Nem túlzás feltételezni, hogy a Színházi Élet című népszerű hetilapot mindenki ismeri. Majdnem ilyen bizonyossággal állíthatjuk, hogy a Színház és élet művészeti magazinról nagyon kevesen hallottak. Ez a cím éppen a kiválasztott cikk fölött olvasható először, mivel Falk Richárd és Lenkei Zsigmond a lapot 1903. november 15-én még „A Színház” néven indították.
Szabó István: Kor/szerű gondolatok
A két újságíró a kiegyezés utáni két évtized nagy generációjához tartoztak, szorgos és színvonalas robotosai voltak a dinamikus változásoknak. Úttörő vállalkozásuk 1908-ig maradt talpon.
1904 tavaszán az újság fejléce alatt 50 várost sorol föl, amelyek színházainak hivatalos lapjaként kíván fellépni. Ez nyilván nemes törekvés volt, és valóban sokszor adott hírt vidéki eseményekről, de legrészletesebben mégis Budapest színházi életének lett a krónikása. Beszámolt a bemutatókról, a színházak és a közélet egyéb híreiről, a drámaírók munkásságáról, szemelvényeket közölt, olykor verseket, de ami talán még fontosabb, mert erre korábban nem találunk példát, külföldről is tudósított színházi vagy más művészeti eseményekről.
„A színház mint üzlet” után következő cikk például: Néger színészek /New Yorki színházi levél/. És ne felejtkezzünk meg a kitűnő képanyagról, a portrékról, a színpadképekről, az előadásfotókról és a szellemes karikatúrákról. Az új időkre jellemző szemléletváltás ékes bizonyítéka például, hogy összegzik a fővárosi színházak 1903/1904-es évados bemutatóit és reprízeit. A Nemzeti,Vígszínház, Király Színház, Népszínház, Magyar Színház összességében 88 bemutatót tartott, ebből 37 volt magyar és 51 külföldi, továbbá 13 felújítással egészült ki a választék. Tanulságos a Nemzeti és a Víg összehasonlítása: előbbinél 15 magyar és 8 külföldi, utóbbinál 3 magyar és 18 külföldi. Sok-sok azóta sem játszott, elfelejtett mű és szerző.
A színház mindig saját korának közönségéhez szól. A közönség megtalálásához pedig a reklám is egy lehetőséget jelent. Lenkei Zsigmond írásában, különösen annak második felében van néhány máig érvényes, megszívlelendő gondolat. A művész- és az üzletember dilemmája fogalmazódik meg azóta is újra és újra a színigazgatói gyakorlatban. És mivel akkor a színházak, egy-két kivételtől eltekintve vállalkozások voltak, az üzletember szempontjai gyakran felülírták a legtisztább művészi szándékot. A „lüktető ledérség gyakran ült orgiákat”, hogy Lenkei Zsigmond szép formuláját idézzem. Tanulságos történet ebből a szempontból a Vígszínház 1903. októberi bemutatója a „Dr. Nebántsvirág”, amely ha orgiákat nem is, de tort ült országszerte. /De erről talán egy másik alkalommal.
Lenkei cikke letölthető innen:
