Nagyon hiányzik a kulturális életbõl a szakmai szolidaritás és a civil kurázsi. A másik oldalon pedig hiánycikk a szakmai, emberi tekintéllyel bíró minisztériumi, önkormányzati szakhivatalnok.

A KULTÚRAFINANSZÍROZÁS NEMZETKÖZI MODELLJEI ÉS TRENDJEI

A kulturális politikák alaptípusai

A közhiedelemmel ellentétben, a kultúra esélyei nem rosszak a világban.

  • Nő a szabadidőnk, így elvileg többet fogyaszthatunk a kulturális javakból, felértékelődhet a szellemi izgalmat kínáló kultúra vonzereje;
  • A piac már régóta magasra tartja a kultúra és a művészetek által elsajátítható olyan készségeket, tudást, mint a fantázia, kreativitás, kommunikáció, design, stb.;
  • A magasabb képzettségűek aránya folyamatosan nő a lakosságon belül, ami szintén kedvező a kulturális fogyasztásra nézve;
  • A nők világszerte megfigyelhető emancipációja is növeli a kultúrát fogyasztók táborát.

Melyek a kulturális politika funkciói ebben a közegben - magyar szemszögből?

  • A legfontosabb talán, amit hosszú távú piacépítésnek nevezhetnénk, ami nem más, mint a kulturális kínálat és kereslet egyensúlyba hozása, piacteremtés a magyar kultúra kincsei számára. Az "eladandó" áru a magyar kultúra, aminek fel kell építeni a "piacát": jó közoktatással, amelyben a személyiségfejlesztő és a kreativitást segítő művészeti programok fontos szerepet kapnak, állandó médiajelenléttel, ami a kultúra presztízsét növelheti.
  • A kultúra "hozamát" nyilvánvalóvá tenni a nemzetgazdasági fejlesztésekben, világossá tenni a közvélemény előtt, hogy a kultúra, és különösen a kulturális iparok fejlesztése ma már az ország versenyképességének fontos eleme. Naiv dolog azt képzelni például, hogy Budapest regionális pénzügyi központ lehet szürke, másodosztályú kultúrával. (Gondoljunk csak Bécsre, New Yorkra, Londonra, ahol a kulturális kínálat meghatározó eleme a város vonze-rejének.)
  • A "McWorld versus Jihad"(1) világában, ahol egyrészt az univerzális tömegkultúra, másrészt az elzárkózó, kirekesztő, militáns fundamentalizmus veszélyei fenyegetnek, létérdek az ország, a nemzet identitásának megőrzése. Ebben a kultúrának köztudottan kulcsszerepe van. Nem mindegy azonban, hogy milyen azonosságtudatról beszélünk. Legyen szabad, Havelt idéznem, akire érdemes odafigyelni: " A legtöbben, akik  beszélnek, tudat alatt identitáson valami olyasmit értenek, ami örökölt, genetikus, származás-ból fakadó, olyasmi, ami vérszerinti örökségünk, változtatni rajta nem tudunk. Az identitásnak ezt a felfogását a történelem mélységesen hiteltelenítette. Szerintem, az identitást valamilyen eredmény, siker, jól elvégzett munka adja. Identitásunk nem tőlünk független valami, ellenkezőleg, saját felelősségünk fejeződik ki benne."(2)  Amit Havel mond, az fontos üzenet a kelet-európai kisnemzeteknek: Csak az önbizalom-hiányos nemzetek keresik identitásukat kizárólag a múltban. Az igazi, cselekvésre sarkalló azonosságtudatot minden generációnak saját magának kell kiharcolnia. Magyarán, nem a mútból eredeztetett jogok, hanem a jelen sikerei határozzák meg az egészséges nemzetek azonosságtudatát.
  • A kulturális esélyegyenlőség megteremtése is fontos feladata a kulturális politikának. Földrajzi és társadalmi értelemben egyaránt.
  • Végül, de nem utolsósorban, fontos feladata a kulturális politikának a kreativitás, az érték-pluralizmus ösztönzése, a magas szintű kulturális teljesítmények feltételeinek biztosítása.

