Arról pedig, hogy nemcsak megjöttek, de ott is voltak a színészek, adjon ízelítőt egy elfeledett szerző, Vándor Kálmán elfeledett kisregénye, amelynek a címe, Megjöttek a színészek. A kötetet a Phanteon kiadó jelentette meg 1943-ban. Vándor Kálmán a húszas-harmincas években az Újság munkatársa, irodalmi mellékletének szerkesztője és színházi kritikusa volt.
Színdarabokat is írt, közülük az Özvegy Varga Ábrisné-t és a Dr. Nikodémus-t a Nemzeti Színház mutatta be a húszas évek közepén. Népszerűek voltak hangjátékai is. A világháború után már csak néhány regényt írt, ezek közül ismertebb a Kétszer kettő három és a Hajnali köd.
Ez a színházi regény tehát leginkább a közönségről szól, Szeghely városának különös figuráiról, és köztük is Kecsege Dániel viszi a prímet, aki a helyi Hírharsona huszonkét éves főmunkatársa. A sok történés közepette az ő szerelmi története, és irodalmi karrierjének is kezdete dominál. És mindkettőért a színháznak tartozik hálával. Ismerjük meg először Szathmári Veronikát, akit talán nem tekinthetünk a korra jellemző színésznő prototípusának.
Szathmáry Veronika húszéves volt és nagyanyjának, a kilencvenes évek nagy operett primadonnájának kíséretében ült Thalia szekerébe. Réme volt a társulatnak. Az összes tagok kénytelenek voltak a legfélreesőbb helyekre járni, ha káromkodni óhajtottak, vagy szalonképességetnélkülöző tréfát kívántak elmondani. Szathmáry Veronika közelében kénytelenek voltak úri módonviselkedni. Egy kétértelmű szó és Szathmáry Veronika reájuk zúdította a színházi törvényszéket.Szentendre puritán légköréből került a világot jelentő deszkákra és gondolkozásában, viselkedésében, valamint erkölcsi felfogásában továbbra is meg tartotta azokat a formákat,melyeket Szentendre idősebb hölgytársadalma írt elő fiatal hölgyek számára, akik beletartozni kívántak az úrileányka fogalmába.Ehelyett inkább, szögezzük le azt a vitathatatlan tényt, hogy Szathmáry Veronika lábainak karcsúsága, nemes vonala s egész izgalmas szépsége – a művésznő eddigi állomásain, Sopronban, Győrben és Nagyszebenben is zavarokat okozott. Egyrészt több lírai költemény megírását váltotta ki, másrészt anyagias gondolkozású idősebb urakat piszkos ajánlatok megkockáztatására sarkallt. Szögezzük le, már most, hogy sem a lírai versek, sem a galád ajánlatok nem tudták Szathmáry Veronika szilárd erkölcsi alapját megingatni. Már az egész vidéki színészetben, mint egyedülálló jelenséget emlegették s egy ízben közgyűlésen is hivatkoztak rá. Hogy ilyen is van…S ebben nem volt semmi túlzás. Szathmáry Veronika csak a délelőtti próbákon s az előadásokon volt színésznő. A nap és az éjszaka minden egyéb percében a kis vidéki úrilány csendes életét élte. Ha aranyhajú úri ragyogásában, hótiszta fehér ingblúzában páratlanul karcsú lábaival kilépett Szeghely utcáira, éreznie kellett körülötte a lelki és testi tisztaság üde és barátságos, együtt érző mosolyt kiváltó levegőjét. Kecsege Dániel, mikor elégedetten elolvasta Szathmáry Veronika alakításáról alkotott kioktató kritikáját, nem is gondolt arra, hogy elolvasva azt, a nagyhercegnő alakítójának szeméből két hatalmas könnycsepp gördült elő s egy karcsú, édes, leánytest zokogástói remegve bukott egy kis hónapos szoba öreg pamlagjára. Szathmáry Veronika hónapok óta küzdött ezért a szerepért s annak fehér selyem estélyi ruhájába minden kis, magától megvont pénzét beleölte…
Kecsege főmunkatárs lesújtó kritikája érthetően szíven találta a színésznőt. Megismerkedésüket mégis ennek és egy szerencsés véletlennek köszönhetik: Szathmáry Veronika a rajongói rózsacsokrokat, amelyeket a kertész fia a püspöki kertből lopott neki, egy félreértés folytán Kecsegének tulajdonította, ezért alkalmat teremtett arra, hogy ezt megköszönje. Amíg Kecsege Dániel izgatottan sietett az öltöző felé, még számára is meglepő dolgok derültek ki. /Magunk pedig a kor divatos jólértesültjének, Intim Pistának a szerepében tetszeleghetünk egy rövid ideig./Az olvasónak kétségtelenül feltűnhetik, hogy ezek után éppen nevezett művésznővel kapcsolatban merültek fel Kecsege Dánielben olyan gondolatok, melyek felmerülése esetére atyja nyakának kitekerését helyezte kilátásba. De szerencsére itt az író, aki az olvasót a különös jelenség okáról felvilágosíthatja.Nos, ez az ok abban a képben található fel, melyet Kecsege Dániel jellemszilárdságáról alkotott magának Szathmáry Veronika. Mert nézzük csak meg, mit tapasztalt nevezett ifjú hölgy. Először azt, hogy Kecsege Dániel könyörtelen színházi kritikát gyakorolt felette. Másodszor pedig azt, hogy eztkövetően egy héten át a legcsodálatosabb virágokat kapta, még pedig arról a rózsatőről, amelynek két szál virágát egy ízben Kecsege Dániel kezében megpillantotta.Világos! Kecsege