Most, hogy pár nappal később folytatni próbálom a visszaemlékezést, szereztem egy listát az akkori előadásokról, segítségül, mert mint mondottam volt, csak a lényeget jegyzem meg, és azt is hamar elfeledem, legyen helye az újnak. Az ember azzal gazdálkodik, amije van.

Kiss Pista meséi 2.

 

Nem fontossági sorrendbe, még inkább nem biztos, hogy művészi értelemben véve fontossági sorrendben firkálgatok, csupán, ahogy eszembe jutnak, rég elfeledett történetek. Még mindig nyolcvankilencben járunk, harmadik olyan előadás, aminek háttérmunkása, pontosabban fogalmazva beosztott kellékese lehettem.

A Moha-féle Ármány, és szerelem. Kollégáim, közülük is Dini, a főnökféle, a színpad alól keveredett elő, nem éppen a legprofibb, legkényelmesebb helyről, amikor elkezdődött az estély jelenet egy nagytálca pezsgővel. Kék pezsgővel, mert minden kék volt.

(Még cigiből is azt akartak, csak nem volt annyi kék filc,,,) Csodáltam, hogy meg tudja csinálni, és egyik előadáson sem borult pohár. Biztos kezek. S mivel ők, lévén rutinosabb versenyzők voltak, statisztáltak az előadásban, nem volt más ember a feladatra, csak én. Segédkeznem kellett a Milady, (Csákányi Eszter) agyonverésében, kívülről. S hogyan lehet kívülről segíteni? Nagyon egyszerű. Csupán az kell hozzá, hogy elég kicsi, és sovány légy, így be tudsz kúszni olyan keskeny helyekre, a díszlet alá, ahová más nem nagyon férne be. Az egész díszlet egy szabálytalan lépcső volt, sok-sok fokkal. Némelyik függőleges parapett zsanérosra volt készítve, hogy ha épp a dolgok, s a rendező úgy kívánja, be lehessen ott adni, illetve ki lehessen onnan venni bizonyos dolgokat. Két lamellát kellett mozgatnom egyszerre, és közben még a kezeimre is szükség volt, hogy beadjam a szivaccsal kibélelt, s vérrel megtöltött fém tepsit végszóra. Miután Esztert kitakarták, körbeállták, azt a célt szolgálta, hogy ebbe csapódjék a gereblye, s onnan fröccsenjen fölfelé a vér a verekedő színészek arcára, amivel elméletileg a Miladyt bántalmazták. S hogy miért vettem elő e véres esetet? Mert nekem is csak két kezem volt, hát megoldásként kitaláltam, hogy kötök a lamellákra madzagot, és majd az egyiket legalább a lábammal nyitom ki, fekvő helyzetben. Sikerült mindig. És nem sikerült mindig, (szerencsémre!) tökig véresnek lennem, amikor kifelé jött gyors ütemben a véres tepsi. Mondhatni, néha megúsztam.

2kiss1

A Csapó Gyuri viszont nem úszta meg ilyen könnyen a vérezést, hiszen egyik reggel bement a kórházba miattunk. Már sokadik napja érzékelte, s figyelte önmagát reggeli székelése közepette. Semmilye nem fáj, és mégis véres a széklete,,, ennek már a fele sem tréfa, gondolta. És miután egy rövid ideig várakozott az ajtó előtt, leesett neki a tantusz. Hiszen ő minden este, amikor szájon vágták az előadásban, bekapott egy úgynevezett vérpatront, (amit most nem fejtek ki bővebben, de valamikor biztos,) és a folyadéknak legalább a felét lenyelte. Csoda, hogy mindene véres lett tőle?

Talán a páradik előadás játszottuk, minek utána másnap jó néhány néző, az első sorból nyújtogatta befelé ingerülten a patyolatos számláját, hiszen ők is kaptak a tálcás vérből előző este. Remélem, nem rám haragudtak érte, hiszen én csak egy apró porszem voltam az effekt gépezetben. Próbáltam is ehhez tartani magam sokáig…