A lehetséges funkciók után, tekintsük át, ha vázlatosan is, az állami kulturális politikák általam ismert modelljeit.(3)  A legszigorúbbtól a legliberálisabb felé haladva, a következő típusokat, modelleket különböztethetjük meg:

  • A "művezetői" szovjet típusú kulturális politika.
    1989 előtt, ennek szigorúbb, majd enyhültebb változatát élvezhettük. A művezetői modellben az állam a kulturális folyamatok (az alkotástól a befogadásig) minden fázisát ellenőrzi és szervezi. Minden állami tulajdonban van, a pozíciók, források elosztásáról a politikai hatalom dönt.
  • A "menedzser" állam.
    Ez a német modell, ahol az állam maximálisan tiszteletben tartja a kultúra autonómiáját, a művészetek szabadságát, de tulajdonosként fenntart kulturális intézményeket, és a kulturális ágazat az államháztartás része. Ebben a modellben, az állam meghatározó szereplője a kulturális piacnak: intézmények fenntartójaként, programok finanszírozójaként, művészek támogatójaként a legfontosabb megrendelő és fontos szervező.
  • A "mecénás"
    Erre talán az angol rendszer emlékeztet a legjobban. Itt az állam már jóval távolságtartóbb, nem tart fenn állami tulajdonú kulturális intézményeket, csak mecénásként van jelen a kulturális piacon. Elkerülendő a politikai beavatkozásnak még a látszatát is, az állami támoga-tások elosztására független fél-állami, fél-civil testületeket (arts council) hoz létre.
  • A "rásegítő"
    Ez az amerikai, a legliberálisabb modell. Az államnak nincs artikulált kulturális politikája, nincs kulturális minisztérium, állami kulturális intézmények sincsenek. A kultúra itt elsősorban a magánkezdeményezések világa, ahol az államnak csak közvetett, rásegítő szerepe van: adókedvezményekkel segíti, bátorítja a magánkezdeményezéseket és a mecenatúrát.

Hadd tegyek egy gondolatkísérletet, és hadd próbáljam meg összevetni az egyes modelleket abból a szempontból, hogy mennyire sikeresen tettek eleget a korábban felsorolt funkcióknak. Talán nem tanulság nélküli még ez az elnagyolt összehasonlítás sem.

A kulturális politikák modelljei és funkciói

   Piacépítés

 Versenykép.

 Identitás  Esélyegyenl. Kreativitás 
 Művezető

 -

 -

 +

 +

 -

 Menedzser

 +

 +

 +

 +

 -

 Mecénás

 +

 +

 -

 -

 +

 Rásegítő

 -

 +

 -

 - 

  + 

Megjegyzés: Pluszjellel a relatív sikerességet, mínuszjellel a sikertelenséget jelöltem.

Mint látható, a menedzser és a mecénás modell mondható a legsikeresebbnek, de szembetűnő az is, hogy a kreativitást a rásegítő és a mecénási modell ösztönözte a leginkább. Ott születtek kimagasló kulturális, művészi teljesítmények az utóbbi évtizedben, ahol a finanszírozás bősége együtt járt az intézményi keretek rugalmasságával, változtathatóságával. Ahol ezek a keretek bemerevedtek, mint például Németországban, ahol a művészek közalkalmazotti státusza, és az erős szakszervezetek blokkolni tudtak minden kockázattal járó változtatási kísérletet, ott rengeteg kreatív energia fecsérlődött el egzisztenciális konfliktusokra.

Ami az egyes modelleket illeti, nagyon sok országban úgy tűnik, hogy a kultúrpolitikai eszköztárban markáns eltolódás figyelhető meg a menedzseri szerepvállalástól a mecénási ill. a rásegítő típusú támogatás irányába. A trend az, hogy az államok egyre kevésbé akarnak intézményfenntartó tulajdonosok és közalkalmazottak ezreinek munkaadói lenni, és egyre inkább indirekt eszközökkel - adópolitikával, hitelkedvezményekkel - igyekeznek kultúrpolitikájukat megvalósítani. (Hollandiában például nincs állami kulturális intézmény, még a Rijks múzeumot is "privatizálták" nemrégiben.)

