Tanítani próbált kolléganőm, Zsuzsi is, amikor be kellett ugranom, dolgozni az Oroszországba. Valahol, vagy valahová el kellett mennie az egyik kollégámnak, s helyette. Nem volt benne gyorsváltozás, csak szünet, amikor is Jelesül vissza kellett állni a darab elejére, mert kezdték elölről, picit másképp. Előkerültek a kultikus gallyacskák, s az álarcos mompicok.

Eszkimóul énekeltek… Egy hónapon keresztül azt gyakorolták, többen közülük ki is szálltak, mert nem volt elég jó a nyelvkészségük. Vagy más okból… A felvonás úgy fejeződött be, hogy tizenegynehányan lakmároztak. És akkor még volt lóvé ilyesmire. De terítékből csak egy adag volt, hát vágtában kellett elmosogatni, eltörölgetni, és visszavinni a helyükre őket. Valamin összekaptunk, mert nem úgy szólt hozzám Zsuzsi, hogy nekem is tessen, hát szünet után ott is hagytam őket. Pakoljanak el ketten előadás után. Akkor még nem volt úgy megedzve az érzékeny lelkem.

Másnap aztán kérdezték, na te hol voltál, Öcsi? Elmagyaráztam, és ment tovább minden a maga útján. Különben most nem volna miről írnom.

Következő évadban kimentek a darabbal Berlinbe, és mikor már hazafelé jött a kamionunk, a határőr kérdezte a sofőrtől: Uram, mik ezek a törött faágak a rakományban végén? Rítikus gallyak, válaszolta a fáradt sofőr. Ja, az más, nézett hülyén, akkor menjen…

S amint ígértem, bevonulásom előtt, évad vége felé, forró májusban magamra öltöttem az akkoriban turkálókban beszerezhető német katonai egyenruhát. Télit. Béléssel együtt. Csak hogy meg ne fázzunk júniusban. S hogy viszketni tudjak, mert kiütött. Moha nekiállt megrendezni a Nagy Romulust. Akkor voltak végzős főiskolások a Znamiék, Szula, Rázgamicu. A következő szezontól szerződtek hozzánk, de ebben a darabban már játszottak. Én ugrottam elsőként ki a tankból, ami leborította bejövetelekor a téglafalat, és én tapostam utászcsizmával a halott Rázga kezére is. Véletlen. Akkor még nem sejtettem, hogy majdan igazgatóvá növi ki magát. Egy igazi német katona nem néz a lába alá.

Lehet, hogy más is megtaposta, de én azt nem éreztem. Ő bizonyára. Gyurica Pisti, kezdéskor szépen lezuhanyozott, (lába alatt zörögtek a száraz falevelek, májusban darabonként kellett összeszedni az erdőben, hiszen még vidéken is ősszel hullanak) megtörölgették, és kezdődhetett az előadás. Szépen lassan.

Volt egy üveg, a felénél belülről elválasztva, mézzel, és borral feltöltve. Először folyt a méz, és ahogy átcsordult a folyadék, úgy gyorsultak föl az események. Égett benne az irattár is. Vagy csak hordtuk az irattárból a papírkötegeket elégetni? Nem tudom, de sokat fordultunk. Takarásban mindig futva, hogy többnek látszódjunk. És keveset, (de az is elég volt) a hat műgyanta mellszoborral, meg a két nálam nagyobb, és hát sokkal súlyosabb szoborral. A végén hadizsákmányként, mintegy finálé gyanánt a német katonák, becsomagoltuk,,, gyors ütemben, zenére. Szerettem. Ez volt a második, nem, harmadik Moha előadás, amiben játszottam. Mert a Tévedések víg játékába is bekerültem, a tévéfelvétel erejéig. Már csak az nem jut eszembe, hogy mi miatt csúszott át a bemutató szeptemberre. Amiatt, hogy a Helyei otthagyva csapot, papot, egyszer csak kiszállt, és a Csapó Gyuri ugrott be helyette, vagy eleve így volt a műsortervbe, hiszen ez volt a nyolcadik nagyszínházi felnőtt előadás abban az évadban.

