Kaptam egy levelét. Több mint 3 héttel ezelõtt. Megpróbáltam kideríteni, ki írta, nem sikerült. Az emilcímrõl mindig visszajön a levelem. Mivel a levélben rendkivül érdekes meglátások vannak, és titokzatos írója is hozzájárult, úgy döntöttem, mindenféle tartalmi és formai változtatás nélkül nyilvánossá teszem.

Kedves Sándor!                                                                      Újhegy 2007. szeptember 11.


Megtisztelő, hogy eszetekbe jutottam, nem hittem volna, hogy valakit még érdekelhet az én véleményem a színházi világról. Mint tudod, már jó néhány éve élek itt fenn a hegyen és jó, ha évente 3-4-szer lejutok a városba. Nem sok személyes tapasztalatom van a mai művészeti életről. Ugyanakkor persze olvasok, tévét nézek, rádiót hallgatok, sőt már két éve internetezek is, így olvasom, látom és hallom, amit mások láttatni és hallatni kívánnak arról a lenti világról. Ezekből és néhány baráti beszélgetésből próbáltam leszűrni a következőket. (Elnézést, ha néha összekeverem, hogy milyen színházak is vannak Pesten, és hogy melyik színház hová tartozik, de igazán nem volt kedvem utánajárni. Inkább azt próbálom megtudni, idén miért nem nyílik virág a mályva sok-sok rügyéből?)

A teraszon ülök, kávézom, s közben olvasgatom egyik kedvencemet. Borges ír a "kilenc rézgaras szofizmájáról". Ajánlom figyelmedbe, segíteni fog megérteni a közösségi pénzek logikáját.

Kérdezed, mi lesz a magyar színházak sorsa? Egy biztos nagy változások előtt áll. Az egész világon az intézményi rend felborulóban van. Az intézmények drágák, mert kényelmesek, nem elég hatékonyak, és egy idő után a pénz egyre nagyobb része megy el magának az intézménynek a fenntartására. Így aztán a feladat vagy divatosabban a projektszemlélet válik divatossá, amelyben könnyebb a pénz költését figyelni, majd számon kérni. A pénz (a tőke) ma már közösségi pénzként is megköveteli a maga hatékonyságát. (A fiatalok sem akarnak letáborozni egy-egy társulathoz, egyre többen választják a szabadúszást, amely jóval nagyobb döntési lehetőségeket ad, mint a társulati tagság.) És ez jól van így. Arról se feledkezzünk meg, hogy a magyar tőkés is kezd felébredni, és kezd beleszólni adója sorsába. És valljuk be egyre inkább irritálja, hogy befizetett pénzéből néhány színházi mester egyre gazdagabb lesz.

Azok, akik ezt a struktúrát felépítették (köztük vagyok én is), már öregek és unják a folytonos támadást. Nincs igazi ambíciójuk arra, hogy védekezzenek. Még néhány év, és a 70-es évek nagy rendszerváltó fiataljai menekülni fognak az igazgatás elől és alól. Babarczy már abbahagyta, Kontner úgyszintén, Iglódi, Bálint, Léner, Marton, Szirtes, Szűcs, Zsámbéki már jóval a 60 felett jár. A többiek sem nagyon fiatalok, de talán épp a legtermékenyebb 50-es éveikben vannak.

Persze, ha a főváros azonnali változásokat akar, akkor a leggyengébb láncszemnél fogják kezdeni, az biztos. Az előbbi urak túl erősek ahhoz, hogy könnyen feladják színházuk és maguk pozícióit, így a gyengébb politikai és társadalmi kapcsolatokkal bíró igazgatók színházai esnek majd áldozatul: az Új Színház Márta Pistával az élen, akitől nem fogadják el sokan a politikai csiki-csukit; a Thália zsíros falat, sokan meg akarják szerezni, a Mikroszkóp és Sas Jóska az adóhivatali hercehurca óta inkább gond, mint öröm. Sokan ácsingóznak a Kamaraszínház stúdióira, és a Pesti Magyar megszűnte sem okozna tízezres tüntetést a városban.

