Szabó Pista Gyűjteményéből ezúttal Moly Tamás „Szegedi Emma színésznő” című regényéből olvashatunk részleteket Pista kommentárjával. Ami különösen érdekes az, hogy az elmúlt száz évben alig változott a színházi élet! Kivéve persze a direktor buktatást!
Moly Tamás (1875-1957) fiatal korában a színházzal kacérkodott, nem is rossz helyen. A Thália Társaság alapítása körül sertepertélt 1903-1904-ben, beosztása szerint Hevesi Sándor mellett a társaság „második művészeti szakembere” volt. Belekóstolt a vidéki színházi, színigazgatói létbe is 1905-ben Kecskeméten, nem sok sikerrel. Még egy próbálkozás volt, 1907-ben az Intim Színház rendezője lett, azután elcsábította az irodalom. Az I. Világháború idején írott novelláival tűnt fel, a húszas évekre népszerű szerző lett, elsősorban kalandos krimiszerű történeteivel. Újságot írt, szerkesztett, regényeket és drámákat fordított. Írt két-három színdarabot is, nem nagy sikerrel.
A lexikonok előszeretettel említik, hogy írásainak gyakori témája a színész- és artistavilág. Ilyen volt és a sorban elsőként született nagyszabású prózai műve a „Szegedi Emma, színésznő” című regénye, amely 1920-ban jelent meg a Franklin Társulat kiadásában. A könyv utolsó oldalán elárulja a szerző, hogy 1918 január és május között vetette papírra a történetet, amely végig színházi közegben játszódik. Szereplői egy kis létszámú prózai társulat tagjai, és egy kisvárosi vendégjáték néhány hetének eseményeit meséli el. Nem derül ki, hogy mikor játszódik a regény, a történetbe nem szüremlenek be aktuális politikai történések. Nem alaptalan arra gyanakodni, hogy az író az általa megélt helyzeteket idézi meg művében, bár a szereplők dilemmái időtlenek..
A könyv lapjain a századforduló vidéki színházi világa elevenedik meg az olvasó előtt, érzékletesen és elfogulatlanul. Hálátlan feladat volt ekkortájt színházi vállalkozásba fogni, kiszolgáltatottá vált minden színész, aki csatlakozni kényszerült ilyen bizonytalan kimenetelű kalandokhoz. Egy dolog volt biztos csupán: amennyiben üresen maradt a nézőtér, akkor a társulat sorsa gyorsan megpecsételődött. Ám mindig ott volt mindezzel szemben – az utolsó pillanatig – a remény, hogy holnap – akár valamilyen színházon kívüli ok miatt is – megtelik a nézőtér, és még a színházhoz nem szokott közönséget is bűvkörébe vonja az előadás.
A címszereplő Szegedi Emma minden tekintetben kiemelkedik a társulatból. Anyagi helyzete is jó a körülményekhez képest. Azt, hogy ezzel mennyire lehetett elégedett, látjuk majd. Annak szemléltetésére pedig, hogy mire is volt elég a gázsija, álljon itt egy rövid idézet:
„Emma elég sokat fizetett az ebédért, borravalóval együtt egy korona hatvan fillért. Lakásra, élelmezésre kellett havonta körülbelül százharminc, száznegyven korona, és ami a kétszáz korona gázsiból megmaradt, az meg kellett harisnyára, színpadi cipőre, kesztyűre, minden hónapban más valamire; jól kell gazdálkodnia annak, aki a fizetéséből akarja beszerezni azt a mindenféle színpadra szükséges holmit, mely neki szinte nap-nap után kell.”
A színész feléli bevételeit, akármennyi is az. Emma „vezető színésznő” ezért magasabb a gázsija, mint a többieké, de a rezsije is – státuszának megfelelően – nagyobb.
Harminc évesen zűrös magánélete miatt, egy színésszel kötött elhamarkodott házasságának csődje elöl menekülve került ide a perifériára. Számára éppen ebben a kisvárosban villan fel a tisztes polgári élet lehetősége. Ekkortájt a színésznők egy kecsegtető házassági ajánlatért gyakran elhagyták a pályát. Ő tehetsége révén többre lenne érdemes és képes, de egyéni életútja és az általa képviselt morál olyan megoldhatatlan helyzeteket teremt, hogy számára a város és a színészi pálya hirtelen elhagyása lesz az egyetlen reális alternatíva. Az, hogy a színpadról való távozása végleges-e, nem derül ki. Az olvasóban a keserű hiányérzet marad, úgy érzi, hogy Szegedi Emmának a főváros, vagy akár a Nemzeti Színház színpada lett volna az igazi megmérettetés. Az író becsületére legyen mondva, hogy nem rózsaszín ködbe burkolva fejeződik be a történetet.
Két hosszabb részlettel idézzük meg a regény által bemutatott világot:
Az első részlet a megérkezés utáni próbák hangulatát idézi. Először Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc fogsága című drámáját igazítják a szálloda nagytermében felállított ideiglenes színpad szűk teréhez, aztán pedig Sardou Fedora-ját újítják fel. És szóba kerül Ibsen drámája a Kísértetek, mint új bemutató.
A hölgyeket nagy tisztelettel és kedvesen fogadták. Mingyárt jelentkezett az érdeklődés: milyen a lakás, mennyi a lakbér, adnak-e reggelit és így tovább. Az ügyelő felírta, ki hol lakik. Emma megnézte, hol a helye; a szoba egyik sarkában öltözött, jobbra tőle Hajnóczynét, balra Áldott Ilont ültették. Az igazgató mutatta meg neki a kijelölt helyet:
– Remélem, Emma asszony, meg van velem elégedve?
– Mindig meg vagyok elégedve, észrevehette.
– Ez az én jutalmam! – felelte mély, szertartásos meghajlással az igazgató.
– Ne komédiázzék, kérem, majd csak este.
A színpadon megszólalt az ügyelő csengettyűje; jelezte a próba kezdetét. A férfiak mind a színpadra mentek. A súgó bebujt a súgólyukba, átkozódott, morgott, kelletlen volt.
– Már éppen eleget adtuk ezt az ócska darabot, minek nyúzzuk? Kár az időért!
Az igazgató meghallotta a súgó kifakadását:
– Azért próbáljuk, mert hozzá kell szoknunk ehhez a színpadhoz és a méreteihez. Itt nagyon kurtákat lehet csak lépni, a jövést-menést, a játékot, a mozgást, az egész színpadi képet, mindent újra be kell osztanunk. Vén súgó, és még ezt se tudja!
A súgó morgott valamit, amit nem lehetett megérteni: a direktor nem volt rá kíváncsi, hogy mit mondott.
Áldott Ilon a gangról jött az öltözőbe. A mikor meglátta Emmát, hozzá sietett:
– Hogy aludtál, édes cimborám, remélem jól? Én úgy aludtam, mint a tej, már azt hittem, hogy lekésem, ámbár ennél a társulatnál nem lehet lekésni, de azért mégis kapkodtam és siettem, még nem is reggeliztem, de nem is vagyok éhes, az olyan kitűnő vacsora után, mint a tegnap esti, igazán pompás volt, úgy éreztem magamat, mintha megint úrinő lennék s ez néha egészen mulatságos, úgy örülök, hogy olyan jó helyen vagy, nem is képzeled, ez a Borbáth igazán finom úriember, milyen kedves volt, hazakísért az este, nagyon finom úri ember, kezét csókolom, drága, kis Rozi mama, hogy van? Jól? És jó kis szobája van, jól aludt? Nahát, az Emmának gyönyörű lakása van és milyen különös módon jutott hozzá, együtt voltunk, a mikor bérbe vette, akárki másé, ha lenne, talán elirigyelném tőle, de hogy te olyan jó helyen vagy, annak igazán …
– Tessék ott hátul csöndesebben kiabálni, a színpadon próba folyik! – szólt rájuk az ügyelő szigorú, érdes, gúnyos hangon.
– Bocsánat, nem tudtam, hogy már folyik! – Ilon vállat vont, grimaszt csinált és halkan tovább fecsegett.
A színpadon a férfiak – felöltőben, föltett kalappal – mondták a darab szövegét. Halkan, egyhangúan beszéltek, gyorsan pergett a szó; ha valamelyikük mégis megakadt, idegesen odaszólt a súgónak :
– Ne aludj, czefre ! Add fel a szót!
És a próba tovább folyt. Fel- és alájártak, megálltak, előre jöttek, hátra mentek, ahogyan a betanuláskor csinálták. Siettek jelenetről jelenetre, közönyösen. Az igazgató rendezte volt a darabot és ő játszotta Rákóczit. Ő is csak úgy mormogta a szöveget, mint a többi. Akinek a színpadon nem volt dolga, a színfalak mögé állt, halkan beszélgetett a kollégával: lakásról, kosztról, kávéházról, anyagi ügyekről, mindenféle tapasztalatairól. Néha csípős megjegyzéseket mondtak egymásnak, ezzel próbálták a könnyen lobbanó áldozatot hirtelen dühbe hozni, amin azután jól mulattak.
A színpadon néha egy-egy mondatot kissé hangosabban és hangsúlyozva mondtak el: a végszót. Erre új szereplő lépett a színre.
Az első három jelenet lepergett. Mindenki elhagyta a színpadot. Az ügyelő hangosan mondta:
– Változás!
A próba tovább folyt.
Emma fölment a színpadra; várta a jelenését. Az igazgató elmondta a végszót, kissé hangosabban és arra fordult, a hol Zrínyi Ilonának be kell lépnie.
