Réti Lipót Pál, akit csak Réti L. Pálként tisztelt a színházi szakma, „Színészvásár” címmel adott ki könyvet 1942-ben. A „Hatvan év emlékei” alcímmel megjelent kötet előszavát Herczeg Ferenc írta, és nem véletlenül hangsúlyozta, hogy Réti Pál, mint az Első Magyar Színházi Ügynökség vezetője „érdekes dolgok tudója”. (Szabó István legújabb válogatása)
Réti Lipót Pál, akit csak Réti L. Pálként tisztelt a színházi szakma, „Színészvásár” címmel adott ki könyvet 1942-ben. A „Hatvan év emlékei” alcímmel megjelent kötet előszavát Herczeg Ferenc írta, és nem véletlenül hangsúlyozta, hogy Réti Pál, mint az Első Magyar Színházi Ügynökség vezetője „érdekes dolgok tudója”. Ma azt mondanánk inkább nagy idők tanúja, hiszen aktív közreműködője lehetett annak a korszaknak, amikor a polgárosodás folyamatában a színház fontos társadalmi tényező lett. Többek között új színházépületek nyitása, egyre több képzett színész megjelenése, a profi színvonalú előadások számának növekedése és a kortárs szerzők darabjainak domináns színpadi jelenléte jellemezte ezt az időszakot. Budapesten folyamatosan játszottak a színházak, vidéken pedig heteken, hónapokon át kínálták portékájukat a társulatok, mert a polgár művészi élményre vagy felhőtlen szórakozásra esetleg csak a társasági együttlétre vágyott. 1879 és 1939 között a magyar színházak működésének kereteit a színikerületi rendszer biztosította. A társulatok magánvállalkozások voltak, és bár társadalmi missziójukat senki sem tagadta, mégis csekély és egyre csökkenő mértékű közpénz támogatásra számíthattak. Leginkább bevételeikből tartották fenn magukat, és ez a körülmény alapvetően meghatározta kínálatukat. A tulajdonos igazgatók a színészeket általában egy évadra szerződtették, a sokféle közönségigény miatt igen nagy repertoárt kellett fenntartaniuk és évről évre meg kellett harcolniuk a konkrét településekre szóló működési engedélyért, a koncesszióért. Az igazgatók folyamatosan új arcokat, új tehetségeket kerestek az egyes szerepkörökre, ebben volt segítségükre a színészszerződtetési ügynökség, és személy szerint Réti L. Pál is.
A karcsú kis kötet, amint arra az előszó is felhívja a figyelmet, nem szorosan vett emlékirat, „tulajdonképpen kalákamunka, szeretetből mások is segítettek megírásában”. Réti Pál történetei közé egy-egy korábban megjelent vagy ebbe a kötetbe szánt írás is bekerült, ettől különösen érdekes olvasmány. És itt van mindjárt a cím, amely némi magyarázatot kíván.
A „színészvásár” valószínűleg már 1942-ben is csak színházi legenda vagy nosztalgikus emlék lehetett, a mai olvasó számára pedig egyáltalán nem jelent semmit. A következő cikket Faragó Jenő 1932-ben a 8 ÓRAI ÚJSÁG-ban publikálta, aztán tíz év múlva Réti Pál felvette könyvébe. Ebből itt felidézzük az esemény életszerű bemutatását:
Virágvasárnap. Színészvásár Pesten. A vidékről feljöttek a Bánkok, Peturok, Rómeók, Retteghy Fridolinok; a Melindák, Júliák, Boccacciok, Suhancok, Nebántsvirágok. És itt voltak a színigazgatók is mind. Krecsányi, Leszkay András, Somogyi, Pesti-Ihász, Szendrey Mihály, Kövessy Albert és a többi. Az elsőrangú színészek kiültek a Pannónia elé, a kávéházi teraszra és ott kellették magukat.
Jött Leszkay András: kackiásan, jókedvűen, teli pénzzel, mint egy békebeli huszárkapitány; hiszen az is volt valamikor. És szemügyre vette a művésznépet.
– Az úr Bodroghy?
– Nem, én Földényi vagyok.
– Elvinném Aradra.
– Elmennék!
– Játszik mindent?
– Leartől Quasimondóig; Derblay Fülöptöl Ádámig.
– Garderobja van?