A fővárosban a színházépületek, esetünkben inkább az alattuk lévő telkek nagy értékek. Csak csodálni lehet, hogy a pénzemberek még nem nyújtották be igényeiket. Ahogy egyre csökken a szabad telkek száma, úgy fog az igények ereje növekedni. Gondolj itt az egyre értékesebb Váci útra (József Attila Színház), a Kálvária térre (Józsefvárosi Színház), a méregdrága Nagymező utcára (Tivoli, Mikroszkóp), az egyre frekventáltabb Asbóth utcára és Madách térre (Ericson és Shure Stúdió, Örkény Színház) a szinte megfizethetetlen Váci utcára (Pesti Színház). Szóval nem lepődnék meg, ha a következő években ezeknek a színházaknak a helyzete egyre reménytelenebbé válna, és közülük egy-kettő végleg bezárna. (Jobb esetben egy másik, a mainál jóval értéktelenebb épületbe költöznének át.)

A másik fontos tényező a pénz, a színháznak nyújtott támogatás nagysága. Vagyis, hol tudja a főváros nagyobb botrány nélkül relatíve a legtöbb pénzt megspórolni. A legnagyobb támogatást kapó színházak közül a Vígnek és a Madáchnak van olyan kamaraszínháza, amely megszüntethető, vagy amelynek a működése átalakítható. Előbb-utóbb eszébe jut majd egy utazási irodának, hogy a Váci utcában non-stop showkat kellene adni a turistáknak, így máris megtakarítódna a pesti Színház pénze. Vajon elegendő-e az Örkény Színház igazgatója nagy társadalmi elismertsége ahhoz, hogy a kivédje a Madách Színházat sújtó támogatáscsökkentés továbbgyűrűzését. Az Operett támogatása is csökkeni fog, hisz joggal vethetik a kis Kerényi szemére, miért is költi musicalre a hungaricumnak számító operettet illető támogatást. Egy befogadószínháznak, a Tháliának juttatott 200 millió is luxusnak minősíthető egy pénzhiányos kultúratámogatásban.

Ugyanakkor nem feledkezhet meg a főváros az egyes színházak társadalmi elfogadottságáról sem. A Katona, a Radnóti és a József Attila a három nagy mellett olyan közönségbázissal bírnak, amelyet nem állíthat a főváros válaszút elé. Ugyanakkor az elmúlt tíz évben elvesztette társadalmi platformját az Új, a Thália, a Vidám, és a Madách Kamara. Az utóbbi helyén működő Örkénynek pedig még nem igazán sikerült kialakítania maga bázisát. A Budapesti Kamara és a Mikroszkóp túl kicsi ahhoz, hogy komoly erő álljon mögötte.

A fenti négy szempont alapján már összerakhatod, mi is várható a következő években. Akinek biztos helye van Pesten az a Nemzeti és az Opera (a hagyományok miatt), Kolibri (a gyerekek miatt), művészeti potenciája miatt a Katonának és a Radnótinak, társadalmi bázisa miatt a József Attilának és a három nagynak. Nekik sem lesz azonban egyszerű, hisz a Pesti Színház és a Madách Kamara valószínű le fog válni róluk. A többiek sorsa bizonytalan, egy azonban biztos, nagy részük ki fog kerülni a költségvetési művész színház kategóriából. Addig csökkentik a támogatásukat, amíg kénytelenek lesznek becsukni kapujukat, vagy valami megalázó privatizációba kényszerülnek. Apropó privatizáció. Vigyázni kell vele nagyon, nehogy az adófizető polgárok pénze néhány ügyes színházi mester zsebébe vándoroljon. Ha kell privatizáció, akkor az teljes legyen. Vagy ha nem tud az lenni, akkor a házfenntartás egy fővárosi tulajdonban lévő nonprofit kft. kezében legyen. Vagyis a színházat működtető magánosok alanyi jogon ne kapjanak egy fillér állami és közösségi támogatást sem. (Természetesen ők is pályázhatnak produkciós pénzre, mint minden magán társulat.)

Kedves Sándor? Szomorú a kép, amit megrajzoltam? Nem akartam elvenni a kedved kedvencedtől, a normatív finanszírozástól, de úgy látom, nem elsősorban a kultúra és a ráció, hanem a hatalmi (pártos és személyes) erőviszonyok fogják eldönteni a színházak sorsát. Ehhez a harchoz pedig erős és érdek-es kapcsolatok kellenek, amelyek nekem már bizony hiányoznak. Így csak innen fentről a hegyről tudok izgulni értetek.

Minden jót kíván öreg barátod:

NN

PS. Levelemmel azt teszed, amit jónak gondolsz. Nem akarok azonban visszatérni a napi küzdelmekbe, így csak NN aláírást tegyél a végére.