Hevesi Sándor és dr. Simai Mihály írása után most Kosztolányi Dezsõ véleményét közöljük. Reméljük, segít bennünket abban, hogy végiggondoljuk a „Színház és/vagy Üzlet” problémakörünket.
I.
A színház üzlet. Hogyne volna üzlet, mikor körötte minden az. Századunk a föltétlen tőkeuralom százada. Akinek van pénze, azé a becsület, a hatalom, a dicsőség, a függetlenség, a bátorság, a tehetség s akinek nincs pénze, az vajmi közel jár a becstelenséghez, a lenézéshez, a gyalázathoz, a szolgasághoz, a gyávasághoz, a tehetségtelenséghez.
II.
A mai emberek hitetlenek, kétkedőek. De ha az utcán találomra megállíthatnánk tíz-húsz járókelőt s igazán mélyükre tekinthetnénk, majdnem minden esetben kiderülne, hogy az illetők a kor- és világnézeti különbségek ellenére egyformán hisznek az egyedüluralkodó istenben: a pénzben. Amikor így áll a helyzet, oktondiság követelni egy vállalkozástól, hogy ne legyen üzlet.
III.
A költő önkívületben hall valamit s azt leírja. Utána megborotválkozik, fut a kiadóhoz, eladja a kéziratát. Könyve máris portékája a kiadójának is, neki is. Ennélfogva mindaketten kereskedők. A kiadó könyvkereskedő, a költő könny-kereskedő. Aki ezt tagadja, képmutató; aki ezt szégyenli, ostoba. Az a fontos, hogy az áru ne legyen hamis. A regényíró, drámaíró ugyanezt teszi. Mindnyájan felemás üzletemberek.
IV.
Mi a színpad? Egy nyitott szoba, melynek három fala van. A negyediket ledöntötte a kíváncsiság. Ebbe a szobába nem kulcslyukon kukucskálunk be. A kíváncsiság oly hatalmas volt, hogy a kulcslyukat kézzel-körömmel kivájta, leszakította a zárat, bezúzta az ajtót, végül eltüntette a szoba negyedik falát is. Ami itt történik, az közügy.
V.
Így szólhat hozzá a bírálat. Az tudja, hogy a színház és a drámaíró üzletéről van szó, de ezt nem szabad tudomásul vennie. Az ő üzlete az, hogy a művészet nevében ítélkezzék s könyörtelenül mondja ki véleményét. Nem törődhet azzal, hogy általa a színház mérlege megsántul, hogy kénytelen lesz szélnek ereszteni tagjait, hogy megannyi alkalmazottja kenyér nélkül marad majd, hogy ezen az estén egyik színésznek véletlenül betegen fekszik a gyermeke, hogy a szerző a kritika hatása alatt esetleg főbelövi magát. Azzal se törődhet, hogy a körötte ülők mikép fogadják a darabot. Mindez magánügy. A közügy az, hogy erről mint vélekedik egyetlen ember, a kritikus.
VI.
Rosszul érezzük magunkat, ha egy szemétmunkát estéről estére zsúfolt házak előtt játszanak s nem veszik le a műsorról. Miért? Mert ezzel megsérül a művészet magas erkölcse. De hasonlóan rosszul érezzük magunkat, ha egy remekművet az igazgatóság tűzzel-vassal erőszakol s estéről estére csakazértis kongó nézőtér előtt adat. Miért? Mert ezzel megsérül az üzlet magas erkölcse. Tömeglélektani szempontból mindkét dolog egyaránt erkölcstelen.
VII.
Nem igaz, hogy valaki bármily okból, – haszonvágyból, sikerhajhaszásból – megalkudhat, „leszállhatť” a közönség színvonalához. Ez még senkinek se sikerült eddig: Az író azt csinálja, amire képes. Vannak a drámának költői és ponyvaírói. Ezek a rózsaszín cukrászok zokogva szívük mélyéről kotorták elő azt a jelenetet, melyen mi röhögünk, de éppezért hat annyira a házmesterekre és fodrásznőkre. Ezek írás közben könnyekig kacagtak azon a bárgyúságon, melytől mi elalszunk. Ezek becsületes tökfilkók.
VIII.
Tilos lebecsülni a „színpadi techniká”-t, mert az szent, mint minden forma. Az alkotó a maga módján újra és újra megteremti. Aki a drámai ábrázolás korlátjai, nyűgei miatt panaszkodik s le akarja „rombolni” azokat, az nem drámaíró. Mindig a műfajjal való birkózásból születik meg a legtartalmasabb mondanivaló. A rím, a ritmus a költőnek nem akadály hanem ihlető. Töröljék el a rímet, a ritmust – a kötöttet vagy a szabadot – s a költő többé nem fog verset írni.
IX.
Valahány drámai remeket láttam, az egytől egyig, kivétel nélkül kitünő színdarab is volt, a könyvből egyenesen a színpadra ugrott, párbeszédeinek villamosságában, színszerűségében élt, egy volt a formájával. Micsoda zöldség azt mondani, hogy „rossz színdarab”, de „tiszta irodalom”. A „tiszta irodalmon” nálunk többnyire az eredetiség nélkül való eredetieskedést értik, a szándékot, azt a fontoskodással, semmitmondással possasztott unalmat, melyet nyegléink káviárként élveznek.
X.
Hamletről még sohase hallottam, hogy „tiszta irodalom”. Nem is az Hamlet – a legmagasabb, amit eddig az emberi szellem létrehozott – egyszerűen jó darab. Hamlet jó üzlet is. Hamlet ezenkívül „szórakoztató” olvasmány is. Legalább engem egy életre elszórakoztat.
Megjelent a Nyugat 1930. 2. számában
A képen a Napai Opera (Kalifornia) látható. A fotót készítette dr. Venczel Sándor 2008. márciusában.
