A szinigazdasag.hu-nak sikerült megszerezni Szabó István korszakos tanulmányát, amely a XXI. század eleje magyar színházi struktúrájának elemzése mellett jövőre vonatkozó elképzeléseket is megfogalmaz. Kötelező olvasmány mindenkinek, aki akár csak alapfokon is színházzal szeretne foglalkozni.
Magyarországon 1949 óta a színházi struktúra jellemzésére financiális oldalról a garantált és nagyarányú állami támogatást, színházszakmai szempontból pedig az állandó társulatok létén alapuló repertoárjátszást szokás megjelölni. Az elmúlt tizenöt-húsz év során bekövetkezett változások kikezdték e kijelentés igazságtartalmát. Különösen 1990 után új társulatok, játszóhelyek, színházak egész sora jelent meg a „piacon”, miközben a támogatás növekedése nem tartott lépést ezzel az – amúgy örvendetes – expanzióval. A politikai változások következtében – a jogállami keretek között – a korábbi szigorú kötöttségek megszűntek, a nagyobb szabadság egyszerre eredményezte az új kezdeményezések sikerét és a korábbi formák kiüresedését. Nem véletlenül lett tehát a színházművészet jövőjével kapcsolatos gondolkodás alapkérdése, hogy hosszú távon fennmaradhat- e a társulati forma és a repertoárjátszás gyakorlata, illetve hogy milyen módon lehetne a megváltozott viszonyok között megújítani azt.
Az 1990 óta eltelt tizenöt év alatt sok minden megváltozott. A legfontosabb körülmény azonban lényegében mégis változatlan maradt: a színház nem vesztette el privilegizált helyzetét. Bár drámai forgatókönyvekből nem volt hiány, mindmáig elmaradt a többször is megjósolt nagy összeomlás. Az átláthatóbb folyamatoknak köszönhetően a szakma kiszolgáltatottsága csökkent, ugyanakkor, mivel érdekérvényesítő képessége is gyöngült, ezt sokan nem érzékelik. A változtatás kívánatos irányát illetően nincs érvényes, általánosan elfogadott kultúrpolitikai álláspont, és nincs képviselhető szakmai konszenzus sem. A struktúra bírálatában elsősorban a kritikusok jeleskednek, ám ezeket a megnyilatkozásokat a szakma többsége mereven elutasítja. A túlzó általánosításokon alapuló próféciák megnehezítik az értelmes párbeszédet, lehetetlenné teszik a különböző álláspontok higgadt kifejtését, a közös gondolkodást. Sokan beletörődően úgy vélik, hogy már minden elveszett, ezért visszahúzódnak, és lemondanak a cselekvésről. Mások – és ez a másik véglet – radikális álláspontra helyezkednek, szerintük nincs vesztenivalójuk azoknak, akikben munkál még némi felelősség. Egyetértés legfeljebb akkor alakul ki közöttük, amikor a közös platform alapját a több támogatás követelése képezi.
A magyar színházi élet valóban több támogatásra lenne érdemes. Nem azért, hogy minden így maradjon, ahogy van, hogy ne változzon semmi, hanem azért, hogy a változások révén meg lehessen őrizni a jelenlegi struktúra lényegét. Azt, hogy egy gazdag és viszonylag színvonalas kínálat lehetőség szerint még szélesebb körben találkozhasson a közönséggel.
Kiindulópontunk tudatos választás: a múltról való sokoldalú és elmélyült gondolkodás, a kézzelfogható tények összegyűjtése nem a jövőkép hiányát hivatott elfedni. Ugyanakkor nem könnyű a jövőről nyilatkozni olyan helyzetben, amikor annak – a kultúrát is meghatározó – körvonalai egyáltalán nem látszanak. Ami van, és ami mögöttünk van – beszéljünk most csak a színházról -, mindenképpen kötelez. Felelősségünk elsősorban a folytonosság megteremtésében van. Abban, hogy ugyanazért tegyünk meg mindent, mint eddig, de lehetőleg másképp.
A teljes tanulmány pdf formában letölthető innen:
