A rendszerváltás nagymértékű, sokszor drámai átalakulási folyamatot indított el a volt szocialista országok színházi életében. Alapjaiban megváltozott a színházak státusza, mivel a színházak egyáltalán nem, vagy csak csökkent mértékben kaptak állami támogatást. A jogi háttér is megváltozott, új törvények szabályozták a színházi életet.

Új vezetési és szervezési modellek jöttek létre – megjelentek a befogadó színpadok, leépültek a nagy műhelyek (jelmezkésztők, díszletépítők, cipőkészítők, parókakészítők stb.), megjelentek a producerek, az experimentális társulatok. Jelentősen változott a színházi repertoár, a korábbi évtizedekre jellemző szovjet és orosz szerzők helyét a nyugati szerzők foglalták el. Változott a színházi orientáció és kapcsolatépítés, az együttműködési lehetőségeket főleg Nyugat-Európa irányában kezdték keresni.

Az elmúlt húsz év alatt, a poszt-szocialista kapcsolatok elvágasa után lassan elkezdtek visszaépülni a Közép- és Kelet-Európai országok közötti kapcsolatok. A sok nemzetközi színházi fesztivál és találkozó lehetőséget adott az esztétikai eszmecserékhez. Viszont meglehetősen kevés fórum foglalkozik a színházi strukturális reformmal, pedig a legtöbb volt szocialista ország hasonló helyzetből indult, mivel a szovjet modell kötelezően követendő modell volt. A hasonló kiinduló helyzet többnyire hasonló problémákkal való szembesülést eredményezett. Véleményem szerint a megoldás keresésében rendkívül hasznos lehet tanulni egymás ötleteiből, miként egymás hibáiból is.

Jelen cikk a bolgár színház történetét mutatja be nagy vonalakban és felvázolja a rendszerváltás utáni nehézségeket.

Az első színházi előadások

A bolgár színházról a legkorábbi adatok az Ottomán Birodalom alatti időszakból származnak. A XIX. századi bolgár színház mintaképéiben leginkább az arab világhoz fordult. Az 1840-es évektől kezdődött el a Nemzeti Reneszánsz és az ország újból Európa felé nyitott kulturális képeiben. Az 1840-es években e mozgalom eredményeként a bolgár kulturális életben megjelent az európai stílusú színház is, közvetítve az európai kulturális értékeket. Az 1800-as évek második felére, az 500 évig tartó török uralom meggyengülésekor bolgár nép kultúrájában is készülni kezdett függetlenségére. 1856-tól kezdve átfogó dramaturgiával rendelkező színdarabok voltak láthatók, és ezzel véget értek a népi játékok, amik a mágikus, természeti erőket akarták jóindulatúan megjeleníteni.

Az 1878 – 1944. közötti időszak

A 1878-as felszabadítás után készültek el az első államilag támogatott színház tervei Plovdivban. A színházat 1881-1883. között hozták létre, a nagy bolgár író Ivan Vazov segítségével. 1888-tól a társulat Szófiában, az új fővarosban kezdett játszani, egy fából készült színházban, a mai Nemzeti Színház helyén. A következő nyolc évben a színház nagy klasszikus darabokat mutatott be: Shakespeare, Moliere, Schiller, Ibsen, Tolsztoj és hasonló neves szerzők műveit. A színház ebben a periódusban a nemzeti kulturális élet szíve lett, feldolgozva nemzeti szempontú esztétikai és ideológiai témákat. Kezdetben igazi rendezői munkáról alig lehetett szó. Ahogy fejlődött a színházi élet, egyre több társulat alakult, egyre nagyobb produkciók készültek. és ennek eredményeként a rendezői szerep is egyre jelentősebb lett. A Nemzeti Színházba külföldi vendégrendezők is érkeztek, főleg Zágrábból és Prágából. A Nemzeti Színház az egyetlen államilag támogatott színház volt az országban. Az összes többi társulat turnézásból tartotta fenn magát, folyamatosan járták az országot. A legjelentősebb társulatok a Savremenen Taeatur és a Rosa Popova Társulat voltak. Repertoárjukban főleg kortárs szerzők szerepeltek, mint Gorkij és Ibsen. Ezek a társulatok sok amatőr társulat létrehozását inspirálták.

1888. és 1989. között - száz éven keresztül - a bolgár színházi életben a Nemzeti Színház töltött be vezető szerepet művészeti és esztétikai szempontból, repertoár tekintetében és kulturális normaként egyaránt. Olyan kiemelkedő volt a jelentősége, hogy a Világ Színházi Lexikonban a bolgár színházi életet ismertető fejezet majdnem kizárólag a Nemzeti Színházról szól. 1924. és1944. között a színházi élet egyik legjelentősebb személyisége Hrisan Cankov, a Nemzeti Színház vezetője volt. A repertoárban minden színpadi stílus helyet kapott – a zenei műfajok, a balett, a drámai költészet, még a pantomim is. 1944-ben oly sok egyéb terület mellett a színházakban is azonnali ’tisztogatást’ végezték- nagyon sok színészt, rendezőt, művészt fasisztának vagy burzsoának minősítettek, és a nemzeti bíróság elítélte őket, köztük Hrisan Cankovt is.

A Színházakról szóló 1942. évi törvénnyel az összes színház, amely addig állami támogatásban részesült ’nemzeti színház’ státuszt kapott, ellentétben a megyei, regionális, önkormányzati, magántulajdonban lévő színházakkal és kultúrházakkal. Ez utóbbiak jogi formáját finanszírozási forrásaik határozták meg. 1947-ben egy újabb törvénnyel Bulgária összes színházát államosították.

A háború utáni világ

A második világháború utáni években egész Európában a színházak egyfajta megújulást éltek át. A háborút követően a kulturális életben újabb személet hódított teret, a művészet pragmatikusabb lett, úgymond ’lealacsonyodott’. A háború tüzében leég egy világ... helyette egy újabb születik, sokkal különbözőbb... A szocialista blokkban az esztétikai választás teljes mértékben függővé vált a politikai konjunktúrától. A fejlődés által diktált átmenet nyilván nem volt erőszakmentes, ami kizárta a folyamatos, fájdalommentes átmenetet az egyik esztétikai koncepcióból egy másikba.

Szocialista realizmus a bolgár színházban

A bolgár szocialista realizmus legjelentősebb kortárs kutatója Kamelia Nikolova. Szerinte több szakaszban történt a szocialista realizmus esztétikájának bevezetése a bolgár színházi életben. A kezdeti szakasz a 40-es évek második felében egy ’adaptív’ időszak volt, amikor nagy viták zajlottak a színházban és a színházról: hogyan kell értelmezni a színházi művészetet az új, kétpólusú világrendben. A további fázisokat a gyakorlati bevezetés szakaszai jelentették, amelyek sok szovjet színházi produkció importjával, Bulgáriába vezényelt szovjet rendezők munkájával és a normatív módszerek tanulásával és alkalmazásával járt. A cél a szovjet esztétikai, színházi ’nyelv’ teljes bevezetése volt az ország egész területén. Cenzúra és tilalom áldozatává lett minden, amit politikailag nem tekintettek megfelelőnek. A szocialista-realista színházi stílust leginkább jellemző ’effektusok’ - ahogyan Kamelia Nikolva nevezi őket - a centralizáció, a normalizáció és az ideológiai azonosság voltak. Éppen a színházi művészet lényege, a szabad interpretáció nem volt engedélyezve. A politikailag kitalált módszereket - a színházi normáról, az esztétikáról, az értékről – kellett alaposan megtanulni, alkalmazni és terjeszteni. Szófia ideológiai centralizációja fokozatosan gyűrte maga alá a vidéki műhelyeket is. A fővarosba hívták a legjobb rendezőket, színészeket, dramaturgokat, hogy megtanulják, megszokják az ’újat’ és szolgálják azt. Nagy presztízs-értékű ajánlatokat kaptak, de ezek ára alkotói szabadságuk volt. A párt a rendezőket tekintette a szocialista ideológia legfontosabb terjesztőinek, éppen ezért ők válták leggyakrabban a szocialista színház áldozataivá. Azok, akik nem fogadták el a felkínált lehetőségeket, ellenálltak a kísértésnek Burgasba, Stara Zagorába és Plovdivba menekültek.