– Frakk, ferencjózsef, pepita nadrág, bársonykabát, fehér gamásni!
– Rendben van!
Paroláztak, megrázták egymás kezét, Leszkay elővette a nagy bugyellárist és letett öt forintot Lear király elé a kávéházi asztalra.
– A többit, délután Réthynél…
Réthy volt a tótumfaktum. Réthy L. Pál. Kicsiny, fürge emberke. Okos, hunyorgató szemmel. Ravasz, józan, mindent megértő fejjel. Támadásra és védekezésre mindig kész. Belelátott a vidéki direktorok veséjébe és jól ismerte a színésznépet. Akinek fűt-fát kellett ígérni, hogy a kitűnő szerződést elfogadja: annak fűt-fát ígért. Aki a nemzet napszámosa akart lenni: szegényen, éhesen, ázva-fázva, kopott ruhában, lyukas csizmában akarta járni a végeket a kis truppal, amelyben mindig akadt egy-egy nagyszerű színész: azt erre beszélte rá, nagyszerű svádával, meggyőző erővel és – igaz meggyőződéssel. Sok kiváló művészünk neki köszönhette a karrierjét. Tehetséges kezdők, akiket a színiiskolából egyenesen Kolozsvárra, Szegedre, Váradra, Pécsre, vagy Kassára szerződtetett. Ott voltak a nagy színházak, ott lehetett érvényesülni, onnan fel lehetett kerülni Pestre, még a Nemzetihez is!
„Lesz még Pesten színészvásár!” – így fejezte be cikkét Faragó Jenő, de bizonyára tisztában volt vele, hogy nem lesz. Az 1930-ban megjelent Színművészeti Lexikon vonatkozó címszava így fejeződik be: „Ma már nem bír semmi jelentőséggel a virágvasárnap, mert a színházi évad szeptember havától kezdődik, viszont a drága vasúti költség miatt sem jönnek Pestre a szerződni kívánó színészek, mert a szerződést elvégzi a színházi ügynökség.” Bizony sokat változott a világ néhány évtized alatt.
Az Első Magyar Színházi Ügynöksége lépést tartott a változásokkal. Nemcsak a színészeket, hanem a színdarabokat is közvetítette. Első és sokáig visszhangzó sikerét ezen a téren a „Cyrano de Bergerac” megszerzésének köszönheti a századforduló után. A könyvben szereplő beszámolót, mint a korra jellemző történetet teljes egészében ideidézzük:
Rostand remekművét, a Cyranot néhány év előtt ismét felelevenítette a Nemzeti Színház és abból az alkalomból több újság megemlékezett arról, hogy ez a színdarab milyen kalandos úton került Magyarországra, közvetlenül a párisi bemutató után. Akkor 1900-at írtunk. Négy évtized előtt még kevésbé volt egyszerű külföldi író színpadi munkáját rögtön a bemutató után Budapesten is előadni. A külföldi színpadi irodalomnak akkor még nem voltak képviselete Pesten.
Minden valamirevaló darab előadási jogát a bécsi Eirich-cég szerezte meg Közép Európa számára. Tőle kellett megvásárolni az előadási jogot Budapestnek, ahol a régi színházi élet egyikjeles tenoristájából, Valentin Lajosból lett színházi ügynök és vele együtt jómagam törődtünk csak úgy-ahogy színpadi művekkel. A külföldi szerzők, persze csak jelentéktelen összeget, vagy egyáltalán semmit sem kaptak a magyar előadások után, ami nem rajtunk múlott. Az igaz, ugyan, hogy színházunk sem volt több a Nemzetinél és a Népszínháznál, meg a Budai és Városligeti Színkörnél, a vidéken pedig jóformán senki sem ellenőrizte, hogy hol, mikor és melyik idegen szerzőnek a darabját adják.
A Budai Színkör akkori igazgatója, Makó Lajos, aki egyike volt a legképzettebb vidékiszínigazgatónknak, 1900-ban kint járt Párisban és megjelent a Cyrano de Bergerac premierjén. A lelkes színigazgató nyomban az előadás után elhatározta, hogy kerüljön bármibe, ő ezt a darabot első előadásként színre fogja hozni a Budai Színkörben. Amikor hazaért, felkereste ifj. Ábrányi Emilt, a kitűnő írót és fordítót és felkérte arra, fordítsa le eredeti franciából a darabot. A költő nyomban vállalkozott a fordításra. Makó Lajos, valamint barátai és ismerősei ezután minden összeköttetést megmozgattak, hogy megszerezzék az előadási jogot. Még diplomáciai úton, a párisi magyar követség is közbenjárt, hogy rábírja a szerzőt az engedély megadására, de sikertelenül.