Emma bejött; megállt az elképzelt ajtóban, jelezte nagy felindulását és ő is kezdte csöndesen mondani a szerepe szövegét; a hozzávaló játékot felületesen megcsinált mozdulatokkal vázolta csupán. De, szinte észrevétlenül, hangja egyre melegebb, egyre csengőbb lett; a reménykedésből a legborzasztóbb csalódásba, fellángoló örömből a kegyetlen kétségbeesésbe s az anyai fájdalom marcangoló gyötrődésébe, a kigondolt helyzetből fakadó átmeneteket már nem tudta jelezni csupán. Szenvedett, sírt kért, könyörgött, ránézett az imént még imádott fiára, mint a kinek agya most bomlik széjjel és szava, pillantása, mozdulata, lélegzése azé a szerencsétlen asszonyé volt, aki mint anya reményekben gazdagon lépett volt a terembe, s mint kegyetlenül legázolt, minden hitéből, bizakodásból kifosztott, hirtelen összeroppant, megaggott szegény némber távozik, akinek e földön keresnivalója már nincsen.
A jelenet folyamán az igazgató levette a kalapját s félredobta a rozoga székre, levetette a felöltőjét s melléje dobta. Nem jelzett már, hanem ő is játszotta szerepét melegen, nagy figyelemmel. A színfalak mögött a beszélgetés itt is, ott is elnémult. A színészek elhallgattak, a színpadra néztek, figyeltek. Senki sem gondolt arra, hogy most délelőtt van, napfény szűrődik be az ablakon, a színpad nincsen bedíszítve, hogy ez csak próba s inkább megszokásból tartják, mert hiszen a darab be van tanulva. Komolyak lettek, figyeltek s bizony sírtak szegény Zrínyi Ilonával s vele szenvedtek. A mikor az asszony kirontott a színpadról, föllélegzettek. A varázs szétfoszlott.
A próba tovább folyt. .
Emmának ebben a darabban már nem volt dolga. Leült az öltözőben Hajnóczyné mellé. Ilon hozzájuk ült.
– Nem tudom a mondókámat közönyösen ledarálni. Csakhamar megrezdül bennem az az ember, akinek este lennem kell és akkor hiába, meg kell csinálnom a jelenetet.
Hajnóczyné nem szólt, csak simogatta Emma kezét. Ilon megjegyezte:
– Jó, hogy csak ez az egy jeleneted van, hamarabb elkészülünk.
– Mit érsz vele? – Emma nevetett. – Utána Fedorát kell végigpróbálnunk s attól tartok, hogy megint belemelegszem a komédiába. Rossz a természetem, tudom, még az ilyen próbát is komolyan veszem. Egyáltalában mindent komolyan veszek.
A történeti dráma próbája után kis szünetet tartottak. Az igazgató odajött Emmához:
– Asszonyom, megint. beugratott, rávett arra, hogy én is eljátsszam a rollémat ebben a jelenetben. De hiába játszom, ön engem lehengerel, tudom, este is le fog hengerelni, de nem baj, nem azért mondom. Ha én olyan komoly, kitartó, céltudatos és így tovább lennék, mint amilyen ön, bizonyosan már régen miniszterelnök lennék s nem ripacsdirektor.
– Ne higgye, dirikém, – mondotta Hajnóczyné igen kedvesen, – ön akkor is színházigazgató lenne. Ez már így van, nincs menekvés, ez a végzet!
– Beletörődöm!
Nevettek.
– Asszonyom, – fordult az igazgató megint Emmához, – új darabot fogunk betanulni. Ibsen drámáját, a „Kísértetek”-et s ön játssza Alvingnét, jó lesz? Nagy sikere lesz, természetesen, nem boszorkányság ezt megjövendölni.
– Az anyát? Látja, Rozi mama, így megyek át, ne vedd észre, hékás, az anyaszerepkörre.
– Gyönyörű szerep, műszerep, bátran eljátszhatja.
– Olvastam a darabot. Attól tartok, hogy nem leszek nagyon bátor, amikor el fogom játszani Alvingnét.
– Csak nem fél a szereptől?
– Bizony már most is félek tőle.
– Miért?
– Mert ehhez igen sokat kell tudni.
– Ugyan kérem! Bókoljak? Udvaroljak? Tőlem akarja hallani, amivel ön is tisztában van: hogy ön tud, többet tud, mint amennyi az Alvingné eljátszásához kell?
– Jó, jó, csak gúnyolódjék…
– Nem szoktam gúnyolódni, most is komolyan beszélek.
– És miért játsszuk épp ezt a darabot? ‘
– Már régen akartam elővenni. Mert nekünk való, könnyű ‘előadni. Öt szereplő]e van, és a szín végig ugyanaz mind a három felvonásban, nem kell díszíteni. Ép nekünk való, az ilyen kis társulatnak. .
– Azt hiszi?
– Ön nincsen ezen’ a véleményen?
– És ki rendezi?
– Én.
– Persze, bocsánat. És ki játssza Oszvaldot?
– Én.
– Persze, hiszen ez természetes.
– Itt van ni! Ön most igazán gúnyolódik.
– Tőlem akarja hallani, hogy a társulatnál ön az egyetlen, aki Oszvaldot eljátszhatja?
Emma nagyot kacagott.
– Nem értem, miért bánt?!
– Eszem ágában sincsen. Még ki kap szerepet?
– Reginát barátunk, Ilon fogja elvállalni.
– Kezitcsókolom, dirikém, – köszönte meg Ilon a szerepet.
– Az asztalost Gáspár.
– Nem, ne adja Gáspárnak, – mondotta Emma, – adja Pestyéninek; meglátja, milyen jó lesz benne.
Az igazgató egy kicsit elgondolkodott, azután vállat vont:
– Hát jó, a maga kedvéért megteszek mindent.
– Ön a legkedvesebb direktor. No és ki lesz Manders? A lelkészt kire osztja? ‘
– Hát akkor talán ezt adjuk Gáspárnak.
– Nem lehet. Kiforgatná a darab értelmét!
– Hát akkor … odaadom Matolcsinak.
– Te jó isten! – fakadt ki Emma. – Kegyetlen dolog! Manders a legnehezebb szerep. Es ez a szerencsétlen Matolcsi a leggyöngébb színész… nem is színész! Bocsánat, – fűzte hozzá hirtelen – nem szóltam semmit. Mindenki színész, a ki ezen a pályán van. Mindenki művész. Kérem, rendben van. Adja a szerepet Matolcsinak. Ön a direktor. De ebből a bajból csak a jó isten tudna minket kisegíteni; ő meg nem nagyon törődik a színészettel. No, mindegy! Nem fontos. Már-már el is felejtettem, hogy ez nem fontos.
– Gúnyolódni könnyű, kifogásolni, gáncsoskodni könnyű, lenézni minket, szegény ripacsokat, könnyű, de segíteni rajtunk, kérem szeretettel…
– Ugyan hagyja már ezt az ostoba beszédet! Ha önök ripacsok, én is ripacs vagyok l
Ilon felkacagott; nagyon tetszett neki ez a párbeszéd.
– Bocsánatot kérek, ön csak úgy lett azzá, hogy hirtelen otthagyta a férjét, felbontotta kitűnő szerződését, és mert hamarjában nem kínálkozott más, jobb, önnek való szerződés, és a véletlen összehozott bennünket Pesten az ügynöknél, így került ön e kitűnő drámai társulathoz. Mi tehát természettől fogva vagyunk ripacsok, ön azonban véletlenül, meggyőződése ellenére lett azzá.
– Nahát, a diri nagyszerűen tud beszélni, – lelkesedett Ilon, – jobban beszél, mint egy ügyvéd és akármit mond, az mindig olyan, mintha neki lenne igaza, pedig maga sem ripacs, Hajnóczy mama sem ripacs, még szerénységem sem az…
Az ügyelő mérgesen csöngetett és éles hangon kiáltotta:
– Fedora, első felvonás!
Az igazgató, a ki Ipanoff Loriszt játszotta, búcsúzott Emmától:
– Viszontlátásra a második felvonásban!
Fölment a színpadra a próbát vezetni.
A színpadon néhány ócska szék, meg rozoga asztalka jelezte a bútort. A díszlet nem volt beállítva. Minden sivár és kiábrándító volt, mint az előző próbán. A színészek beszélgettek, nem ügyeltek arra, mikor kerül rájuk a sor, egykedvűen ismételték a már sokszor lejátszott darab szövegét. .
Emma is nyugodtan próbált, nem nagyon gondolt a változó helyzetekkel, csak arra ügyelt, hogy mozgását a színpadon hozzáillessze a szerényebb méretekhez. Az új szerep foglalkoztatta. Amíg jelenésére várt, olvasta a kis sárgafedelű füzetet, melyet az igazgató adott volt neki, a „Kísértetek” egy példányát.
A városban öt napos próbaidőszak után bemutatják Ibsen Kísértetek című drámáját. A következő részletben még a premier napján a reggeli próbára menvén találkozik az utcán Szegedi Emma a társulat legtehetségesebb férfiszínészével, Gáspár Elekkel.
– Hát maga mit keres vagy kit keres erre, vörös Gáspár?
– Nem keresek én senkit. Sétálok.
– Ilyen korán? Önnek ma nincsen dolga a színháznál. Vagy talán még le se feküdt? Kártyázott reggelig?