Az 1990-es évektől napjainkig

A rendszerváltás utáni időszak bemutatásához Neli Stoeva kultúrtörténész elemzéseit használtam forrásként, mivel a kor lényegét nagyon pontosan, és tömören foglalja össze. A színházi életet a szocializmus időszakában a politika, a rendszerváltás után a gazdasági nehézségek és a strukturális változások határozták meg.

A válság a bolgár színházakban akkor következett be, amikor bizonyos vezetési és szervezési modellek már nem működnek hatékonyan, és már nem tudták regulációs szerepüket betölteni. Legalább 5-10 évvel a rendszerváltás előtt az azonos minta szerint ’klónozott’ 54 színházban olyan problémák merültek fel, mint a túl nagy létszám, a rejtett munkanélküliség, a verseny hiánya, a színészi stáb kiöregedése, az alacsony hatékonyságú erőforrás-kihasználás. Mindehhez a rendszerváltás hozzárendelte a pénzügyi erőforrások hiányát.

A rendszerváltás óta kevés színház tartotta meg ’nemzeti’ státuszát és kapott teljes körű állami támogatást. A legtöbb színház önkormányzati felügyelet alá került, és az önkormányzat által nyújtott támogatástól függ, ami legtöbbször elégtelen. A színházak még mindig erősen függnek az állami pályázatoktól és alkalmankénti támogatásoktól, így ebben az értelemben nehéz tényleges decentralizációról beszélni. A reform finanszírozásához nem hoztak létre az államtól független alternatív pénzügyi forrásokat.

Hiányzik a szakértelem, hiányoznak a szakértők, akik megfelelő módon tudnák szétosztani az állami támogatásokat regionális szinten, és ki tudnák dolgozni a megfelelő kritériumokat a pályázatoknál. Ezen kívül hiányzik az a mechanizmus, ami biztosítaná a színház hatékonyságának és az előállított kulturális termék minőségének az összhangját a kapott támogatással.

Egy sokkoló példa az állami és önkormányzati támogatás egyenlőtlenségről, és a központi támogatási stratégia hiányáról a Rodhopei ’Nikolay Haytov’ Színház esete, Smolyan városában. A színház egy gazdag, mecénás önkormányzathoz tartozik. A rodopei színházat 1984-ben építették (tervező: Stefan Popov akadémikus), épülete kiemelkedik az országban mind mérete, mind építészeti stílusa tekintetében - a húszadik századi bolgár építészet második legjelentősebb épületének címét kapta. Az épületet 1985-ben az Amerikai Építészeti Társaság ’speciális díjjal’ jutalmazta a nemzetközi építészeti biennálén. A Rodhopei Színház repertoárjában olyan mega-produkciók tálalhatók, mint a Macbeth, amiről a Nemzeti Színháznak pénzhiány miatt le kellett mondania. 2002 óta a színház rendszeresen turnézik az USA-ban - New Yorkban és Los Angelesben - és workshopokat tart a színházi karon a Columbiai Egyetemen.

A színházi reform egyik kulcslépése volt a különböző szervezési modellek alapján működő színházak létrehozása. Finanszírozásuk módjához igazodva különböző színházi formák alakultak ki – befogadó színpadok, producer színházi központok, színházi laboratóriumok. Végeredményben két kategóriáról beszélhetünk – épületek társulattal és épületek társulat nélkül. Ezek kétféle forrásból finanszírozzák magukat – az állami költségvetésből és az önkormányzati költségvetésből.