Makó Lajos ekkor felszólította Valentin Lajost, hogy utazzon személyesen Párisba. Valentin el is utazott, de dolgavégezetlenül jött vissza. A szerző is és a Societé is ismét azt a választ adta, hogy ilyen világsikert nem adhatnak oda rögtön egy Budai Színkörnek. Rostand megbízottja kijelentette, hogy Páris után előbb Berlin, Bécs és más hasonló rangú városok következnek és csak azután kerülhet sorra Buda.
Ekkor Makó Lajos már-már kétségbeesve engem hivatott és hosszas tanácskozás után megbízott: most már én találjam meg a módját, hogy rávegyük a Societé urait: engedjék meg a darab előadását Budapesten. Jól tudtam, hogy a darabot azóta egyfolytában játsszak Párisban és már Európa szerte lázasan érdeklődnek utána, mégis nekifogtam a feladat megoldásának. Először is felkerestem régi jóakarómat, Rákosi Jenőt, aki a Budapesti Hírlap levélpapírosán meleg hangú, francia nyelvű ajánlólevéllel látott el, majd Rákosi Szidi színművésznőt kerestem fel, mert tudtam, hogy az előtte való hónapban szintén Párisban járt. A színművésznő ellátott jó tanácsokkal és még átadott egy szálloda-címet is, a Rue Latitte-be.
Amint Párisba érkeztem, első utam az ottani magyar egyesülethez vezetett, amelyet megkértem arra, hogy adjon mellém egy megbízható kalauzt és tolmácsot, mert be kell vallanom; bármilyen lelkes színházi ember voltam idehaza, franciául csupán egy-két szót makogtam. A tolmácsnak azután megmondtam, hogy egyenesen Rostandhoz megyünk. Előbb még felkerestem a Societét és ott előadtam, hogy csupán azért jöttem Párisba, hogy megszerezzem a Cyrano előadási jogát. A Societé titkársága igazi gall udvariassággal fogadott, de sajnálkozva kijelentette, hogy egyelőre szó sem lehet a budapesti premierről. Bécs is kérte egyébként a darabot és mikor kitűnt, hogy Budapest is pályázik arra, a bécsi színházi körök erősen tiltakoztak a terv ellen. Hogyan képzelhetik Budapesten – mondogatták Bécsben – hogy a monarchia fővárosa, Bécs előtt, Budapest hozzon színre először egy ilyen világhírű darabot. Budapest szerintük vazallus állam fővárosa, amelynek szerényen be kell érnie azzal, ha majd Berlin és Bécs után kapja meg az előadás jogát. En igyekeztem megcáfolni a bécsi vádaskodásokat. Elmondtam a Societé vezetőinek, hogy Ausztria és Magyarország egyenrangú államok. Majd azt ecseteltem, hogy kicsoda Makó Lajos. A legtörekvőbb magyar vidéki színigazgató, aki a lelkemre kötötte, hogy ha mindjárt az utolsó fillérjét is rá kell áldoznia, akkor is előadatja a Cyranot. Elmondtam még milyen kitűnő Makó társulata s mennyire örül majd Rostand, ha elküldjük neki a kritikákat, sőt – tantiemeket is.
Minden rábeszélésem hiábavaló volt. Most már nem maradt más hátra, mint hogy elköszönjek és egyenesen Rostandhoz menjek. Rostand az egyik villanegyedben, saját házában lakott. Kedvetlenül fogadott a tolmácsom kíséretében s első kérdése az volt, hogy ki is az a Makó Lajos, akinek hírét sem hallotta. Izgatottan fordultam tolmácsomhoz és megismételtem mindazt, amit már a Societében előadtam. Úgy látszik, annyira elfogott a hév, hogy izgalmamban – franciára fordítottam a szót és valahogy nagy üggyel-bajjal, a tolmács hathatós segítségével kinyögtem néhány mondatot. Elébe tártam Rostandnak, hogy Makó Lajos látta a darabot Párisban, Makó különben is egy nagy úr, egy fejedelem, egy – Princ Lajos, aki nagyobb sikert csinál, mintha Berlinben vagy Bécsben kerülne színre a darab.
