„Aztán kicsit még melegítettük a kezecskéket, ősz szakáll mögötti arcot, majd félve megkértem, támaszkodjon nyugodtan rám, de nem volt szükség ilyesmire. Rátettem a párnát a padon lévő kartondobozra, s még ittunk egy utolsót, aztán köré csavartam a hálózsákot.” Kiss Pista, vagyis ahogy ő szereti kispista újra egy csodálatos mesével ajándékozza meg a színigazdaság olvasóit. És, ha elolvastad, tudni fogod, mit kell tenned.
Pislákoló gyertyaláng.
Nem, nem azért reggeliztem ma délután ötkor, mert mindig volt valami probléma a színpadon. Pedig kiskollégám időben fölhozta nem mindennapi büfénkből a resztelt májat, de mindig jött valaki, vagy mindig ügyködtem valamin. Csak hogy mielőbb azt mondhassam, részemről kész, jöhet az ezerfejű Cézár a nézőtérre. Én megcselekedtem, amit megkövetelt a.
Tegnap este ónos eső volt, olyan hideg, hogy egy kutyát sem láttam kiverve az utcán. Tizenegy körül léptem ki a házból, de ahogy közeledtem az autóm felé, hogy majd, hát inkább itt egye meg a fene a parkolóban, én vakargatás helyett, lassan, de biztosan hazatipegek. Az emberfia vagy övtáskát hord, vagy behúzza cipzárját a bőrkabátján. Én övtáskát hordok, emiatt pár száz méter múlva, kicsit fáztam is. Az út közepén sebesebben tudtam haladni, ott nem volt tükörjég, mint a járdán, csak ha busz jött mögülem, kellett a hóba félreállnom. Veszek magamnak két nyamvadt kakaós csigát, egyiket elmajszolom az úton hazafelé, másik meg jó lesz reggelire a gyeröknek. Ahogy a félig fedett buszmegálló mellett elslattyogtam, látom ám a sötétben, hogy valaki ott gubbaszt, mintha Goriot apó szobra. Arc semmi, csak egy kabát, körötte szatyrok. Nincs kakaós csiga, csak fahéjas, azt egyék meg a hódok, akkor kérek szépen négy zsemlét. Meg abból a csokis valamiből is két darabot. Maradt még egy kis apróm, előkapartam abból a bizonyos övtáskámból, ami miatt gyalogosan, ülésfűtés nélkül fázok, s vettem a péksütemények mellé a bátorságot, én megszólítom azt a kabátot, minden rendben van e itt kinn, az Isten hidegében.
– Jó estét! De már mikor kimondtam, tudtam, mekkora ökör vagyok, hogy kívánhatok jó estét ebben a helyzetben. Másképp, kicsit kényelmetlenül tovább próbálkoztam.
– Háló, háló. Pár hosszú másodpercig semmi, aztán nem többet, mint három centit megemelkedett az elgémberedett fej, életre kelt a szobor. Mi van?
– Elnézést, Uram, tudok segíteni valamit, kérdeztem tőle, félve, bátran.
Elfogadná tőlem ezt a kis elemózsiát? Nem láttam az arcát, csak egy szakállt, és mélyen ülő, fénylő szemeket. Lassan átvette tőlem a két csokis fánkot, s hosszasan köhögött, miközben kényszeresen, nagyon lassan úgy próbálta lehelyezni a szatyrocskái mellé, függőlegesen, nehogy felboruljanak. Mintha teli sörös doboz lenne. Segítek, mondom neki, és letettem őket a padra. Csillapodott a köhögés, én egyre inkább fáztam, gyehenna városi lett belőlem.
– Hogy hálálhatom meg, Uram, kérdezte tőlem a láthatatlan arc, bizonytalanul, mintha ufót látna, vagy álmában a Messiást, aki eljött.
Jutott eszembe számtalan, szebbnél szebb gondolat, de azt mondtam neki: Jóember! Ígérje meg, hogy mindketten megérjük a holnapot. Leguggoltam elé, s megkérdeztem tőle, elfogadna-e egy forró teát.