Változások, trendek a kulturális politikák közegében

A kultúra "reintegrációja"

Az utóbbi néhány évtizedben minden megváltozott, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a változások korszakosak és történelmiek. Ehhez foghatók utoljára talán a felvilágosodás korában történtek. Gondoljunk bele: szemünk láttára változnak meg radikálisan a kulturális szféra intézményei, szerepei, hagyományos szerkezete. Érvénytelenné válnak a rendszert működtető ideológiák, az "alkotó", a "közvetítő intézmények" és a "befogadó" korábbi "szentháromsága". Ilyen mértékű szerepújraírást utoljára valóban a felvilágosodás kora hozott, amikor elkülönült a kulturális szféra nemzetállami kereteivel, jellegzetes ideológiájával (a műveltség ki-terjesztésével, majd a népműveléssel), tipikus közvetítő intézményeivel: könyvtár, múzeum, színház, operaház, koncertterem. Sokunk gondolkodását még mindig a kulturális szféra elkü-lönültségén, a klasszikus intézményrendszeren, az aufklérista ideológián alapuló XIX. századi értékvilág határozza meg. Pedig a hagyományos "kulturális szféra" határai elmosódóban vannak, új kultúraközvetítők - tévé, internet - jelennek meg, az új médiumok, sokszorosítási lehetőségek, az egyidejűség és az interaktivitás az alkotók-befogadók hagyományos szerepeit is felülírják.

Elmosódnak a határok: általános “cross-over"?

Ami a kultúrában ma fontos, javarészt kívül esik a kulturális minisztérium hagyomá-nyos hatáskörén és értelmezési tartományán. Ma már sokszor nagyobb kultúrpolitikai rele-vanciája van egy-egy ORTT-döntésnek vagy az Internetszolgáltatók Egyesülete ajánlásának, mint a NKÖM döntéseinek. Megváltoztak azok a fogalmak, referenciák, mértékegységek is, amelyekkel a tizenkilencedik századi ihletettségű kultúrpolitika operál. Az idő, a hely, a tér fogalmai átértékelődnek a "behálózott" világban. Ennélfogva a kultúra színterei is változnak. A terjesztés, a tárolás, a dokumentáció, a reprodukció, a prezentáció technikái radikálisan megváltoztak. Nem tudjuk még, milyen lesz a huszonegyedik század múzeuma, de hogy más lesz, mint a "magaskultúra" általunk megszokott "templomai", csarnokai, az biztos. A Los Angeles-i Getty Múzeum vagy az új Tate Galéria Londonban csak előfutárai a múzeumok új generációjának. Kockázatos tehát ma tízmilliárdokért alapvetően XIX. századi módon szakosodott kulturális intézményeket építeni. A jelen mintha az interdiszciplinaritásról, a műfaji határok feloldódásáról, valamifajta univerzális "crossoverről" szólna, amelynek emblematikus művészei Lev Dogyintól Bob Wilsonig, Christótól Peter Sellarsig aligha skatulyázhatók be egy műfajba. A reszortfeladatokra szakosodott kulturális adminisztráció nem nagyon tud mit kezdeni ezzel.

A kultúra pénzéért versenyezni kell

Megváltozott a politikai közeg is. A demokrácia és a piacgazdaság beköszöntével annak megfogalmazása és eldöntése, hogy mi a közjó, amit közpénzből támogatni kell, már nem egy szűk elit privilégiuma, hanem kemény verseny eredménye. Nem megkérdőjelezhetetlen evi-dencia többé, hogy a kultúrát támogatni kell. Sokunk számára persze az, de ez ma már kevés. Meg kell indokolni, ha tetszik, költség-haszon elemzésekkel, hogy miért a kultúrára költsük az adóforintokat és ne másra. A közpénzekért folytatott versenyben ma már nem segítenek a kultúra fontosságáról megfogalmazott fennkölt lózungok. "Ki kell számolni", be kell mutatni a kultúra "hasznát". Lobbizni, kampányolni kell, szövetségeseket keresni, koalíciókat szervezni a magyar kultúra érdekében. A jó minisztériumnak tehát nem a kultúra belügyeivel, sokkal inkább "külügyeivel" kellene foglalkoznia.