Valószínű ez a lista, amit beszereztem, nem kronológiában sorolja föl az előadásokat, hiszen ezen évad végére tünteti föl a Karneválvégi éjszakát, amit Jordánék, s a Borisz Godunovot, amit Lukács rendezett. És e kettő nem futhatott párhuzamosan, színháziasan írva, nem lehetett egyeztetve, mivel arra határozottan emlékszem, hogy mindkettőben dolgoztam is, és hát icipicit szerepeltem. A Karneválvégi éjszakába, amit hosszasan készítettek, próbáltak a Lázár Katiék, sok fiatal dolgozott. Volt benne hat páros, (remélem jól emlékszem, mert tizenkét tányért kellett bevinnem szolgálóként, és kellékbe nem ismerem a tréfát,) s ráadásként a súgó lány, s jómagam… (Vagy inkább, és én.) „Gazduram, gazduram, elhozhatok egy lányt a mulatságba?”  Kezdtem az előadást Béla Bácsimhoz intézve a kérdést. Persze megengedte, de előbb lett vége a darabnak, mintsem odaértünk volna. Tán csak, amikor tévéjáték készült az előadásból, akkor futottunk be mindketten a legvégén. De ennél érdekesebb is történt, ami azt illeti. Még mindig a tévéfelvételnél járok, ahová kellett készíttetni egy kivágott asztalt is, hogy a kamera esetleg belülről is tudja venni a kártyázó, később már vacsorázó szereplőket. És ha az asztal lyukas, akkor természetesen a rajta lévő terítő is az. De valami miatt nem használtuk, s el is feledkeztünk róla. Pár nappal később, Budapestre utaztunk vendégszerepelni a Szkénébe, ha jól emlékszem, tán a stúdiószínházak fesztiváljára. Szépen, gondosan fölpakoltunk mindent, mondhatnám, beálltunk kezdésre, s elkezdődött az előadás. Aztán, jött szépen kifelé a Jordán, s én a kezébe adtam a terítőt, de akkor még nem tudtam…

Még nem tudtam, hogy az a bizonyos lyukas terítő került a színpadra, amit csak a forgatáshoz varrattunk. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Tamás játszotta Momoló Cupidót, aki közvetített ifjú, és öreg szívek között. Tehát ő volt a fő tréfamester, s belefért a szerepébe, hogy megtréfálja a társaságot. Megúsztuk, s Tamás se harapta le a fejemet. Minek is tette volna, hiszen jóllakott a spagettivel már.

Borisz Godunov

Épp ma reggel váltottunk pár levelet Tamással, régi kollégámmal, s kérte, őt is mindenképp említsem meg a visszaemlékezésemben. Kérése parancs, de remélem, tudja, hogy Isten koporsóját sem őrizték ingyen.

2kiss2

Csak arra emlékszem, hogy gubbasztottunk valamilyen díszletelem mögött, és végszóra be kellett hajítani egy nyerget, s egy kantárt kettőnknek. Hogy ez előtt, vagy inkább utána ette-e Robi, (Borisz cár) a négy tojásból készült lágytojáslevesét, azt már ha agyonütnek sem. De hogy mit hisztizett, mert egyszer nem ugyan az a kanál került a tányérja mellé, mint amit megszokott, (ki a franc gondolta, hogy kanál, és kanál között ekkora különbség lehet?) azt inkább most nem is írom meg. Mert ezt észrevette. Azt bezzeg nem, (hiszen nyilván nem hagyta volna szó nélkül,) hogy egy alkalommal miután már fölvittük a kelléktárba mosogatás céljából a tányérját, elkezdtünk szaglászni. Te Öcsi, (ez voltam én) nem tudod, mi ez a büdös? Én nem, válaszoltam összehúzva orrlikaimat, mert tényleg büdös volt. Kiderült, hogy záp volt a tojás,,,  S hogy miért nem előbb derült ki? Mert le volt takarva, alufóliával, s csak közvetlen színpadra kerülése előtt bontottuk ki a csomagolásából. Bocs Robi, ez tényleg nem én voltam. Az öngyilkosos tintát vállalom, de…

Még ezen a nyáron, az is lehet, hogy először, s utoljára Pécsre mentünk nyári színházazni. Én egyik előadásban sem dolgoztam, lévén ez plusz-pénzes meló volt, de nem esett nehezemre anyagilag velük tölteni azt a két hetet. És nem véletlen írtam azt sem, hogy Egyik előadásban sem… Lévén egy már előzőleg bemutatott Most mind együtt, Lázár Kati csapatösszetartó előadása, és egy ott készülő Rejtő kabaréval rukkoltunk elő a nagyérdeműnek. A Katiékét csak össze kellett építeni a Tettyén, pár próba, és mehetett. De amit Robi rendezett, az, picivel nehezebb ügy volt. Két dologra emlékszem belőle. Az egyik az a rohadt nehéz öntöttvas, korabeli fogorvosi szék, (Nem mintha a maiak sokkal könnyebbek lennének, csak azokat nem kell ilyen sűrűn cipelnem.) még mindig meg van, de jól elrejtettük a raktár mélyére, meg ne lássa valamelyik díszlettervező. A másik pedig a színészekből verbuválódott akrobata csoport, akiknek a próbáját a Robi végig tévézte, mert akkor is valamilyen fontos focimeccs ment éppen. De Andorék összedobták helyette. Négyen álltak egymás hegyén, hátán, de hogy a Kelemen Józsin, s Andoron kívül ki volt még benne, nem emlékszem. Ja, dehogynem, a harmadik a Szalma Tomi volt. Akkor már csak egy hiányzott. Vagy lehet, hogy csak hárman voltak? Igen, azt hiszem, csak hárman, egymás hegyén, hátán. És már az előadásban megboldogult Kristóf Katinak jutott az a szerep, hogy befutott, és elhadart egy mondatot a szomszédban felcsapó tűzről, s emiatt borult minden, mint a kártyavár. Függöny.

