Egy hölgy a színigazdaságból, aki volt már szcenikus-gyakornok, mûsorszervezõ, reklám-propaganda elõadó, mûvészeti titkár, gazdasági hivatalvezetõ, ma pedig gazdasági igazgató. Számára azonban egy a fontos: színházi embernek lenni. Sokan tanúsíthatják már: Gabriellának sikerült!
Szeretném, hogy ez az önéletrajz ne olyanra sikerüljön, mint amit a XXI. század első éveiben a szakkönyvekben előírnak, hanem inkább személyes hangvételű, talán néhol ironikus is. Ha sikerült úgy leírnom azt, amit magamról igazán szeretnék, akkor talán az is kiderül belőle, hogy sokat jelent ma Magyarországon a papírral igazolt szakmai végzettség, de én ma is azt vallom, és nálam tapasztaltabb, szakmai szempontból hozzáértő emberek egy része is, hogy az igazi tudást és tapasztalatot csak menetközben tanulja meg az ember.
A kezdetekről csak annyit, hogy középiskolai tanulmányaimat a II. kerület egyik legpatinásabb iskolájában, a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban végeztem. A művészetek, a kultúra iránti érdeklődés már ebben az időszakban is nyomot hagyott bennem, ami nemcsak a nevem és családi kötelékeim miatt alakult ki, hanem magamtól is – hiszen a középiskolai tanulmányaimban is a humán tárgyak álltak az első helyen, természetesen a reál tantárgyak nagy hátrányára. Bár később érdekes módon mégis ezek kerültek előtérbe.
Két sikertelen Képzőművészeti Főiskolai felvételi között – egy véletlen szerencsének köszönhetően – bekerültem a főváros egyik legrégibb színházába, a Vígszínházba, szcenikus-gyakornokként.
Egy nagy álom beteljesülése, hiszen „zöldfülűként” bekerülni egy olyan intézménybe, ami a 80-as évek elején nem is volt igazán könnyű, nagy megmérettetés.
A tanulás nem volt hiábavaló. Ez a színházi szakma többrétegű tudást igényel, ezért aki ebbe a világba bekerül, bizony több területen is jártasságot szerez. Ez így történt velem is. Az itt töltött 8 év alatt végeztem műsorszervezési, reklám- és propagandamunkát, szcenikai feladatokat, és ezeknek nemcsak irányítási és vezetési feladatait, hanem annak gyakorlati megvalósulását is nyomon követhettem. Hogy munkámmal meg voltak elégedve, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy egyrészt saját elhatározásomból, másrészt pedig a Vígszínház akkori és jelenlegi gazdasági igazgatója, Lázár Egon ajánlásával és támogatásával elvégezhettem a Színház- és Filmművészeti Főiskola Felsőfokú Műszaki és Vezetőképző tanfolyamának színpadtechnika és világítástechnika szakát.
1990-ben egy újabb lehetőség nyílt számomra, átigazolhattam egy másik fővárosi színházba, a József Attila Színházban – ahová a színház jelenlegi direktora, Léner Péter hívott -, ahol immár 17 éve dolgozom. Akkor művészeti titkárként kerültem ide, ma már „majdnem” gazdasági igazgatónak mondhatom magam.
Hogy szakmai ismereteimet továbbbővítsem, és, hogy átfogó képet kaphassak a kulturális élet „racionálisabb” oldaláról – később felkerülve a színház gazdasági osztályára, az akkor gazdasági igazgató, Csányi Árpádné mellé -, további tanulmányokat folytattam, hiszen ekkor döbbentem rá igazán, hogy a klasszikus értelemben vett művészet is csak akkor valósulhat meg és teljesedhet ki igazán, ha annak a tehetség mellett biztos anyagi bázisa is van. Tehát ma egy kulturális intézmény – legyen az művelődési ház, színház, szabadidőközpont – gazdasági vezetője talán mindenkinél „nagyobb és sokoldalúbb művész” kell hogy legyen, mert neki kell előteremteni azokat a lehetőségeket, megtalálni azokat a forrásokat, amelyek biztosítják a „művészet szabad áramlását”
Mint ebből a rövid életrajzból kitűnik, nekem minden álmom az volt, hogy színházban dolgozhassam, és hálás vagyok a sorsnak vagy inkább a szerencsének, hogy ez a álmom megvalósulhatott, és remélem, hogy még ebből az álmomból még ne kell sokáig felébrednem. És szerencsés vagyok azért is, mert boldog és kiegyensúlyozott házasságban élek , hiszen a férjemet is a színháznak köszönhetem.
Zichy Gabriella
