Első alkalommal fordul elő a szinigazdasag.hu történetében, hogy egy tanulmányt a szerző engedélye nélkül közlünk. Mentségünkre szolgáljon, hogy lassan egy éve keressük az alkotót, de sajnos semmilyen módon sem sikerül elérnünk. A mű azonban olyan eredeti és friss látásmódú, hogy úgy véljük, több jót teszünk nyilvánosságra hozatalával, mint amennyi rosszat az engedély elmaradásával okozunk.

Antalovits Balázs TDK szakdolgozatával keresett meg még a a század elején. Egy ragyogó, eredeti gondolkodású fiatalembert ismertem meg, akinek örömmel mondtam el véleményemet munkájáról és adtam gyakorlati információkat akkori munkahelyem, az Operaház gazdálkodásáról.

Rá egy évre kaptam meg szakdolgozatát, amely talán még izgalmasabb és összefogottabb, mint a korábbi dolgozat. Kerestem szerzőjét, ám - ma már nem emlékszem miért, de - már akkor sem értem el.

Részlet a dolgozat bevezetőjéből:

"Egyrészt az operajátszás állami támogatását igazságtalannak tarthatják azok az adófizetők, akik maguk nem járnak operába. Az esetlegesen nagyobb idegenforgalomból, kedvezőbb országképből származó hasznuk nem számottevő, a jegyek állami dotációja révén megvalósuló redisztribúció pedig nem érinti őket, hiszen nem vásárolnak (olcsóbb) jegyet (sem).

A kultúra finanszírozása amúgy is problémás ebből a szempontból, hiszen már a klasszikus közgazdászok (pl. Alfred Marshall, Adam Smith) szerint is a kulturális aktivitás egyértelműen öncélú fogyasztói aktivitás, és erősen vitatható, hogy például az opera meritórikus jószág-e, melyből minél nagyobb mennyiség fogyasztása lenne társadalmilag kívánatos.

Opera 1900

 

Adam Smith például sommásan egyetlen kategóriába sorolja a zenészeket, színészeket, bohócokat és egyéb közmulattatókat, hozzátéve, hogy „az a tőketulajdonos, aki pénzét e hiábavaló népségre költi ahelyett, hogy produktív vállalkozásokba fektetné, nem más, mint közellenség” [Adam Smith: A nemzetek gazdagsága, idézi: Magyari Beck 1994]. Scitovsky Tibor úgy véli, hogy „a kultúrát a szabadidővel rendelkező osztályok („leisure class”) fejlesztették ki és igényelték abból a célból, hogy szabadidejük élvezetének a hatékonyságát növeljék.

Nincs tehát semmi csodálatra méltó abban, hogya társadalom produktív, dolgozó tagjaiban a kultúra már eleve gyanút kelt” [Scitovsky Tibor: The Joyless Economy, idézi: Magyari Beck 1994]. Bruno Frey [2000] tanulmányában megállapítja, hogy a fogyasztók jövedelmük növekedésével egyre szívesebben látogatnak koncerteket. A kereslet jövedelemrugalmasságának ökonometriai módszerekkel végzett becslése is ezt támasztja alá: a rugalmasság mértéke az USA-ban 1949 és 1973 között 1,55 volt, Ausztráliában 1964 és 1974 között 1,4. Ez azt jelenti, hogy a jövedelmek 10%-os növekedése a kereslet 15,5%-os, illetve 14%-os növekedésével járt együtt [David C. Throsby és Glenn A. Withers kutatása, hivatkozik rá: Frey, 2000]."

A teljes szakdolgozat letölthető innen: figaró teltházassága.pdf

Leadfotóért és belső fotóért köszönet a www.fortepan.hu -nak!