– De bizony lefeküdtem, nagyot aludtam és fel is keltem rendes időben. Nézzen rám, művésznő; ha meglátni rajtam, a mikor éjjelezek, azt is meg kell látni, amikor istennek és embernek tetsző életet folytatok. Nem szoktam kártyázni, csak mozduláskor. Nem vagyok én lump, léha, haszontalan vándorszínész. Nem tudom, mivel szolgáltam rá, hogy úgy lenéz engem, Szegedi nagysád, mint ahogyan lenéz.
– Nem nézem le, vörös Gáspár…
– De igen, kérem, látom én azt, érzem én azt!
– Akkor inkább azt kellene igen helyesen éreznie, hogy sehogyan se nézem magát.
– Olyan rossz színész vagyok?
– Nem. Jó színész, és ha valamihez kedve van, ha meg akarja csinálni a szerepét, akkor nagyon jó színész.
– Őszintén örülök, hogy ezt mondja. Ez az ön szájából nem dicséret, hanem sokkal, sokkal több.
– Csakhogy ön nem akar dolgozni, önben nincsen meg az önmagához való komolyság.
– De kérem szépen…
– Ha azt akarja tudni, hogy én mit fogok mondani, akkor ne vágjon a szavamba. De ha tudja, hogy mit akarok mondani, akkor ne fárasszon engem fölösleges beszéddel. Na, most mit néz rám? Tudja, hogy mit akartam mondani? Vagy nem tudja?
– Nem tudom.
– Önben nincsen meg az önmagához való komolyság. Ezt talán így nem érti. Én már régen rájöttem arra, hogy a kit a jó isten tehetséggel sújtott – mert, vörös Gáspár, én eddig azt tapasztaltam, hogy a tehetség nem isten áldása, hanem isten verése, – annak kutya-kötelessége azt a tehetséget a legnagyobb odaadással, könyörtelen munkával nagyra nevelni. És ez munka! Dolgozni kell, vörös Gáspár, irgalmatlanul, ha az embernek tehetsége van! Maga pedig nem dolgozik. Ez az a kis szakadék, mely bennünket elválaszt. Megkérdezte, megmondtam. Vagy talán tévedek és ön nem ezt akarta tudni?
Gáspár most megállt, levette a kalapját és meghatott, szívből fakadó hangon mondotta:
– Ilyen asszony nincsen több a föld kerekén! Nagyszerű asszony! A legkiválóbb asszony! Ha a jó isten egem áldana meg egy ilyen asszonnyal, hej, mi lenne belőlem! Még talán miniszterelnök is lenne előlem!
Emma halkan nevetett:
– Ezt a kifakadást igazán nem érdemlem meg.
– Kérem, a mit ön mondott, az mind szent igaz. De én nem vagyok ám olyan, a milyennek ön most itt lát. Talán el se hiszi: törekvő, szívós, szorgalmas vagyok. Csak épen itt nem tudom produkálni azt, amit tudnék.
– Miért? Kap szerepet. Kevesen vagyunk.
– Kapok szerepet, de nincsen benne köszönet. Sohse azt kapom, a mi nekem való. Nem nékem kellene játszanom Oszvaldot? Tiszta sor. De Manderst nem hagyom nyakamba sózni. És aztán még egyet: Hogyan lehet nyugodtan dolgozni, ha az ember nem érzi magát biztonságban. Úgy értem, ha nem számíthatok arra, hogy minden elsején meg tizenhatodikán megkapom pontosan a gázsimat. A gázsimat! Azt a pár rongyos forintot! s még ez se bizonyos. Remélem, tudja, hogy mindennap felborulhatunk?
– Hát ezt honnan veszi?! Rémeket lát.
– Ó, ön persze nem tud semmiről semmit. De én látom, hogy mi történik itt a színháznál. Ön azonban erre azt mondja, hogy én rémeket látok.
– Hadd halljam, mi történik; – Ó igen, minket eddig pontosan fizetett. De mi történik, ha Csapó Manczi egyszer csak követelni fogja tőle az eddig esedékes részleteket, és a direktor nem tud fizetni? Vagy akár az egész kölcsönadott tízezer koronát, amit követelni most, ezek után joga van? Akkor a direkció felborul és nincsen szerződés, nincsen semmi. Akkor mi lesz velünk? Így talán már nem lehet rossz néven venni, hogy nem tombol a művészi ambíció.
– Azt a Csapó Manczi nem teszi.
– Nem? Hát mit tegyen? Várjon nyugodtan, amíg helyzet végleg reménytelen? Mert eddig nem ment nekünk jól, ugyebár? A direktor, elég furcsán, a leggyöngébb városokba vitt; és mindenütt ráfizetett. Két, három napig van közönség, azután már nincsen jövedelem tizenkét, tizenöt napon keresztül. Az a kis forgótőke ilyen módon nagyon hamar elforog. Most hallom, hogy a direkciónak még fogalma sincsen, hogy innen, ahonnan igazán már menekülni kellene, hová fogja vinni a társulatát… Megengedi, ugyebár, hogy ez egy csöppet se megnyugtató?
