1993 nyarán kezdtem el az általam színigazdaságnak nevezett közgazdaságtan módszeres feldolgozását, amelynek 2007-ben teremtettem e honlapon ingyenes nyilvánosságot. Az elmúlt 15 évben 19 fejezetet több mint 30 ezer olvasó töltötte le. Ma pedig eljutottunk az utolsó fejezethez…
Részlet az Utolsó Fejezetből
„Úgy tűnik, hogy a fővárosi színházaknak jelentős versenytársakkal kell megküzdeni a színházi piacon. Tűnik csak, hiszen ha alaposan átnézzük a színházak műsorrendjét, láthatjuk, hogy a színházak igyekeznek úgy kialakítani műsortervüket, hogy az ne ütközzön nagy felületen egymással.
Néhány csoport határozza meg a színházi kultúrát: a nagy színházak, a művész színházak, a politikai színházak (idézőjebe kellene tenni), a vegyes műfajú színházak,az állami színházak és így tovább. A témánk szempontjából érdemes felfigyelni arra, hogy valamennyi fentebb felsorolt csoport erős identitással bír és karakteresen képviseli csoportérdekeiket minden jelentős helyen és helyzetben.
Az egyes csoportok más és más pozicióban más és más eredményeket érnek el. A z úgynevezett művészszínházak (Katona, Örkény, Radnóti) nagy szellemi erőt képviselnek, mind a hazai, mind a nemzetközi szakmai életben. Kiemelkedő, hogy gazdasági-működési mutatószámaik alapján is az első három helyet ők töltik be. Az egyes csoportok közti verseny elsősorban nem az egyre erősebb művészi teljesítmény emelésében valósul meg, hanem a tulajdonosok és fenntartók által évente kiosztott közösségi támogatás egyre nagyobb részéért.
A közösségi pénzért folyó versenyben az állami színházak és a politikai színházak vannak jelentős pozicióban, de náluk is erősebb lobbisták azok az állami színházak, amelyek a politikai színházak is egyben. Ebben a küzdelemben már mások a győztesek: a politikai színházak (Újszínház, Magyar Színház, Nemzeti Színház) és az állami színházak (előbbiek és az Operaház. Van néhány színház, amelynek besorolása nehéz: Thália Színház, Centrál Színház, József Attila Színház. Műsortervüket és kommunkációjukat tekintve vegyes műfajúnak tekinthetjük, vegyes műfajuk alapján pedig igazi vidéki színháznak. Erős közöttük a sztárokért folyó verseny, hisz a közösségtől nem várhatják a támogatás növelését, így a nézőktől kell jegybevétel formájában a működésükhöz szükséges nézőket és pénzt megszerezni. A piaci hatóerő erőssége szempontjából leghatékonyabbak a művész színházak és az állami színházak.
A politikai színházakkal – a társadalmi elfogadottság alacsony volta miatt – folyamatosan gondja van az államnak, így fenntartásuk gyakran csak olyan muszáj feladat, amely egyes politikai csoportok kielégítését szolgálja. „
A fejezetfotót a szerző, a belső fotót Venczel Sára készítette
Első megjelenés: SZINPAD 2021. december
A cikk letölthető innen:
