A szinigazdasag.hu büszke rá, hogy elsőként hozza nyilvánosságra Kiss Pista, ahogy jobban ismerik Kisspista meséit. Egy szenvedélyes, elragadó világ színházi titkai mögé leshetünk olyan szeretettel és nagyvonalú egyszerűséggel, amilyenre csak a legnagyobbak képesek. Kisspista tuti, hogy közéjük tartozik:)

Kiss Pista meséi 1.

   

       Hadd mesélek el egy történetet a fiucskáról, aki húsz évvel ezelőtt elindult szerencsét próbálni a nagyvilágba. A nagy, színházi világba, Kaposvárra. (Csak, mert épp nem akad más dolgom, s valahogy el kell verni magamon kívül, az időt is.) Ennyivel is közelebb leszek a nyugdíjhoz. Rokkant? Már majdnem kilencvenet írtunk, azon a tavaszon hozta a vonat Pestről Csoóriék, Csurkáék röplapjait Pécsre is. és ő pár diáktársával szeretett tanárnője, s védelmezője kérésére osztogatta ezeket a pécsi Széchenyi tér környékén. Március tizenötödike előestéjén elmondta tízezer ember előtt a Nemzeti dalt, a lófaroktól, (oly sok fiatal kedvenc szerelmi találkozóhelyétől) száz méterre, a tévétorony irányába. Mögötte magasodott a Dzsámi, melynek falai visszaverték a tömeg által skandált refrént, s a hatalmas árnyékot, melyet, a változást követelő sokaság szikrázó tekintete vetített a ballonkabátos fiúra. Pár hónap múlva, mikor már hazafelé utazott egy iskolatársnőjével a számára sikeres színművészeti első rostája után, a hosszúra sikerült éjszakai postavonatozás közepette, egyszer csak azon kapta magát, hogy összegabalyodott a leányzóval, mint öreg halász zsinege a tengeren. Jött a sikertelen második rosta, s a többszöri sikeres éjszakai besurranós próbálkozás ifjúsága hajnalán az imént emlegetett lányhoz, amikor is megízlelhette idejekorán a női nem bájait, forró, vágytól izzó ölét, (azt súgja, ma is megismételné,) megtalálhatta zsák a foltját, s rájött: fütyülőjével nem csak pisilő versenyt nyerhet, hanem lányok szívét, s még mását is,  meg. Nyáron építkezésen dolgozott egy a dombtetőn épülő háznál. Kút kiapadva, és hát persze hogy ki menjen le, a legkisebb. És miután lenn, a legmélyebb kút legeslegalján, (közvetlenül a pokol bejárata előtt,) vagányan elszívott egy az apjától elcsent Kossuthot, arra gondolt a hűvösben izzadva, innen már csak följebb kerülhet.

Okkersárga cipő, nadrág, ing, ballon. Szőke fej. Hatvankét kiló, négy gimnáziumi év, irodalmi színpad, százhatvanhét centi, felemás szemek. S amilyen kis termet, oly nagy akarat, hogy részt vehessen valami csodában. Csodaszületésben, melyet akkor még természetesen nem tudott így megfogalmazni. Statisztának vagy ahogy akkoriban nevezték, csoportos szereplőnek nem vették föl a Jelenséges színházba, szállás hiányában. (Legalábbis ezt mondták, meg hogy nyugodtan menjen haza, és majd értesítik, ha szükség lesz rá.) Hogy menne haza? Tudják maguk, honnan jött ez a fiúcska?! Ha most hazamegy, soha többé nem mászik ki a mocsárból. Pedig a legkisebbeknek még a mesékben is sikerálni szokott. S most átváltok egyes szám első személybe, beleélve magam a fiúcskába, csak hogy könnyebben fogalmazódjanak a mondatok. Tamás, kérlek, segíts! (Hogy ki volt a Tamás, azt mindenki tudhatja, ha elárulom hogy a színház Kaposváron volt.)

Kisspista 3.

Itt akarok maradni, mindegy minek, bármilyen munkát elvállalok. És segített. Épp volt egy megüresedett állás a kelléktárban, vagy tán több is, ha jól emlékszem, s másodmagammal orvosi vizsgálat után elfoglaltuk az öltöző szekrényeinket. Legelső feladatomra, annyira emlékszem, mintha tegnap történt volna. A színpadon lévő próbabútorokat kellett áttörölgetni, hogy ne legyen tőlük koszos a színészek ruhája. S mivel akkoriban a nagyszínpadon épp a Hegedűs a háztetőn-t rendezte Zoli, megígérte, hogy valahová a tömeg hátuljába engem is berendez. Egy napig tartott az örömöm, s szólt a Mari néni, akkori főnökasszonyom, hogy én a stúdió darabot fogom kellékezni Zsuzsi nevű kolléganőmmel. Pár szereplő, Lázár, Nagymari, s a rendező az a bizonyos Tamás volt, aki segített itt maradnom. Pár hónapra kaptam kölcsön egy szobát, ahol lakhattam (a Kamondi Imitől ismeretlenül,) egy épp Pesten filmező színésztől. Valaki szólt az érdekemben. Túl sok mindent nem lehetett rám bízni, s nem is nagyon szerettek, fogadtak el akkoriban a kelléktárban, hiszen én árulónak számítottam, hátamon a bélyeg: csopinak jelentkezett. Nem közülünk való. Az első időkben még többször vissza tudtam járni Pécsre. Akkor történt, hogy a lány, akivel együtt felvételiztünk pár hónapja, befogadott még egy éjszakára nagy bátran. Szerettünk egymással. Hogy bírtam én akkor a tempót?! Irigylem akkori énemet. Vagy dehogyis? Egyszer csak valaki kopogott az ablakán. Akkor jutott eszébe, hogy van egy katona pasija. Én voltam az előmelegítő. Hálás szerep. Csak a tapsról maradtam le. Igazi háttér munka. S én ruháimat a kezembe gyűrve kiosontam a folyosón lévő budiba, elkezdtem gyakorolni a csöndben öltözést, és járást. A kellékek, lévén az ajtó nagyon nyikorgott, nem épp a legmegfelelőbbek voltak, de egy óra alatt sikerült kimennem a hátsó udvarban lévő, régi mihelyünkre.  Akkor még azon igyekeztem, csukott szájjal, nehogy a szívem kiugorjon belőlem. Nem tudtam, hogy ez a kis gyakorlás milyen jót fog tenni elkövetkező éveimben munkám során, lévén, aki csöndben tud járni, dolgozni, pakolászni az oldalszínpadon, azzal szeretni fognak együtt dolgozni a munkatársak, s a rendezők.  

És most elkélne a segítség, legalább a darabcímek, amiket akkoriban játszottunk, hogy föltörhessenek belőlem az emlékek. De megpróbálom segítség nélkül, hadd maradjak titokban. Szeretek úgy.

Legalább fél évig kibéreltem a büfében magamnak egy sarkot, s csak figyeltem, amikor időm engedte. Azt hiszem ez volt az-az év, amikor a Luki megrendezte a Borisz Godunovot. Júniusban, még mielőtt idekerültem volna, láttam a Mészárszékét Bogláron. Többször összeakadt a tekintetünk, tán emiatt is rakott be, (emlékezve rám) az előadásába. Egy moszkvai nemes voltam, akit kikötöztek a színpadon, és körbedobáltak bajonettekkel. Aztán persze meg is tapostak. Akkoriban még bírtam a gyűrődést. Gyula barátom volt benne a létravivő ikonfestő, s egyben az egyetlen szereplő, akit a kritika kiemelt. Mondhatni bukta volt. De szerettem. Szépen elkezdtem föltornászni a statkópénzeket. Kilencszáz forintot kaptam előadásonként akkoriban, mikor az alapfizetésem tán ötezer forint lehetett. A túlórákról, még nem is beszéltem, hiszen azzal is többet lehetett keresni, ha jó melós voltál, mint bármi mással. Szerencsénkre akkoriban még nem védtek ennyire minket a munkavédelmi törvények, s hajnaltól napestig dolgozhattunk. De szerettük. Nem csak a pénz miatt. A taps, ami előadások után jó esetben föl zúgott, nekünk is szólt. És ott voltak még a tévéjátékok, amiket egy-egy előadásból készítettek pár nap alatt. Persze külön pénzért. A jó melósoknak nem kellett félni, hogy miből fognak megélni nyáron, amikor csak alapfizetést kaptunk. Január környékén ki kellett vegyünk egy albérletet, egyik, Pestről ideköltözött, újonnan felvett kollégámmal. Vendégjátékon voltunk a Marat-val és a Kurázsival, aminek akkor láttam meg igazából közelebbről a díszletét. Volt benne egy hatalmas kerék, s a végén elindult a nézők felé. Én még gimisként láttam a kakasülőről, de ott is hátrahőköltem. Itt találkoztam először a színházi csodával...