A színházaknak nagyon alacsony az autonómiaszintjük, a jogi státuszuk sokszor kérdéses (sok önkormányzati színház nem rendelkezik önálló jogi személyiséggel) ami jelentősen akadályozza őket szponzorok keresésében és szerződések aláírásában. Más oldalról az állam nem ösztönzi a civil és a privát intézményi alapítványok létrehozását, amelyek a színházi életet támogatnák. Problémát okoz az épületek állami tulajdona, amit az állam nem akar átruházni az önkormányzatokra, vagy más érdekelt intézményekre és szervezetre. Hiányzik a külön színházi törvény, miközben létezik egy nagyon komplex, egymásnak ellentmondó jogi rendszer, ami a kulturális életet próbálja szabályozni. A színházi ösztönzők nincsenek összhangban az állami támogatások pályázataival, ami nehezíti a tervezést.

A szocialista korból örökölt színházi infrastruktúra reformja, szervezési és vezetési rendszerének átalakítása egy hosszú és bonyolult folyamat. Ezek a nehézségek nagymértékben összefüggenek a bolgár társadalom rendszerváltás utáni időszakban fellépő problémáival. Az átalakulás folyamata még nem ért véget. Mindenképpen problémát jelent, hogy az állam nem vezetett végig egy színházi reformmal kapcsolatos koncepciót sem, a legtöbb ilyen koncepcióból éppen a vízió, a bolgár színház jövőképe hiányzik.

A jelenkor számos gazdasági és strukturális problémája ellenére közvetlenül a rendszerváltás után egy soha nem látott fellendülésről beszélhetünk a bolgár kulturális életben. A művészek végre szabadok lettek, a normatív, betanult stílus nem gátolta őket többé művészetük kibontakoztatásában. Új szerzők, új stílusok jelentek meg párhuzamosan az új színházi formákkal. A 90-es évek páratlan élményeket nyújtottak a közönségnek. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a művészi értékek létrehozása nem vontható össze a gazdasági nehézségekkel. A bolgár társadalom számára azok voltak a legnehezebb évek. 1997 óta az országban deviza-tanács működik és a gazdasági helyzet stabilizálódott. A közönség visszatért a színházi termekbe, de közben változott az ízlése. Jelenleg a legkeresettebbek a 2-3 fős, kortárs témákat feldolgozó kamaradarabok. A színházi élet a gazdasági stabilizálással viszonylag monoton és egyhangú lett, hiányoznak a ’nagy’ események.

Konklúzióként még egyszer szeretném hangsúlyozni a regionális színháztörténet ismeretének fontosságát. Sokat tanulhatunk a nyugati színházi hagyományokból és kultúrából, de Közép- és Kelet-Európa sajátos történelmi fejlődését nem feltétlenül hátrányként kell felfogni, hanem történelmi többletként, megkülönböztető jellemzőként, amit a regionális ’brand’ és ’image’ kiépítésében tudatosan érvényesíteni kell. A gazdasági és strukturális nehézségek pedig hajtóerőként kreatív megoldásokra ösztönözhetik a színházakat, amennyiben proaktív tevékenységekre képesek és nem csak az államtól várják minden problémának a megoldását. Ebből a szempontból a szakmai dialógus hasonló kihívásokkal küzdő nemzetek szakemberei között rendkívül tanulságos és hasznos lehet.

A szerzőről:

Karakostova Antoniya elismert tanácsadó. Egyetemi tanulmányait Bulgáriában, Magyarországon és Spanyolországban végezte, egyéb diplomái mellett a Financial Times rangsora szerint Európa második legjobb üzleti képzésében vett részt. 6 nyelven beszél, Bulgária egyik meghatározó színházi dinasztiájának tagja.

Első megjelenés: Színpad 2009. 3. szám