Egyszer, amikor a társulat Komlón tájolt, tán a hegedűssel, én maradtam egyedül otthon, és hát próbáltunk a stúdióban. Romulust. Kelemen Józsi, (Spurius Titus Mamma) Moha, meg még nem tudom ki, de túl sokan nem lehettünk. Én a sarokban üldögéltem a földön, izgultam, nehogy most kérjenek valamit, én meg ne tudjam majd megoldani. De annyira azért nem izgultam, hogy amikor már harmincadszor mentek vissza ugyanarra a két mondatra, ne billent volna le a fejem a fáradtságtól. De akkor nem lehetett fáradtnak lenni. Nyílt színen legalábbis nem illett. Föl is ébredtem, ahogy repült felém a cigány fúró. De vége lett ennek a próbának is.

Ott tartottam, hogy augusztusban bevonultam katonának.

Életem egyik legszebb időszaka volt. Annyi szabadságom tán még soha.

Jól is jött, hogy kipihenhettem az előző két évet. De nagyon vártam a végét. Mint stréber iskolások a szeptembert nyaranta. Így hát, most is átugrom ezt az évet, s délutánonként kivonulok a seregből. De az évadot nem hagyom ki, hiszen a színházról akartam volt mesélni. És ment nélkülem is. Ősszel elkezdték lejátszani a Romulusokat. Én meg, ahelyett hogy német katona lettem volna, magyar bakaruhában unatkoztam. De legalább meg tudtam nézni kívülről. Aztán, amikor már a következő évadban visszatértem, s még mindig játszották, én is visszaszálltam. Ambrus Zolának, zsinóros barátomnak egy alkalommal, miután betódult a német hadsereggel, kibicsaklott a bokája. (Szokás, és megfizethető volt akkoriban műszakiakat bevetni statisztának…) De ezt csak negyed óra múlva tudtuk meg, addig mindent úgy tett, mintha mi sem történt volna. Hordta a hullákat a ládába, cipekedett összeszorított fogakkal, s a belénk nevelt alázattal. A végén lehullott a függöny, felsorakozott a német hadsereg tapshoz, és kiájult közülünk. Igazi színházi hőstett volt a részéről. Úgy futottunk ki vele, hogy a nézők ne vegyék észre. Máskor meg Pál Tibi, a császár szakácsa miközben kergette a levágandó tyúkot, nagyokat ugrálva a színfalak mögött, belevágott a háromnyolcvanas vezetékbe a késével.

De semmi baja nem lett. Illetve nem látszott rajta.

kisspista 4. színes fiúk

91-92-es évad.

Ez volt a katonás évadom. Mármint amikor bevonultam…

Gothár: Diótörővel kezdtek.

Kétféle verzióban játszották, volt egy meseelőadás, és egy picit más szöveggel a felnőtteknek. Legalább hatvan előadást megért. Majd jó pár év múlva felújította a Znami. De arról majd akkor. Spindler, Molnár Piroska, Csákányi, Börcsi, Kelemenék voltak a főszereplők, és volt benne egy csomó nagyfarkú állat. Egerek. Hogy esti előadásba is tudtuk nyomatni, valamit elárul a milyenségéről. És most legszívesebben Tyeplik Béci, ugróegérről írok, ő mégis csak közülünk való volt. Műszaki dolgozó. Díszítő. Tigris hajú, bivaly erős csávó. Bármilyen hülyeségre rá lehetett venni, csak azt kellett mondani neki, hogy Bélám, fogadjunk, hogy ezt még te sem mered megcsinálni. És akkor, ha tört, ha szakadt, de megcsinálta. És tört, pedig nem is szakadt. Ő volt az ugróegér,

aki a második emeleti páholyból egy kommandó kötél, s nem kevés bátorság segítségével beugrott a színpadra. Legalább harmincszor hibátlanul. Aztán egy borgőzős éjszakán a büfében kérdezgették tőle, hogy milyen érzés, Bélám.

Mire ő: Gyere, Börcsi, (Marika) lehozlak. És pár perc készülődés után, kapaszkodj ám, Enci, mert indulunk. Egéééérrrrrkkkiiirájajjjjjjjj…

De nem értek el a színpadig, mert Enikő elengedte a kötelet, s ijedtében két kézzel utána kapott Béla is. Hogy mást ne mondjak, a nyitott zenekari árokban lévő kottapultokat kicsit átrendezték, mint Moha szokta a szövegkönyveit.

Aztán sokáig a második szereposztás játszott.