Kifáradva a rendkívüli erőlködéstől, üstökömet törölgetve reménykedve meredtem Rostand arcára. Es ez az arc pillanatok alatt megváltozott, mindinkább nyájas lett, szája széles mosolyra húzódott, végül hangos hahotára fakadt. És Rostand nevetett, nevetett percekig. Annyira mulattatta francia nyelvtudományom. És ennek a jókedvnek, ennek a hosszas derültségnek köszönhettem, hogy az író egyszerre barátságos lett hozzám és végül megkérdezte, hogy hol lakom.
– Hotel de Bays-Pays, 32, Rue Lafitte, – mondtam meg mohón a címemet, természetesen
ezt is jó budapesti vagy inkább nagykőrösi tájszólásban. Erre Rostand ismét hangosan felkacagott és most már nagykegyesen hallgatta meg a tolmács szavait arról, hogy milyen elsőrangú színészeink vannak, milyen szép nőket tudunk szerepeltetni. Végre leült íróasztalához és rövid levelet írt a Societé elnökéhez, közölte vele, hogy személyes közbenjárásomra megadta az előadás jogát a Budai Színkör számára.
Nagy sietve vittem az értékes üzenetet a Societébe, ahol rendkívüli meglepetést keltett a beleegyezés. Nem is vették egyszerűen tudomásul, hanem szükségesnek találták, hogy előbb Rostanddal személyesen beszéljenek. Nem tehettem egyebet, a tolmáccsal ismét felkerestem Rostandot és ő hajlandónak mutatkozott, hogy velem együtt felkeresi a Societét. Így is történt, én újólag biztosítottam arról, hogy a tantiémeket pontosan beküldjük és nyomban felajánlottam egész készpénzemet, ezer frankot. Rostand nagylelkűen visszautasította ezt az összeget és azt mondta, hogy csak a premier után fogadja el.
Az örömhírt megsürgönyöztem Makó Lajosnak. Nyomban megkezdte a próbákat, amelyek
őt teljes hétig éjjel-nappal tartottak. A bemutató napját május 20-ára tűzte ki. Cyrano szerepét Pethes Imre kapta, Roxánt Hahnel Aranka, Christiánt Szabó Ferenc, gróf Guichet
Klenovics György és Ragenaut Krémer Jenő játszotta. Megjegyzem még, hogy az említetteken kívül számos elsőrendű tagja volt Makó Lajosnak, közöttük Környei Béla, Sebestyén Géza, Palágyí Lajos és mások. Makó egyébként is kitett magáért. A színpad teljesen új díszleteket kapott, amelyeket a berlini Baruch cégnél rendeltek meg. Még a színigazgató főtitkára, Lázár Ödön és első karmestere Vincze Zsigmond is kivette részét a munkából. A Cyrano Budán emlékezetes sikert aratott. A sajtó megállapította, hogy »Makó Lajos rehabilitálta a franciák és Rostand előtt a magyar színházi viszonyokat.«
Rögtön a budai bemutató után összeszedtem az összes bírálatot és Makó Lajos megbízásából elküldtem Rostandnak, mellékelve mindjárt az első tíz előadás után járó tantiémeket is. A Budai Színkör után a Nemzeti Színházba vitték a darabot, ahol első ízben 1904. szeptember 26-án játszottak. Cyranot itt is Pethes Imre alakította kirobbanó erővel.
Réti Pál a századforduló nagy színészegyéniségeivel valamilyen formában kapcsolatba került, nem csoda hát, ha legtöbbet róluk és tőlük olvashatunk. Találomra néhány név: Jászai Mari, Fedák Sári, Blaha Lujza, Kűry Klára, Ódry Árpád, Janovics Jenő, Hegedűs Gyula, Rátkai Márton, Király Ernő, Latabár Árpád… De mit keres ebben a felsorolásban a kolozsvári színház legendás igazgatója? – kérdezhetik. Íme a válasz, dr. Janovics Jenő írása a kötetből. A címe: Az első szerződésem.