– Minderről nem tudok semmit, és ez nem is tartozik rám.
– És ha majd itt marad, mint egy felborult direkció áldozata, szerződés nélkül? Ön nagy színésznő, dísze bármely elsőrangú társulatnak, és boldog lehet az a direktor, akihez ön elszerződik, de ha most, vagy két hét múlva, vagy egy hónap múlva, ez a társulat felborul, akkor ön csakúgy nem tud szerződést kapni, mint közülünk akárki, a kik sokkal jelentéktelenebbek vagyunk. És akkor mi lesz?
– Nem fogunk felborulni!
– Ezt akarom én is, ezen dolgozom én is.
– Látja, ez szép öntől, vörös Gáspár.
– Kérem, ezért ne dicsérjen, ezt a magunk jól felfogott érdekében teszem. A helyzet mindenütt és mindig ez: direktor és tag sohasem barátok, hanem mindig ellenségek.
– Ez már nem igaz!
– Kérem, ezen nem lehet vitatkozni, ez így van. Vegyük csak ezt a mi esetünket. A direktor nem gondoskodik rólunk és romlásba visz, tehát ő a mi ellenségünk. Önt három színésznő helyett dolgoztatja, a mi önnek nem tesz jót, mert hamarabb fog ebben a strapában tönkremenni; tehát ő az ön ellensége. Ő kihasználja az ön tehetségét, követeli öntől a lehetetlent is, de megfelelő gázsit nem fizet; tehát ő az ön ellensége. Ezt csak úgy hamarosan sorolom fel, mert ha részletekbe bocsátkoznám…
– Ön bajban volt, a mikor a direktor önnek szerződést meg előleget küldött, vörös Gáspár, úgy tudom, tehát válságos helyzetében az ön ellensége kenyeret adott önnek? – És Emma hidegen ránézett a színészre.
– Úgy van, szerződést adott, előleget is adott. De miért? – Gáspár nem jött zavarba; kedvesen mosolygott, amikor magyarázta: – Mert ismeri a tehetségemet és tudta, hogy én használható vagyok, és bőven behozom neki, a mibe kerülök. A mikor engem szerződtetett, a
direktor nem csinált rossz üzletet.
– Én most mégis kezdem hinni, hogy ő rossz üzletet csinált.
Gáspár ránézett Emmára, nagyot nézett, és óvatosan kérdezte:
– Miért hiszi?
– Mingyárt megtudja; mondja csak tovább! De siessen, mert próbám van.
– Igazán nem tudom… olyan ellenséges hangon szól hozzám … miért? Nem csináltam önnek semmit.
– Nem is. adtam rá okot se magának, se másnak.
– Őszinte híve, lelkes bámulója vagyok, és hogy mennyire, hát kérem, idehallgasson. Úgy-e, kérem, önnek most száz forint fizetése van:
– Ez mit érdekli?
– Ennek is megvan a maga oka. Kérem: meg van ezzel a száz forinttal fizetve? Gázsi ez egy ilyen elsőrangú színésznőnek? Kérem, Virághalmi nem ismerte önt azelőtt, csak jó hírét hallotta, száz forintot kínált, mert tudta, hogy ez a szerződés önnek most kapóra jön. És ön elfogadta az ajánlatát. Ezt értem, ez eddig rendben van. De azután látta önt játszani, látta, hogy ön mit produkál, és föl kellett ismernie, hogy ön mennyivel többet ér neki száz forintnál. Igazam van? És ugyebár ő nem jött azzal a jóleső meglepetéssel, hogy ötven vagy hatvan koronával fölemeli a gázsiját. Ő minden este meg délben is pezsgőt iszik; ha játszott s meg volt önmagával elégedve, két üveggel is, hárommal is iszik, én láttam, ott ültem vele nem egyszer; úgy él, mint egy princz, de hogy Szegedi Emmának nem való száz forint fizetést adni, arra nem gondol ez a derék ember.
– Ez nem tartozik önre!