De még mialatt készült a produkció, volt egy kolléga, akit helyettem vettek föl egy évre, csak hát nem töltötte ki a háromszázhatvanöt napját. Az első jelenet közben havazni kellett a szobaablak mögött. Gothár premier előtt két nappal üvöltve kérdezte, miért nem esik már az a k… hó?

Ne haragudjon, állt elő a friss kolléga, de nincsenek meg az optimális feltételek. Ja, csak az a baj, akkor már értem. És nincs valahol egy kellékes?

Máskor meg ugyan ez a srác, előadás közben rátámaszkodott a takarásban várakozó Diótörős ágyura, ami be volt már töltve, hogy a megfelelő időben majd elsüssék. Aznap már korábban elsült. Istenem, előfordul jobb helyeken is.  

De hogy olyan hol volt akkoriban, én nem tudhatom.

Legvégül, de nem utolsó sorban meg kell emlékezzek Gyuszi bácsinkról, akit sajnos elszólítottak közülünk az égi hívó, pedig tán még ötven sem volt, de addig még sok víz lecsorgott a Dunán. Volt az egérkirály birodalmában egy nagy álló óra. Már úgy értem, hogy nem járt, és hát állt is egy helyben. Egyszer csak hogy, hogy nem elborult, és a főszereplő Marika, vagyis a Börcsitől pár centire pofára esett. Nem írhattam, hogy az arcára, hiszen az óra, mégis csak egy kellék volt. Próba üvöltve megállít. Ki volt az kérdezi a Gothár. Elősündörgött Gyula Bátyám hátulról, és azt mondta. Hát bocs Péter, ezt most én kérek elnézést.

Végül, lezárásképp egy kis párbeszéd közte, és Szinyor kollégája között, akivel nem bírták ki egymás nélkül, mégis folyton civakodtak. Pistám volt a nagydarab, erős ember, Gyula a nagyon vékony, ennek ellenére szintén jó kondiban lévő díszítő. Hiába, a sok menedzser égeti a zsírt. (Mi az a menedzser? Pezsgőspohárba kért kisfröccs. Külön kézjelei voltak, amikor beért a büfébe, és sietett vissza a színpadra építeni. Fölmutatta az ujjait, s mire a pultig elért, már ott várta a teli pohár, hogy ki ne száradjon. Ezeket a piákat mindig a statkópénzekből tudta rendezni a következő hónapban, mert azt nem a fizetéssel együtt kaptuk. A tudomány fejlődésével véget ért a jó világ, mert a bankkártyáknál már nem lehetett így sumákolni. Szóval, hogy azt kérdezte tőle a Szinyor, hogy Gyula, te normális vagy? Mire ő: az kéne még, hogy molnár is lennék.

Úgy látom, a következő előadásból sem maradt ki Eszter, a Csákányi, hiszen ő játszotta a kis virágáruslányt a My fair ladyben. Kulka, és a Rátóti voltak lekettőzve Higginsként? Nem mernék rá fogadni, de mentségemre szóljon, hogy katona voltam, és a katonákat inkább szeretjük a harciasságuk miatt, sem mint az agykutató vénájuk végett. Mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más…

Egyszóval ezt az előadást is a nézőtérről néztem végig, az akkori barátnőmmel, s mostani feleségemmel, gyermekem anyjával, aki megtiltotta, hogy róla…   Nyilván nem azért, mert egy katona legyen kemény, és hát nem illik elérzékenyülni egy ilyen szép történeten férfiaknak, (bár akkor még inkább voltam csak kisfiú,) de pár számon kívül, nem nagyon élveztem az előadást. Nem az én műfajom. Azokon a hosszú, lassú számokon el tudtam volna aludni, ha nem ricsajozott volna a zenekari árok. Szerencsére, nem csak én ültem a nézőtéren, sőt. Hatvanszor játszották Babarczi rendezésében a darabot teltházzal.  Természetesen, (pedig akkor még össze sem voltunk házasodva, és mert van egy kiss-humorom, merem állítani, mint bakter meg a vonatot, ha rossz a sorompó,) hogy összevesztünk a végére. Mert neki nagyon tetszett, nekem meg csak kiss-é. A takarásban alig lehetett levegőt kapni, Bezerédiék ding-dongja alatt, az egész műszak onnan nézte. S nem azért, mert utána változás volt, hanem mert az egy jó szám volt.

A fotókért köszönet a www.fortepan.hu - nak!