Az én színházi történetem akkor kezdődött, amikor először – lehettem öt éves – megnéztem a János Vitéz című mesejátékot a Fővárosi Operettszínházban. A szünetben a művészbüfében találkoztam Juliska gonosz mostohájával…
…aki ugyan félelmetes volt, mégis – velem – nagyon kedves. Azután a folyosón, még mindig a „back stage”- en láttam a piros (!) lovakat, melyeket a huszárok lovagoltak meg. Ezek kétlábú lovak voltak a színpadon, viszont a „parkolóban” nem volt egyáltalán lábuk. Akkor éreztem, hogy van a világban néhány dolog, aminek érdemes utána nézni. Annak ellenére, hogy a „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre következetesen a „nyugdíjas” választ adtam, mert hallottam, hogy a nyugdíjasnak sok a szabadideje tehát azt csinál, amit akar, színházi élményeim arra sarkalltak, hogy a kulisszák mögött keressek egy másik igazságot is.
Ezután családi indíttatásra ugyan nyolc évig zongoráztam, de végül nagybőgő szakon diplomáztam. Így lettem zenetanár és kamaraművész. Mire befejeztem Bottesini: h-moll nagybőgőversenyét a diplomakoncertemen, gyakorlatot szeretem itthon és egy kicsit külföldön is, tudtam, hogy mással is akarok komolyan fogalakozni. Az volt a baj, hogy még mindig úgy éreztem, hogy túl sok minden van a világon, amit meg akarok érteni. Tudtam, hogy váltanom kell, még akkor is, ha ezért értetlenül néznek rám majd azok az emberek, akiknek a véleménye fontos számomra.
Így jött a Közgáz, MBA, ahol rengeteget tanultam és sok mindenre kinyílt a szemem.
Rövid kitérő után hamar visszakeveredtem a kultúra világába. Előbb egy NKÖM-es kht.-ban, a Hungarofestben tanultam az államigazgatás és a kulturális – kvázi magánszféra – kapcsolatának rendszerét, majd Brüsszelben, a Magyar Kulturális Intézet gazdasági vezetője lettem. Itt nyílt először lehetőségem arra, hogy egy újonnan felálló intézmény létrehozásában részt vegyek az előkészületektől, a megnyitáson át a működés végleges kialakításáig, ráadásul teljesen idegen terepen. Mikor megérkeztem, csak a falak voltak meg az intézményben, de bútoroknak, eszközöknek nyoma sem. Nem volt egyszerű, de egy igazgatóváltás ellenére is sikerült minden gondot megoldania összesen négy főt számláló csapatunknak. A szakma legszebb oldalának tartom azt, hogy a semmiből építhetünk fel egy jól működő intézményt.
Pár évvel később a Debreceni Filharmonikus Zenekar és Kodály Kórus igazgatója lettem, de a Budapest – Debrecen ingázást, az időközben született gyermekeim miatt egyre nehezebben bírtam.
2009. végén, egy napos délelőttön megcsörrent a telefonom és a vonal másik végén Mácsai Pál mutatkozott be. Elmondta, hogy az Örkény Színház várhatóan önállóvá fog válni és gazdasági igazgatót keres. Tehát ismét egy izgalmas kezdet, valami új felépítésében való részvétellel kecsegtetett a jövő. Nagy örömmel mondtam igent a megtisztelő feladatra és minden energiámmal belevetettem magam a munkába.
Nem állítom, hogy könnyű volt az elmúlt fél év és azt sem gondolom, hogy a következő az lesz. Az viszont egészen biztos, hogy azok az élmények, amelyeket itt szerzek és már eddig is szereztem, örökké elkísérnek. Mert olyan dolgokkal foglalkozunk, amelyek fontosak – és nem csak nekünk.