Kati. Igen, Ő volt az, aki estéről estére, próba után, kérdőre vonta a büfében borozgató kollégák férfiúi mivoltát… Menjünk a Zónába,,, sikítozta.

(Az akkori idők egyik kedvenc éjszakai szórakozóhelye volt, kevés balhéval.

A Borisz Godunovos kollégám bátyja, Laci volt az egyik kidobó, és hát minket egyszer sem… )

Na, mi van? Nem vagytok ti férfiak!?

Legalább tizenöt évvel idősebb volt nálam, de akkor én még csak tizenkilenc… És egy harmincöt éves, gyönyörű, teltkarcsú nő, gyakran fölkelti az éretlen fiúcskák érdeklődését, nemi vágyát. Bármit megadnának érte, már ha kiindulhatok magamból. Szeretett táncolni, szórakozni, ÉLNI!

Hogy depressziós volt-e akkoriban, avagy sem, nem tisztem eldönteni.  Magamból kiindulva, pedig én mégsem vagyok művész, lehetett.

Úgy emlékszem, még mielőtt odakerültem, volt egy komolyabb kapcsolata,

de szétváltak útjaik. A srácot fölvették a főiskolára. És mivel akkor még csak egy volt, hát Pestre költözött.

Én olyannak szerettem, amilyen volt, és úgy, ahogyan csak bírtam.

És persze, amennyire engedte. Néha. Akkoriban gondolhattam volna, a jó szíve viszi a sírba.  Még picit visszatérve a pécsi nyári színházi estékre, (most már remélem, fogalmazhatok úgy,) hogy férfiasan be kell valljam, miatta is utaztam oda. Hogy legalább láthassam, ihassunk együtt előadás után valamit. Annak ellenére, hogy nagyon élt. S én csak, mint egy durcás, hisztis kisgyerekfióka búslakodtam éjszakákon át, miközben ő már nagyon vágyott arra, hogy találjon végre egy korban, és lélekben is, hozzáillő, neki való pasit. Volt, amikor másnap délután, (tán még a boltot is megtalálnám, ami előtt,) nekem mondta el, mekkora barommal találkozott tegnap éjjel. Ilyenkor picit örültem, bár most már szégyellem. Érzékeny nő volt, annak ellenére, hogy mindig vidámnak tűnt. Sok-sok belső vívódással, önmarcangolással, kétellyel. De hát, ki nem az a művészvilágban?

Még a legnagyobbak is olykor elbizonytalanodnak, labilissá válnak.

Azért vannak a jó barátok, hogy ha épp arra van szüksége embertársunknak,

hát visszatöltsék belé a kifelé szökdöső lelket.

De nem írok Róla többet, pedig lenne még mit, biztosan.

Sokan szerették. És sajnos, nem, tévedésből használtam múlt időt.

Már nem lehet közöttünk. Nem hallhatjuk jellegzetes, csillogó kacaját.

Pár év múlva férjhez ment, szült két gyermeket, visszaköltözött Pestre, s onnan picit tovább, vidékre. És ahogy sejtettem, nem a szíve vitte el.

Hanem egy gonoszabb betegség.

Ígérem, ha bevársz minket odafönn az angyalok között, (csak jól nyisd ki a füled, mert kopogtatni fogunk mi is,) férfiak leszünk, és elmegyünk, együtt a Zónába. Nyugodj békében, Katikánk!

Aztán eljött a következő augusztus vége is.

90-91-es évadnak vágtunk neki, sebbel, lobbal. Általában két előadást próbáltunk párhuzamosan, és mindig az egyik mesedarab volt az első bemutatónk. Mert akkoriban kétfélét játszottunk belőlük. Gyorsan lerendelkeztük pár nap alatt a Micimackót a színpadon, és adtuk át pár hétre a helyet a nagy Darabnak. Birtokba vettük a stúdiót, hogy nyugodtan próbáljanak a nagyok odalenn. A mesét Ascher rendezte, mert akkor még rendezett olyant is. Csákányi Eszter volt a Micimackó, Kulka Jani meg a Füles.

De hogy ki találta meg Füles farkát, Ki találta meg Füles farkát,,,

Talán Ferkómickólackó,,, vagy személyesen Micimackó, azt nem tudom már. De ezt a dalocskát soha nem felejtem el. Meg azt sem, ahogy föntről, csőre töltött kétméteres, szöges végű bottal vártuk a végszót Eszter feje fölött, mert a felhők között azzal álcázta magát a mézlopás közepette. Aztán a méhek előbb utolérték, mint sánta a kutyát, és Róbert Gidának kellett elméletileg egy puskalövéssel megszabadítani a csipkelődő méhrajtól. Vagy kettővel, mert az elsőt eltévesztette. Igen,,, már délelőtt elkezdtük fölkészíteni a meteorológiai lufit a délutáni szereplésre. Elővettük a lépcsőnkön tárolt rakéta porszívót, fölfújtuk vele, és egy flakon kék sprayjal megködöltük. Te jószagu Úristen, mondogatták az arra mászkálók. Nem, ez csak a kék spray volt, mormoltuk fejünket kicsit megemelve az imából: Jaj, csak el ne durranjon idő előtt! Szét ne marja a festék.

Közben már szárnyalt a Sirály is esténként, Nagy-Kálózy, Jordán. Helyei, Molnár Piroska… sorolhatnám, ha utána néznék, de nem ez a cél. Valószínű többet is írhatnék róla, ha abban a darabban is kellékeztem volna. De nem, és ez sok mindent elárul. Kicsi voltam még hozzájuk. Az egyik fonott szék viszont máig nálunk van, (őrzöm, mint Ady a szemedet) a kelléktár nagyasztala, s a hűtő közé ékelve. Oly sokan ültek benne az óta, miközben nem is tudják, kik ültek benne annakelötte.

2kiss3 

Sztarenkitól gyakran hallhattuk, hogy Az élet álom, s ennek apropóján műsorra is tűztük a felejthető, búfelejtő Csárdást…

Nem Csárdáskirálynőt, (mert az majd később lesz) szimplán Csárdást,  Bezeréditől.  Sáfár Móni első belépője volt minálunk, azóta már… Azt sem tudom, merre jár. Hazudok, persze hogy tudom, nyáron hívott, mert tán Siófokon játszották volna, (vagyis inkább csak énekelték volna) a Csárdáskirálynőt, és meg akarta szerezni tőlem a mi régi asztalainkat.

De nem tudtam odaadni már. Miután elszerződött, pár évvel később, férjhez ment, tán kislánya született, s aztán, mint minden harmadik házasság, szétmentek. Úgy rémlik, egy másik Mónika miatt. Francba, most jut eszembe, hogy meg sem kérdeztem tőle, még mindig egyedül érzi e maga magát.

Spindler, Rátóti Zoli, (mostani igazgatónk, hát ezért írom ki a teljes nevét, ellentétben firkálói elveimmel,) Kristóf Kati. Volt benn, tánc, ének, móka, kacagás, meg kelepelő gólyák is. Szállodai falról lelőtt kakukkos óra, én húztam ki a stiftet hátulról, meg véletlen a karmester felé repülő fokosfej. (Azt meg én nem áztattam be előadás előtt.) Csak a vicc kedvéért hazudtam ezt, hiszen ez már a következő évadban történt, és én akkor majd katona leszek. Szegény Fuchs Laci,,, azt még megúszta. Én viszont a katonaságot nem. De addig még vissza van pár előadás, mert csak augusztusban vonultam. Előtte lehettem német katona. De ne ugorjunk a dolgok elébe…

Inkább ugorjunk föl orosz táncosként a kocsmaasztalra a Bíborszínű virágban! Györgyfalvai Kati néni, de jó koreográfus, s ember volt. Ő tanított meg pliszátkázni. Amikor üvöltözve, bevodkázva, guggolva dobálják kifelé a lábaikat keleti, barátság kőolaj vezetékes barátaink. Kollégámmal, Dinivel, aki mindig Öcsizett, és egy ideje maga mellé vett, tán, mert kifigyelte, hogy tudunk együtt dolgozni, s megbízhat bennem, kocsmatöltelékeket játszottunk a darabban. Nem sejtettem, hogy az is lehetek párszor. Meg akasztott ember, ugyanebben a darabban, hála Stella Attila erejének, s a kampónak, ami a portálfalba volt akasztva, s én pediglen rája általa. Most látom, hogy állat is voltam. Hát itt kezdődött… Lázár Kati rendezte, fiatalokkal. Tanított.

Leadfotót a www.fortepan.hu, a belső fotókat Kamarell Márta bocsátotta rendelkésünkre! Köszönet érte!