Még gyakorolnom kell, hogyan váltok át egyik írásomról a másikra, mert most is itt töprengek a folytatáson. Talán elkezdem a háttértörténetekkel, arról úgyis csak belső emberek tudnak.

Októberben elővettük az előző évad egyik sikerelőadását, az Öngyilkost. Koltai, Pogány, Jordán, és hát persze a rendezőt sem hagyhatom ki, Ascher. Máig emlékszem arra az ágyikóra, ami az első jelenetben volt, orosz lakásbelső, gyertya, kenőmájas, műanyag fikusz, s az ágy lábai alá konzerves dobozok voltak szögelve csótányok ellen. Igazából vizet szoktak beletölteni, hogy ne tudjanak alvás közbe bemászni az ágyba a csótányok. Természetesen nálunk víz nem volt benne, hiszen a jelenet végén fölállítva hátráltunk vele kifelé a díszletből, miközben a fejünk fölött már engedték lefelé a következő jelenet díszletfalait. Még az hiányzott volna, hogy kiboruljon a víz. Nem ismertem ekkor még Khell Zsoltot, a díszlettervezőt, de később volt szerencsém vele együtt dolgozni, és kérdezés nélkül leírhatom, szerettünk közösen megoldani bizonyos problémákat. Beállás közben a kezembe adott Dini egy tintásüveget, hogy Öcsi, (mert mindig így hívott) menj föl a kelléktárba, tegyél ebbe a tartóba egy kis kék ételfestéket, és töltsd föl vízzel. Ez lesz a tinta, amivel majd a Koltai írja a levelét. ("Halálomért, senkit se vádoljanak..." ) Úgy lett, ahogy mondta. Csak az arányokat kevertem picit össze. Ekkor persze még nem tudtam. Fölgördült a függöny, s pár perc múlva, hívott az ügyelő a jobb oldalra, s miközben jött ki a Judit, mintha a konyhaszekrényben keresgetne evőeszközt, (és persze, hogy nem volt ott konyhaszekrény,) zörögnöm kellett a kanalakkal. Hogy miért nem ő csinálta? Mert ő közben szöveget mondott, és arra koncentrált. Ilyen fontos dolgokat mertek egy hónapos kellékesként rám bízni. Aztán eljött az első gyorsváltozás ideje. (Hogy mi is a gyorsváltozás, azt majd kicsit később fejtem ki.) Függöny össze, zene, hogy a nézők semmit ne halljanak, és tizenöt ember szorgoskodott egy percig, hogy mire kiúszik a zene a Kele Gyuri ujjai közül, folytatódjék az előadás. Még szerencse, hogy szólt, hiszen ha nem szól a zene, megette a fene. És hát a nézők is meghallhatták volna, amint Robi kék kezekkel szitkozódva jön ki a színpadról, hogy ki volt az a szerencsétlen, aki ilyen erősre készítette a tintát. Én voltam. Bocs Robi. Most már bemerem vallani. Az egész előadást kék kézzel játszotta végig az aránytalanságom miatt. Azóta jobban figyeltem a részletekre. Sok szép mondat hangzott el az előadásban, de egyre, amíg élek, emlékezni fogok. Podcekányikov polgártárs: Az élet nagyszerű! S még egy dologra, de ez talán nem is tartozna ide, mégis... Robi szinte minden jelenetben benn volt, mégis amint egy csöpp szünete adódott, rohant föl a kisrádiójával a télikertbe, mert csak ott jött be valami olasz rádióállomás, amin hallhatta a totóeredményeket. Az öltöztető Terike futott utána, hogy Robi, le fogsz késni, gyere már! Hiába, szenvedélyesen játszott. Minden értelemben. Szenvedélyesen. Ugyanúgy, ahogy csak hallomásból tudom, de Ascher például egy tájelőadás után hazafelé a buszon megbeszélést tartott. Valaki megjegyezte neki, hogy de Tamás, ez az utolsó előadás volt! Na, és?

Kisspista 5.