– Hát, ha van. Jólesne.
– Várjon itt meg, mindjárt hozok.
Ez megint elbasztam, láthatóan nem állt szándékában elmenni, s nyilván maga sem hitte, hogy visszajövök hozzá. Tudomásom szerint nem szerepel a téli olimpia kínálatában olyan sportág, ami mondjuk abból áll, hogy valaki éjfélig ül egy jéghideg padon, s utána, mint aki ma is megdolgozott a mindennapi betevőért, beül a sofőrje mellé. Otthon, forró vízben lezuhanyozik, átgyúrják a masszőrnők, s miután szépen bevacsorázott, elterül a meleg, pihe puha ágyikójában, és bámulja a jobbnál jobb reklámokat hiába.
Nem csak azért, mert lefelé mentem vissza a munkahelyemre, de fele annyi idő alatt tettem meg azt a pár száz métert, mint idefelé jövet. Csak épp, amíg elgondolkodtam, vajh tudni fogják-é a postások, hová kell kikézbesíteni a négymillió melegen ajánlott béke-boríték egyikét, ha tudatni óhajtják Goriót apóval, hogy mennyivel jobban teljesítünk, s hogy március tizenötödikén, mindenkire szükség lesz. Belépés díjtalan, az Egyesület tagdíjat nem szed, bevételeit kizárólag önkéntes adományokból nyeri.
Meg, hogy úgy mondjam, hirtelen lett egy jó ötletem is, amit szívesen beterjesztenék fölsőbb hatóságoknak, értetek dolgozom, nem ellenetek jeligével. Kalandorok, kíméljetek! Félve, (attól is, hogy elcsúszok,) mondom, de komolyan gondolom. Nagy botorság lenne, ha a rezsicsökkentést nem százalékokkal oldottuk volna meg, hanem inkább olyan formán, hogy kihirdetné a pásztor, akire hallgatnak es, hogy mától fogva pediglen, minden tizedik napon tilos megmosdózni, mosogatni, mindennemű vízzel, gázzal, de még villannyal való visszaélés is. Mert ugye, józan paraszti ésszel, azt gondolná az emberfia, hogy csak azért az energiáért nem köll fizetni, amit nem használunk el. Több legyet ütnénk egy csapásra, mert a népesség növekedési rátán is följebb pöckölhetnénk a potmétert, hiszen a sötétség még a leggyávább narancslekvárból is, potenciális apát varázsol, s akkor aztán kit érdekelne a több százezer gyáva, türelmetlen, idegen országba szerencsét próbáló áruló, hamarost ünnepelhetnénk a tízmilliomodikat közöttünk.
A portás nézett rám, fél órája léptem ki az ajtón, mi történt, hogy megint itt vagyok, kong az egész ház. De nem magyarázkodtam neki, csak mentem alanyi jogon, és már melegítettem is a csipkebogyó teát, csipkebogyóból, (jót tesz a köhögésnek) raktam bele cukrot, egy kis martinit is. Előszedtem egy hálózsákot, meg a párnát, ami a fejem alatt szokott lenni, amikor unalom, s elbutulás ellen olvasok, meg leszek valahogy nélküle. De hogy tudnám kicsit fölmelegíteni, ha a szorongatott lelkét nem is, legalább a testét. Kezeit, arcát. Pár gyertyát, meg egy kincstári gyertyatartót betettem még a szatyromba, föltöltöttem a cigis dobozomat, aztán köszöntem az éjjeli őrnek, ismét úton voltam. Hogy jó úton, vagy sem, nem az én tisztem eldönteni, de hogy csúszott rendesen, az biztos. Most már nem fáztam annyira, szégyelltem volna.
Na, visszajöttem, Uram.