“Szövetségben az erő"

Tetszik, nem tetszik, teret nyert a kultúra "instrumentális" megközelítése, ami radikálisan más kultúrpolitikai észjárást igényel.  Át kell fogalmazni a mindenkori kulturális miniszter mandátumát, hiszen ma már "mindenben kultúra van": a kultúra terei kitágultak, szinte határtalanná váltak. Ez óriási esélyt is adna új stratégiák megfogalmazására. Gondoljunk csak bele: a közelmúlt legsikeresebb kulturális fejlesztései szerte a világon mind valamilyen nagyobb - bocsánat a kifejezésért - multiszektorális projekt részei voltak, legyen az városrehabilitáció, területfejlesztés, felzárkóztatás, kisebbségvédelem, foglalkoztatás stb. Így lettek a Ruhr-vidék lerobbant ipari csarnokaiból izgalmas kiállító terek, így sikerült kilábalni hosszan tartó gazdasági és mentális depressziójukból olyan városoknak mint Glasgow, Newcastle, Birmingham, Bilbao, így újulnak meg lerobbant városnegyedek, mint a dublini Temple Bar, a new yorki Tribeca vagy éppen a berlini (korábban kelet-berlini) Prenzlauersberg. Hosszú évtizedek elszigeteltsége után így kerültek vissza a világ kulturális térképére olyan városok, mint Barcelona, Szentpétervár, Capetown vagy Krakkó. London ma a világ multikulturális fővárosa, amely piaci előnyt volt képes kovácsolni  etnikai sokszínűségéből. Ehhez két dolog kellett: egyfajta szemlélet amely  a bevándorlók ügyét nemcsak problémaként hanem lehetőségként  kezelte, és olyan politikai stratégia és eszköztár amelyben "összedolgoztak" a különféle reszortok a munkaügytől az oktatásig, a turizmustól a kultúráig, a szociálpolitikától a kisvállalkozás-fejlesztésig.  De beszéljünk szomszédunkról, Bécsről. Az új "múzeumi negyed" a város szívében jól mutatja azt a tudatos törekvést, hogy Bécset - jól felhasználva többek között a szecesszió és Klimt divatját - a kulturális turizmus egyik központjává tegye. Ez a projekt megint csak a város- és ingatlan-fejlesztés,  turizmus, városmarketing és kultúrpolitika jó egyvelege.
 
Az "élménygazdaság"

Scitovsky Tibor világhírű magyar származású  közgazdász, "Az  örömtelen gazdaság"  (Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1990, fordította Kuti Éva)  szerzője kiváló jósnak bizonyult. Az 1976-ban megjelent "The Joyless Economy"-ban arról elmélkedik, hogy a közgazdászok azért nem értik a kultúra fontosságát, mert elemzéseikben figyelmen kívül hagyják az emberi pszichét. Pedig az olyan szükségletek, mint a komfortérzet és a stimuláció iránti igény, alapvetően befolyásolják az emberek fogyasztási döntéseit. A mai világ fényesen igazolja Scitovsky meglátását. A megnőtt szabadidő és az általános  "középosztályosodás" eredményeként - legalábbis a fejlett világban - szemünk láttára jön létre egy új "iparág", az "élménygazdaság": a megafesztiváloktól a Love Parade-ig, a múzeumok új generációjától a különféle "theme" parkokig. Óriási sikerük azt tanusítja, hogy a kultúrának vannak esélyei, ha nem idegenkedünk az új formáktól,  új megközelítésektől.