S ugyanilyen szenvedéllyel loptunk el az alvásidőnkből szinte minden este pár órát, hogy egy picit mulassunk, lazítsunk, oldjunk. Mindegy, hányra mentünk dolgozni másnap. Nem számított, mennyit alszunk. Ha dolgunk volt, és akadt bőven, hát ott voltunk, és csináltuk. Említettem a kollégát, akit velem együtt vettek föl a kelléktárba. Alkoholista volt, de meg tudta állni, hogy egy hónapon keresztül nem ivott munkaidőben, egészen a Hegedűs premieréig. Aztán aznap éjjel elszállt vele a táltos. Másnap esti előadáson belezuhant a takarásban lévő dézsába, alig bírták a többiek kiszedni, mielőtt színpadra kellett vinniük a dézsát. Kirúgták. De a díszítők főnöke megsajnálta, pláne mert egy haverja, aki tulajdonképpen idehozta, köztük dolgozott, s kért neki még egy esélyt. Egy hónapig tartott. Akkor ugyanis a Mari néni, a kelléktárvezető észrevette, hogy a hűtőből vészesen fogy a tiszta szesz, amit tűzfújáshoz használtunk akkoriban. Kiderült, hogy lejártak csipegetni belőle, fölvitték az öltözőbe, és kevés víz hozzáadásával iható kotyvalékot kaptak belőle. Se szaga, se bűze. De hatása az van. Mert a büfésnek megtiltották, hogy kiszolgálja. Valami mégis kellett. Nem emlékszem, említettem-e, volt még egy srác, aki szintén velünk jött, de a második nap reggelén bejelentette, hogy köszöni szépen, inkább nem kér ebből a fajta munkából. (Később valakinek majdnem leégett a fél arca a huzat miatt, s új módszer után kellett néznünk.) Az egyik segédrendező szerzett két kínai cirkuszost, és ők mutatták meg, hogyan lehet papírszalvétába csomagolt porrá őrölt gyantával tüzet fújni. Nagy előnye volt a tiszta szesszel ellentétben, hogy bármi történt, nem égett vissza. Már csak arra kellett figyelni, hogy ne kerüljön senki a lángcsóvák elé. Illetve, hogy ezzel kapcsolatban csak arra kellett figyelni. Egyébként sokkal több mindenre. Sorolhatnám. És fogom is, de még nem most.

Mi is a gyorsváltozás? Fajtái...

