházak (Stadttheater). Ennek tipikus példája a karlsruhei Badisches Staatstheater (Karlsruhe 250 000 lakosú város), amely 30 színészt, 30 énekest, egy kórust, egy szimfonikus zenekart alkalmaz, és a szakma minden ágához tartozó műhelyeket is fenntart. Összesen 700 személyt foglalkoztat, két terme van, és évente 30,5 millió euro támogatást kap.
Ugyanakkor minden tartománynak van állami (tartományi!) színháza (Staatstheater). Hesse tartománynak például három színháza van. Egyikük Hesse fővárosában, Wiesbadenben működik, a másik kettő Darmstadtban és Kasselben. A tartomány legnagyobb városa Frankfurt önkormányzati költségvetéséből finanszírozza a négy tagozattal rendelkező Städtische Bühnent, ahol opera, egy színművészeti és táncművészeti tagozat és egy új formákkal kísérletező, kortárs színművészeti tagozat működik
A 12 milliós Bajorország művészetekre és kultúrára évente átlagosan 0,5 milliárd eurót költ, vagyis teljes költségvetésének 1,5%-át. A köztámogatások körülbelül egyharmada jut az előadóművészetekre. Bajorország területén 32 színházat, operát és vígoperát találunk, emellett még számos szabadtéri színházat és bábszínházat is. A színházak együttesen évente 15 000 előadást tartanak, melyekre körülbelül 5 millió néző látogat el. A hivatásos színházak évadonként több mint 600 bemutatót tartanak együttesen, amelyből 100 opera- és 70 ifjúsági előadás. Bajoroszágban 3 színház tartozik tartomány, 18 a települések fennhatóság alá, emellett számos magánszínház is működik. München sok gyerekeknek és fiataloknak szóló kulturális programot kínál: számos bábszínház működik a városban.
Németországban az állandó társulattal rendelkező színházak (Ensembletheater) mellett működnek a turnészínházak (Tourneetheater), amelyek egy-egy sztárra és együttesére felépített, kommersz előadásokat mutatnak be. Végül létezik még a Landestheater, utazó színház, amely stabil társulattal rendelkezik és a vidéki közönség számára teszi elérhetővé a színházi előadásokat.
2002-ben összességében 38 millió német 114 000 előadásra és koncertre látogatott el.
Olaszország
Egy olyan országban, ahol az UNESCO a Világörökség 40%-át jegyzi, az előadóművészetek csak másodlagos szerepet tölthetnek be a kultúrpolitikában, hisz a hangsúly a kulturális örökség megóvásán és fenntartásán van. 2000-ben a 6,5 milliárd euróból mindössze 658 milliót fordítottak erre a célra, a teljes kulturális költségvetésnek mindössze 10%-át.
Az előadóművészetek között a fasiszta rezsim óta a zene, ezen belül is elsősorban az opera áll az első helyen, így a kulturális piacon fontos szerepet játszik az az egész országot behálózó tizenhárom alapítvány, melyek mostanában kerültek magánkézbe, és melyek Olaszország legfontosabb operát játszó színházait vezetik. Ezek nagy színházak, melyeknek építészeti értékük is hatalmas. Mindegyik saját zene- és énekkarral rendelkezik, hat közülük saját tánckarral is. Ezen kívül saját adminisztratív és technikai gárdájuk is van. Repertoárjukban az operajátszást és a zenekari koncerteket részesítik előnyben, a színház és a tánc rovására. Amellett hogy nemcsak az állam az egyetlen támogatási forrásuk, mégis az ország kulturális kiadásainak 50%-át ezek az operaalapítványok emésztik fel. Ha ehhez hozzáadjuk a zenei tevékenységek összességét, akkor ennek a kategóriának az éves támogatási összege eléri az állam előadóművészetekre fordított költségvetésének 60%-át.
Az olasz színház jellemzően hagyománykövető, alapjai a commedia dell’arté-hoz nyúlnak vissza. Egyedisége az országon belüli kivételes mozgékonyságában rejlik. A színházépületi örökség kivételesen gazdag. Az ország területén teljesen elszórtan található színházak sűrű rendszert alkotnak, a lakott területek összes csomópontja rendelkezik valamilyen színházteremmel.