Egy híján ötven éve lesz most annak, hogy Réti Pál engem Csóka Sándor miskolci társulatához szerződtetett. A nyári hónapokra 60, a téli hónapokra pedig 80 forint fizetést írt a szerződésembe és minden városban egy-egy jutalomjátékot. Szerepköröm gyanánt pedig ezt írta be: lyrai szerelmes. Én akkor a Színi Akadémia utolsó évfolyamát jártam és boldog voltam nagyon, hogy ilyen szép szerződést kaptam. Hogyne! A miskolci társulatnak kitűnő híre volt. Örley Flóra volt a primadonna, Pogány Janka az énekesnő, Árpássy Kata a kómíka, Nyárai Antal, ez a kedves ragyogó tehetségű bohém a jellemkómíkus, Várhídy Rózsi a naiva, Bera Paula az anyaszínésznő, Breznay Geyza (Kossuth Lajos közeli rokona) az operettbuffó, Kiss Ferkó a baritonista és népszínműénekes, Kazaliczky Antal a hősszínész és rendező, Baghy Gyula a jellemszínész, Mátray Kálmán a kómikus. Ma már elfelejtett nevek, de akkor a magyar színészet színe-java.
Az igazgatómat, akihez szerződtem, nem ismertem. Vakon megbízott ő Réti Paliban, a becsületes és jó szemű ügynökben. aki korlátlan hatáskörrel szervezte meg minden évre a társulatát. Nemcsak Csóka Sándor, hanem a többi vidéki igazgató is teljes bizalommal fogadta azokat a tagokat, akiket Réti szemelt ki a számukra. Es sohasem csalódtak. Volt benne valami megmagyarázhatatlan ösztön, hogy pontosan tudta, melyik városba milyenfajta színész kell, melyik város közönségének milyen az ízlése, milyen a szeszélye. És a tehetségek megítélésében is nagyon jó érzéke volt,
Amellett össze tudta egyeztetni mindig a színész érdekeit az igazgató érdekeivel. Úgy, hogy sohasem volt panasz egyik részről sem. Az igazgató is elégedett volt, a tag is. Ha jó szerződést biztosított a színésznek, nem »nyúzta le a bőrét«. A szegényebb színésztől még a törvényesen járó ügynöki jutalékot sem fogadta el. Szerették és megbíztak benne.
Engem, – mint fentebb említettem – Miskolcra irányított. A szerződésem aláírása után akadémiai vizsgaelőadásom volt a Várszínházban. A »Púpos–t játszottam. Ditrói Mór, a híres kolozsvári igazgató is megnézte az előadást és az egyik felvonás közben leüzent hozzám az öltözőbe, hogy másnap délben 12 órakor jelentkezzem a Réti-irodában.
A mennyország nyílt meg előttem. Egész éjjel nem tudtam aludni a boldogságtól. Hiszen minden kezdő színész vágya és álma az volt, hogy Kolozsvárra kerüljön. A Ditrói üzenetéből én már tündéri légvárakat építettem. Biztosra vettem, hogy Kolozsvárott kezdhetem pályámat.
Másnap pontosan 12 órakor ott voltam a Réti-irodában. Valóságos színészvásár volt ott. Szerződést kereső és előleget váró színészek, szervezkedő, hangos igazgatók. Ditrói is ott volt. Ő volt a legtekintélyesebb, a legcsöndesebb, de előtte hajlongtak a legtöbben. Amint engem meglátott, felém közeledett, kezet nyújtott és azonnal rátért a tárgyra:
– Hát fiatalember, láttam magát tegnap este a. Púposban, Virágvasárnaptói maga Kolozsvárra jön. Egy éves szerződést kap, havi 120 forint fizetéssel. Azután majd meglátjuk, mire viszi a próbaév alatt. Réti mindjárt megírja a szerződést és aláírjuk. . Szédültem a boldogságtól. A torkomba szaladt a szívem. A legszebb álomnál is szebb valóság integetett felém Ditrói szavaiból. De felelni, hálálkodni sem volt időm, mert az íróasztal
mellől felpattant Réti Pál. Pattogott a hangja: – Janovics úr nem mehet Kolozsvárra. Aláírta már a szerződését Miskolcra. Ditrói Mór fölényesen mosolygott és csöndesen, de határozottan így szólott:
– Hát Palikám, maga fel fogja bontani a miskolci szerződést és ír egy új szerződést számára Kolozsvárra. Nekem pedig felszámítja a miskolci szerződés után járó jutalékát is. Rendben
van?
– Nincs rendben, – felelte méltatlankodva Réti Pali – dehogy van rendben! Nem az ügynöki jutalék fontos, igazgató uram, hanem az, hogy az a szerződés, amit az én irodámban kötnek, az szentség. Aztnem lehet felbontani csak ezért, mert véletlenül jobb szerződés kínálkozik. Nekem kínálhat az igazgató úr ötszörös jutalékot, akkor sem megyek bele az ilyen vásárba. Ha pedig nélkülem és a hátam mögött megcsinálják ezt a vásárt, akkor mindkettőjüket feljelentem a színészegyesület fegyelmi bíróságánál. Ditrói a vállát vonta, Azután egy sarokba vonult Rétivel és próbálta józanabb gondolkodásra bírni. Én pedig szívszorongva vártam, hogy kapacitálni tudja-e a kis ügynököt. Azután hozzám jött az igazgató és így szólott:
– Hát öcsém, sajnos, semmisem lesz most a szerződésből. Ez a Pali olyan, mint egy hörcsög. Nem lehet vele okosan beszélni. Szigorú és önzetlen erkölcs-őr. Hát csak igyekezzék ott, Miskolcon, figyelni fogom a fejlődését s egy év múlva jöhet majd Kolozsvárra. Leforrázva, tépett álmokkal, szomorúan hagytam el Réti Pál irodáját. És virágvasárnapon jelentkeztem Miskolcon a Csóka Sándor társulatánál. De később beláttam, hogy Réti Pálnak igaza volt. Es több évtizedes színigazgatói munkám közepette sokszor gondoltam arra, hogy milyen rend, fegyelem, termékeny művészi eredmény fakadna, ha mindenki olyan becsületesen értelmezné az aláírt szerződésnek komolyságát és kötelező erejét, mint Réti Pál értelmezte.
Kedvcsinálónak talán ennyi is elég.
A rövid epilógust sem kedvrontónak szánjuk. Hosszú élete során Réti Pálnak volt néhány peres ügye, ha valaki szerződésekkel ügyködik, akkor ez elkerülhetetlen. 1942 tavaszán viszont őt fogta perbe a Színművészeti Kamara, mert „a zsidótörvény életbelépte után sem szüntette meg színészek és zenedarabok közvetítését, sőt két zsidó alkalmazottat is foglalkoztatott értelmiségi munkakörben”. /A két fiát, Réti Györgyöt és Réti Istvánt./ Az idős és beteg Réti nem jelent meg a tárgyaláson, képviselője azzal védekezett, hogy „Réti egy 1893-ban kiadott belügyminiszteri engedély alapján folytatta foglalkozását, aminek megszűnését a zsidó törvény nem mondotta ki”.
A vádlott védelmében Karády Katalin és Mezey Mária is egybehangzóan úgy vallott, hogy ők alkalmazzák Réti Györgyöt rajongói levelezésük bonyolítására. Ezért aztán a „zsidótörvény kijátszása címén” őket is perbe fogták. A nem jogerős ítélet szerint Réti Pált 30 nap elzárásra és 2.000 pengő pénzbüntetésre, Karády Katalint 2.000 pengő pénzbüntetésre vagy 20 nap elzárásra, Mezey Máriát 500 pengőre vagy 10 napra ítélték.
Fellebbeztek az ítélet ellen, de ennek eredményét Réti L. Pál már nem tudta megvárni: 1942 szeptember 22-én, négy nappal nyolcvanadik születésnapja előtt meghalt.
Karády Katalint és Mezey Máriát 1943-ban felmentették a vád alól.
Rövid újsághír, 1948. november 18-án ezt írta a Világ című napilap:
Emlékkövet állítanak fel a fasizmus alatt mártírhalált halt Réti Lajos hírlapíró, Réti Sándor hírlapíró és Réti György színházi szakember emlékezetére. November 21-én déli 12 órakor lesz a felavatás Réti L. Pál színházi ügynök síremlékén a rákoskeresztúri izraelita temetőben.
A fotókért köszönet a www.fortepan.hu -nak!