A gyorsváltozás, ahogy már a neve is mutatja, az előadás közben történő színváltozás. Fiatal, tapasztalatlanabb kollégáknál előfordul, hogy kapkodásba torkollik. Mindenkinek tudnia kell, mit csinál, mihez nyúl, hányat lép, hogy a legrövidebb időn belül a helyére kerüljenek a
dolgok, s föl tudjon menni a függöny, hogy tovább gördüljön a cselekmény. De ez, a függönyös gyorsváltozás a legkönnyebb, mert nem kell közben arra gondolni, hogy esetleg a szomszéd Eszter a nézőtéren ül, és észreveszi, hogy amikor nemrégiben az ágyunkba próbáltuk csábítani, s azt füllentettük, a színház felső vezető rétegében dolgozunk, nem mondtunk igazat. (Mesélik, hogy valóban előfordult már ilyesmi, még a Zsámbéki idején, hogy bejött hátul, a művészbejárónál egy csaj, és a Szentgyörgyi igazgató urat kereste a portán. A Zsámbéki épp jött le a lépcsőn, mindezt hallotta, s a portás hirtelen nem tudta, mit kell ilyenkor tennie. De a valódi igazgató úr értette a dörgést, s rámordult a portásra. Na mi van Pistám, nem hívja a Szentgyörgyi igazgató urat? Pedig ez a Szentgyörgyi áligazgató úr akkoriban még csak egy gimnáziumból kimaradt, kezdő díszítő fiú volt. Róla még többször fogok szót ejteni, mert később volt szerencsém vele együtt dolgozni majd húsz évet, nyugdíjazásáig. Mellékesen megjegyzem kevés díszítő éri meg színháznál a nyugdíjas kort... a húsz évem alatt ő volt az egyetlen.) De nem csak emiatt a legkönnyebb. Hanem azért is, mert a függönyösnél van fény, és legalább látni lehet. És most jönnek azon fajták, amiknél nem megy össze a függöny. Ebből is több féle van. Az egyik, amikor mondjuk, elkezdenek énekelni egy számot, és mögöttük zajlik mindeközben a munka. Úgy, olyan óvatossággal, alázattal, hogy szinte észrevehetetlen legyen. A másik, amikor várod a takarásban a végszót, jobb láb előre téve, kezedben, amit viszel befelé, tudod hány lépést kell megtenned, ki fog mindeközben neked jönni kifelé véletlen, hogy tudod majd kicselezni, s mégis a helyére tenni a dolgokat. Ezt általában feketeruhás emberkék végzik, de olyan is előfordul, ha van rá pénz, s igény, hogy a darabhoz illő jelmezben tesszük mindezt. S ha még igényesebb akar lenni a rendező, és találni a műszakban olyan emberkéket, akik elég tehetségesek ahhoz, hogy beálljanak a tömegbe, esetleg egy-egy mondatot is elmondjanak, vagy akár többet, akkor természetesen a változások még észrevehetetlenebbek, mert belülről indulhatnak. Az előadás szerves részei. Ezeknél, amikről eddig csacsogtam, mindig van egy kis fény. De létezik olyan is, amikor a főpróbahéten a világosítók, (illetve közülük is a táblás, aki a fényváltásokat kezeli,) édesanyja addig csuklik, amíg ki nem egyezünk közösen a rendezővel, ügyelővel, önmagunkkal, hogy mi az a legminimálisabb fény, aminél a legkevésbé látszunk, és mégis látunk. Jó esetben, ha van elég idő a két próba között, és nem kell szerelésekkel, javításokkal foglalkozni, a premier előtti napokban, gyakorolni szoktunk. Mindig egy kicsivel lejjebb veszik a fényt, amíg nem megy flottul. S hogy a Hegedűst kivégezzem végre, még két történetet elmondok róla, s tovább görgetem a kurzort. Történt, hogy egyszer tájelőadásra utazott a társaság, a nagykanizsai művházba, és miután beépítették a díszletet, s megnézték az épp aktuális turkálós akciókat is a lépcsőforduló előtti teremben, gondolták, csak hogy ki ne száradjanak, ellátogatnak egy helyi kiskocsmába. Annyira jól sikerült, hogy miután elkezdődött a darab, és megindult a falu népe, Bemutatkozás) De a legelső ember, illetve legelső négy ember, akik a nagyméltóságú pópa előtt vitték a koporsót, egy picit, célt tévesztettek, s elindultak a függönyjárásba. Onnan pedig nem vezet ki út. Úgy kell elképzelni, hogy a színpad jobb oldalától hosszú sorban vonulnak a szereplők, egyszer csak elkezdenek hátrálni, hogy valahogy ki tudjanak menekülni a függönyjárásból az eltévedt ittas báránykák. Szép volt.

Kisspista 6.

S a másik történet is hasonló, csak épp a főszereplő más, ugyanaz, aki az előadásé is volt, nevezetesen Tevje, a tejesember. Előzetesnek csak annyit, hogy ő sem vetette meg az alkoholt, s ezt most nem rossz értelemben írom, mert mi közöm hozzá, ki mennyit eszik, iszik. Volt az a híres mondás, amit oly gyakran mondogatott Laci előadás közben, általában jelenetvégeknél: Hogy mondom meg Goldének. Mármint a feleségének. De ez akkoriban, a büfében nálunk nem így hangzott, hanem: Hogy mondom meg Gildének. A gilde egy sörfajta volt, amiből fogyott elég a büfében. Hát innen a kicsavart mondás. És igaz, hogy csak két történetet ígértem, de eszembe jutott még egy rövid, hát nem tartom magamban. Egy este jött be Gyuri bátyánk, az ügyelők gyöngye, (valóban profi), s amint járkált a büfében jó gazda szemivel kiszúrta a sarokban szürcsölő kellékeseket. Kérdezte, hogy Gabikám, beálltatok kezdésre? Igen, persze Gyuri. És mi volt kiírva? Sűrű ismétlés, és már emelték is a fröccsös poharakat a szájukhoz sokadszorra. Hát azt látom rajtatok, mondta mosolyogva. És ő is kért magának, egy deci vörösbort. 

Leadfotót a www.fortepan.hu, a belső fotókat Kamarell Márta bocsátotta rendelkésünkre! Köszönet érte!