Az olasz színházak intézményi felépítésében a közszféra túlsúlya jellemző: a kétezer színháznak hozzávetőlegesen a fele közkézben van. Az olasz színház ügye elsősorban a régiók szintjén mozog, nem beszélhetünk úgy róla, mint fő állami kulturális prioritásról.
A milánói Piccolo Teatro példája alapján egy 59 „teatri stabili”-t magában foglaló hálózat jött létre Olaszországban. Tevékenységüket 1999-ben közhasznúvá nyilvánították, hála annak az elismertségnek, melyet működési területükön élveznek, valamint folyamatosan fejlődő művészeti, társadalmi és kulturális célú erőfeszítéseiknek. Ezek az intézmények 2001-ben az állam színházra szánt költségvetésének 43%-án osztoztak.
A stabili-k alapvetően három kategóriába sorolhatók:
– Tizenöt állandó, közkezdeményezésre született színház, melyeket közvetlenül vagy indirekt módon a régiók és a helyi szervezetek hoztak létre. Jellemző rájuk a nemzeti színházkultúra helyi és regionális szinten való fenntartása és terjesztése. 2001-ben ezek a színházak 19,7 millió eurós támogatást kaptak az államtól.
– Tizenkét állandó, magán- vagy vegyesen köz- és magánkezdeményezésből született színház, melyek egy produkciós, képzési és fejlesztési elképzeléseket magában foglaló művészeti koncepció alapján dolgoznak, valamint befogadó színházként működnek. 2001-ben a központi közigazgatás 10,3 millió eurót áldozott erre a területre.
– A stabili-k harmadik kategóriájába az újító színházak tartoznak, melyek elsősorban kísérleti, kutatási illetve ifjúsági és gyermekszínházi területen működnek. Tevékenységük sokféle összetevőből áll: közérdekű művészeti koncepciójuk nagy figyelmet fordít a színházi nyelvezet megújítására és az újszerű dramaturgiára, valamint együttműködésben az egyetemekkel és a hátrányos helyzetben lévő területekkel új kutatási módszerek kidolgozásán fáradozik. 2001-ben 32 újító jellegű stabili létezett, leginkább Északon, melyek közt a minisztérium 9,3 millió eurót osztott ki.
Párhuzamosan fejlődnek a stabili-k hálózatával az önkormányzati színházak (47 található belőlük Olaszországban). Ezek között 24 ú.n. hagyományos színházat találunk. Az elnevezés a hosszú időkre visszanyúló működésükre (a legtöbbjüket a XVIII. században alapították), illetve tevékenységeik sokszínűségére utal: elsősorban prózai színházak, de zenei és operai és táncprodukciókat is bemutatnak. A hagyományos színházak közt nagyon sok hasonlóság van, de jogállásuk, vezetési és szervezeti rendszerük színházról-színházra változik: egyesületek, közintézmények, a városháza által vezetett vagy alapítványi alapokon működő intézmények.
Az olasz hagyományok inkább a turné-, mint a csak egy helyen játszó színházakat ismerik, így a stabili-k mellett fontos helyet foglalnak el azok a vándortársulatok, akik ugyanazzal a produkcióval járják be keresztül-kasul az országot.
A nagy metropliszokban mint Róma és Milánó – melyek nagymértékben különböznek egymástól a színházi és zenei fogyasztási szokásokban – kettő vagy három hétig. A musicalek és a népszerűbb előadások esetében ez akár hat-nyolc hét is lehet. A többi nagyvárosban (pl. Torino, Velence, Trieszt, Bologna, Firenze, Nápoly, Palermo) ez az időszak általában nem több mint egy hét. A többi nagy és közepes városban, ahol él a színházi hagyomány és szép számú közönség is van, két-három előadást tartanak, a kisebb helyeken pedig mindössze egy-egy este lépnek fel.
Robert Lacombe: Le spectacle vivant en Europe, modèles d’organisation et politiques de soutien..
La Documentation Française, Paris, 2004.
Robert Lacombe: Az előadóművészetek támogatási politikái Európában
Fordította: Fejér Tamara, Hajós Katalin, Kolesár Krisztián, Újvári Pintér György
Kézirat, 2004. október