– Nem akarom ezzel bosszantani. Azért említem, mert erről is beszéltünk Csapó Mancival, tulajdonképpen jóformán csakis erről beszéltünk. Ugyanis a Manci szeretné vissza a pénzét, érthető, úgy-e? és erre ilyen körülménye között bizony alig van reménye, és ő hozzám fordul tanácsért, hogy mitévő legyen. Hát kérem ez nem olyan könnyű helyzet, amilyennek az ember gondolná. Mert Virághalmi nem igen fog fizetni. Itt csak egy módon lehetne segíteni, mondottam Mancinak, még pedig úgy, hogy valaki átveszi a direkciót, mielőtt ez, hitelét vesztve, egészen fölborul. Ő lépjen fel határozottan Virághalmival szemben, követelje tőle a pénzét, Virághalmi amúgy is megszegte már a szerződést, talán vissza se tudja már adni Matolcsiéknak az óvadékot sem, itt is ezer koronáról van szó, s a mikor látni fogja, hogy mekkora bajban van, örül majd, ha elhordhatja innen az irháját. A társulat vezetését átveszem én, erről is beszéltünk már a Mancival, mert részben át kell szervezni a bandát, hogy elsősorban önnek, ha nem is adhatjuk meg most már azt a gázsit, mely valamiképpen megfelel az ön értékének, de egyelőre háromszáz koronát fogunk fizetni és azonkívül a műsort közös megállapodással, az ön óhajainak tekintetbevételével fogjuk összeállítani, nem pedig ilyen tervszerűtlenül, kapkodva, ostobán, össze-vissza, mint ahogyan ez most itt történik. Nem csoda, ha ilyen vircsaft mellett nem tudunk boldogulni s el lehetünk rá készülve, hogy ma-holnap felborul a kordé és mi itt állunk tehetetlenül, s azt se tudjuk, mihez kezdjünk!
Emma meg volt lepve. Némán hallgatta Gáspár beszédét. Nagyon jól megértette, hogy miről van szó. Elfogta az utálat. Ideges lett, izgatott, de türtőztette indulatát. Igazságérzetén felforrt a mérge: a ki kenyeret ád a másiknak, ellenségét táplálja. De tudott hallgatni, meg se mukkant, nem szakította félbe a tervezgető kollegát.
– Úgy-e, hogy igazam van? – szólt kis szünet után elégedetten Gáspár. – Tudtam, hogy mingyárt megért, hiszen ön nemcsak geniális művésznő, hanem a legokosabb asszony. Pedig sok asszonyt ismerek!
És nagyot kacagott örömében, hogy az ajánlatába burkolt tervet ilyen simán és könnyen el tudta helyezni.
– Tehát nem véletlenül sétált erre! – mondotta Emma. – Tudta, hogy jövök és engem várt. Szebb lett volna, ha mingyárt őszintén elmondja, hogy mi a terve, és milyen szerepet juttat nékem benne. De ön talán úgy érzi, hogy amit tervez, az nem egészen tisztességes, és azért bujtatta ebbe a formába.
– Nem tisztességes?! Már engedelmet kérek…
– Megkapta eddig a gázsiját? Ugye megkapta, mint ahogyan mindenki megkapta. Kapott szerepet? Kapott! De a színész mindig elégedetlen. Ha megkapja a gázsiját, az a baj, és ő azon bánkódik, hogy a direktora megszedi magát az ő művészetén. Ha nem kap gázsit, az a baj, mert ugyebár elsősorban a színésznek kell megkapnia a pénzét az utolsó krajczárig, hiszen ő dolgozik tulajdonképpen. És mind a két esetben a színésznek van igaza. Ha nem kap szerepet, az a baj, mert a színész dolgozni, játszani akar, a kit nem foglalkoztatnak, kikerül a műsorból, lejáratják, az tönkre megy. Ha meg kap szerepet, az a baj, mert mindig csak tanulni, próbálni, játszani, dolgozni, dolgozni, dolgozni, hogy a tüdeje belepusztul – persze mindennek csak a direktor látja a hasznát. Ebben a két esetben is a színésznek van igaza. Meg lehet már most állapítani, hogy hiába minden fáradozás, nem lehet a színész kedvére cselekedni. Így se jó, úgy se jó, sehogy se jó. Színésznek lenni nem jó, igaza van; de minek lett színész? Azonban direktornak lenni sem jó. Ez is igaz, ámbár ön még nem tapasztalta. Viszont én kijelentem, hogy az ilyen izgága, örökké elégedetlen, acsarkodó színészből, ha direktor lesz, lesz a legkomiszabb direktor. Én ezt így tapasztaltam. Éppen azért köszönöm megtisztelő ajánlatát, a nagy gázsit, a kilátásba helyezett finom pozíciót, nem kérek belőle. Azonban, mert mi elvégre is férfiak vagyunk, azt ajánlom, járjunk el nyíltan, egyenesen, férfiasan. – Már a főtéren sétáltak, a szálló félé. – Nézze csak, itt jön a direktor, mingyárt el fogjuk intézni vele ezt az ügyet, szemtől szembe. Jobb ez Így, szebb ez így, mint az ember háta mögött piszkálódni.
– De kérem, csak nem fogja neki megmondani, amit én önnek bizalmasan …
– Direktor úr! Jöjjön csak ide. Jó reggelt. Maradjon csak, Gáspár úr, nem titok, a mit el akarok mondani. Ha elmegy, az csak rosszabb, mert akkor még egyszer el kell mondanom az egészet az ön jelenlétében. Maradjon itt bátran.