Először nem hitt a fülének, de aztán megláttam az örömöt a világító szemeiben, s gyorsan lepakoltam a hálózsákot, meg a szatyrot a kispadjára. Kivettem belőle a forró csipkebogyóteás flakont, és a kezébe adtam, hadd melegítse vele magát. Nem voltam biztos benne, hogy elbírja a két litert, leguggoltam elé, és tartottam az üveg végét, amíg kortyolt párat. Ez jólesett, mondta, s kicsit félre tettük a teát, aztán próbáltam gyertyát gyújtani. Nem hiszem el, mondom hangosan, (már nem szégyelltem magam, úgy összemelegedtünk,) az Istenért nem akar lángot adni a rohadt öngyújtóm.
– Van gyufája, Uram? Valahol. De szerencsére, gyorsan terjed a hang, s oda föntről meghallotta Valaki, nem éppen ájtatos fohászomat. Sikerült lángra kapassam a gyertyát, a legegyszerűbb kisméretű fűtőtestet, s a kezeit melegíteni kezdtük. Ez nagyon finom, én meg hogy csak lassan, óvatosan, nehogy megégessük az ujjait, mert honnan szerzünk éjnek évadján gyógyírt. Még északi szélre sem tudnánk, nemhogy. Az arcát is simogassa meg a meleg kezeivel, mondom, s közben eszembe jutott pár mondat, még a gimiből.
Valami nagy, nagy tűzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek.
Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földiét.
Azt a tűzet, ó, jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek.
Aztán kicsit még melegítettük a kezecskéket, ősz szakáll mögötti arcot, majd félve megkértem, támaszkodjon nyugodtan rám, de nem volt szükség ilyesmire. Rátettem a párnát a padon lévő kartondobozra, s még ittunk egy utolsót, aztán köré csavartam a hálózsákot. Sosem volt ilyenem, mondta, s hogy hálálhatom meg a jóságát? Hiszen már megbeszéltük, válaszoltam.
Jó, tudom, tudom, megígérem, hogy megérem a reggelt.
Jó éjszakát, köszönt nekem, s én reflexből, jobb híján ugyanezt válaszoltam.
Nem volt kedvem, se étvágyam, hogy vacsorázzak. Háromig bámultam a tévét, nagyon melegem volt, s miután kikapcsoltam, még hosszasan bámultam a sötétet. Reggel aztán a jégpáncélra való tekintettel gyalog mentünk fiammal a suliba. Röviden elmeséltem neki az éjszakai történetemet, s örültem, amikor meglepődve, többször belekérdezett. Aztán száz méterrel a suli előtt elbúcsúztunk, útjára engedtem, és visszafordultam a munkahelyem felé.
Apa, de nem leszel mérges, ha a matek dogám véletlen négyes lesz? Dehogyis fiacskám… csak tedd a dolgod szépen.
Sosem tartottam túlságosan fontosnak az osztályzatokat. A végcél egy jó bizonyítványnál sokkal nemesebb, és hát nehezebb is.
Ember legyen belőle, ebben az embertelen világban.
Tele volt népekkel a buszmegálló, de senki nem ült le a padra, csak közönyösen bámultak, amikor odamentem hősömhöz, néztem pár másodpercig, majd tovább. Gyáva voltam, nem mertem fölébreszteni, vagy megmozdítani. Telefonáltam egy barátomnak, honnan lehetne segítséget szerezni ilyen esetben. Hívd föl a mentőket Papi, de ne mond, hogy hajléktalanról van szó, mert akkor lassabban, vagy sehogy nem érnek oda. Ha szerencsénk van, beviszik a kórházba, és egy napig benn tartják. Írtam egy orvos ismerősömnek, hátha az ő szava többet nyom a latba. Úgy tűnik, sikerült. Délutánra már üres volt a buszmegálló. Csak a hálózsák, meg a jégbe fagyott pirospozsgás csipkebogyótea árválkodott a buszra várók környékén. Megfordultam az autómmal, s mintha Atyám mélyről jövő hangját hallottam volna.
Jól van fiacskám, most már megebédelhetsz.
Leadfotóért köszönet a www.fortepan.hu -nak!