Gáspár gyilkos pillantást vetett a mosolygó színésznőre. Emma nyugodtan, világosan, röviden elmondta a hüledező direktornak, hogy mi a legújabb terv, mely a társulat „kebelében” érik. Az igazgató dermedten hallgatta, hogy mi készül ellene. A mikor Szegedi Emma befejezte tájékoztató előadását, ránézett az igazgatóra és várta, hogy ez tegyen valamit, szóljon valamit. Virághalmi csak bámult hol az egyikre, hol a másikra; nem tudta, mitévő legyen.
Gáspár hidegen nézett a színésznőre, vállat vont és fitymálón mosolygott, a mikor látta, hogy az igazgató nem ura a helyzetnek.
– Na, mit szól ehhez? – kérdezte bízatón Emma az igazgatót.
Virághalmi a fejét rázta, mint a ki nem hisz a szónak, vagy a fülének, vagy az agyának, mint a ki nem éri fel ésszel. hogy ez lehetséges.
– De hiszen én neked kenyeret adtam, amikor senki nem akart szerződtetni! – szavalta megindultan.
Gáspár félrehúzta a szája szegletét; nem felelt, mintha ez nem is neki szólna.
Emma beszélt most, keményen, határozott hangon:
– Ezt el kell intézni! így nem lehet tovább működni, Gáspár úrnak igaza van. Nem lehet nyugodtan dolgozni, amikor az embernek szorongania kell, hátha holnap már összeomlik az egész direkció. Mert bizony gyönge életű az a társulat, melynek ilyen derék tagja van. Gáspár úr itt nem jól érzi magát. Ugyebár igazgató úr, bármilyen jeles erőt veszít is benne, nem fogja Gáspár urat itt tartani? Felbontja a szerződést „barátságosan”?
Virághalmi hangja rekedt volt, a mikor így szólt:
– Fel, igen! – S mingyárt köszörülte is a torkát és haragudott magára, hogy ideges.
– Gáspár úr pedig még ma, most mingyárt elhagyja a várost, a hol különben se jó lenni, ugyebár?
– És ha nem megyek? Mert tulajdonképpen nincsen rá semmi okom. És kidobni nem hagyom magamat.
– Akkor a direktor úr nyomban összehív egy társulati gyűlést; az eredmény nem kétséges, a társulat önt el fogja csapni. Erről a jegyzőkönyvet felküldik a központba; ha ez önnek kellemesebb, hogy ilyen módon búcsúzzék a társulattól.
– Mit szólsz hozzá, direktor úr? – Gáspár ravasz fiú volt, látta, hogy elvesztette a játékot.
– A nagyságos asszony az én felfogásomnak adott kifejezést! – mondotta széles kézmozdulattal az igazgató.
– „Amit Derblayné asszony tesz, az jól van téve!” – idézte a „Vasgyáros” egyik sarktételét Gáspár arcátlan malíciával. – Tudomásul veszem. Kérem tehát szerződésemnek rögtöni felbontását. Mert igazán semmi kedvem működni olyan társulatnál, a hol nőuralom van. Kár, hogy ezt csak most tudtam meg. Ez a körülmény azonban minden esetre nagyon érdekes. Erről, azt hiszem, a társulatnál rajtam kívül ez idő szerint más senki sem tud. Én is bámulok, becsületszavamra bámulok. Hogy a nagyságos asszony ilyen tehetséges, ezt valóban sohasem hittem volna! Csókolom a kezét, direktor úr, – és csúfondárosan levette a kalapját, és mélyen meghajolt Szegedi Emma előtt, azután sarkon fordult és fütyörészve távozott.
Az igazgató utána ámult; végre eszmélt:
– Sértegette! Megsértette! – Gáspár befordult egy mellékutcába, már nem látták. – Leütöm ezt a rühes kutyát! – ordította Virághalmi, – Leütöm! Piszok gazember!
– Csöndesen, direktor úr; hagyja. Jöjjön. Kár botrányt csinálni, és nem is szabad. Amúgy is rosszul megy itt nekünk. Ha ebből botrány lesz, senki sem fog színházba járni, a közönség ezt nem szereti. Jöjjön a próbára. Próba után majd még beszélünk arról, hogy itt mi a tennivaló. Kezdek sok mindent megérteni.
Öt próbanap után megtörténik a csoda, a premier romlatlan, nyitott közönsége vevő az ismeretlen drámára. Az előadás, és főleg Szegedi Emma Alvingné szerepében váratlanul nagy sikert arat. Szegedi Emma játéka, ami egyben búcsúfellépése, örök emlék marad minden jelenlévő számára.
Valamennyi fotóért köszönet a www.fortepan.hu – nak!