Dániel a férfiú, első látásra szerelemre gyulladt iránta. Ezt bizonyítják a virágok, amelyeknek az illusztris hírlapírótól való származása kétségtelen. De ez a szerelem sem tudta befolyásolni Kecsege Dánielt, a kritikust, művészi ítéletében. Ez igen figyelemreméltó jellemszilárdság, s így csoda-e, hogy Szathmáry Veronikára mély hatást tett. Sőt gyakorolt…E mély benyomás következménye volt, hogy egyik előadáson a színpadról megpillantván a nézőtéren ülő kiváló férfiút, oda küldötte hozzá az egyik jegyszedőt az üzenettel, hogy beszélni kíván vele. S ez okból legcélszerűbb volna, ha az első felvonás után feljönne a színpadra.A kulisszák mögötti világ meglehetősen zajos volt, amikor oda Kecsege Dániel belépett. A díszletezők éppen a második felvonás díszleteit cipelték, Liliom Gabriella egy pusztatamási sikerét ecsetelte, a táncos komikus tyúkszemét stuccolta, mely az első felvonásban erélyesen tiltakozott bizonyos merészebb mozdulatok ellen, a bonviván, Toldalaghy Alfonz pedig ádáz küzdelmet folytatott egyrózsaszínű ingre kapcsolt fehér kemény ingmellel, mely érthetetlen csökönyösséggel ugrott ki minden óvatlan pillanatban frakkmellényéből, s minden Ilyen alkalommal orrba vágta.Kecsege Dániel úri szerénységgel megállott a színfalak mögött s várakozott, hogy megnyíljon Szathmáry Veronika öltözőjének ajtaja. S e pillanatban megdöbbenve tapasztalta, hogy a színészek jelenléte mennyire felkavarta Szeghely rendezett tanácsú város polgárságának nyugalmát.Völgytelki Nusi öltözőjéből ugyanis KIobucsák tanár úr hangját hallotta, Klobucsákét a polgári fiúiskolából. Klobucsák tanár úr ezúttal, mint a minden csütörtökön reggel megjelenő, Szeghely és Vidéke című társadalmi és művészeti hetilap (előfizetés egy hóra 3.20, negyedévre 9.20. Nyomatott: Gábriel Ágoston nyomdájában) főszerkesztője tartózkodott a művésznő öltözőjében.Kecsege Dániel pontosan hallotta minden szavát:
- Es holnap más városok, más emberek … talán más szerelem… Tudja, ma a szerkesztőségben, amikor írni akartam, olyan furcsa volt. Megakadt a toll a kezemben… a fehér papírra színes ábrándok szöktek. Olyan nehéz elhinni. Hogy már csak néhány hét, egészen rövid hét, azután kialusznak a színpadon a lámpák, a kapukban megfordul a kulcs és az emlékek fölött szőni kezdik hálójukat a pókok. Csendes, üres, halott lesz a színház. Nem marad más, csak néhány melódia, ami még a fülünkbe cseng… arcokon elcsattant és ajkak mögött szorult csókok, kitombolt és leszorított vágyódások…
- Csupa szív, csupa melegség – sóhajtott Völgytelki Nusi.
- És így van ez minden évben. Elmennek a színészek, mi letesszük a szalmakalapot, – mondta Klobucsák – újságpapír közé rakjuk a fehér nadrágot, hogy a moly meg ne egye, fázósan összehúzzuk magunkon a vékony kabátot és idebotorkálunk. Aztán fejbekólint bennünket az őszi szél.
Odabent egy pillanatig elhallgatott a szó. Aztán újra Klobucsák:
- Sokszor gondoltam már rá, hogy magukkal megyek! Magukkal Nusí nagysád, ott maradok mindig a kegyed közelében. Hiszen olyan jó volna… De ilyenkor eszembe jut, hogy otthon öt gyerek vár, a feleségem … és hát ilyenkor behúzom a nyakamat és rágom tovább ezt az életet .. . Így van ez. Az ember megismer valakit, úgy érzi, hogy összeillenének, úgy érzi, hogy ebbe szerelmes is tudna lenni, azután a lovakat a kordé elé fogják, és hajrá gyerünk. Tovább egy házzal. Jobb nem gondolkozni, mert az ember elérzékenyül…
Kecsege Dániel döbbenten figyelte a szavakat. Lehet ez? Lehetséges volna, hogy KIobucsák tanár úr a polgáritól ilyen érzelmektől szenved?Ám ugyanakkor Toldalaghy Alfonz ajtaján is hangok szűrődtek ki. S ha Klobucsák hangját hallván, megdöbbent, megdöbbenése most a végletekig szárnyalt. Toldalaghy Alfonz öltözőjéből ugyanis Duhanek takarékpénztári Igazgató leányának hangját hallotta:- Tudja, én mindig arra vágytam, hogy egyszer, csak legalább egyszer megnézhessek egy igazi színpadot. Mert, úgy, olyan műkedvelő színpadot már láttam, de hát az nem az igazi. Ugye nem?- Egek! Lehet-e hasonlítani! – dörgött Toldalaghy.- És tudja, én az igazi színészeket is nagyon szeretem. Az igazi színészeket l Az olyanokat, mint maguk! Az olyan romantikus. Mindig úton lenni, mindig csak menni egy helyről a másikra és úgy együtt, mint egy nagy család, ahol mindenki szereti egymást.- Haha! Mindenki szereti egymást l- Hát persze! Én tudom. Én olvastam már ezt a regényekben! Nekem nagyon tetszik az ilyen bohém élet! Tudja, hogy én mire gondolok?- No, mondja meg!- Én megszököm hazulról! Igen, megszököm! Titokban összecsomagolok, aztán éjjel megszököm.Kecsege Dánielben meghűlt a vér. Lehetséges ez?- Igen, ideszököm magukhoz, – mondta Duhanek takarékpénztári igazgató Bözsi leánya, – mert én színésznő leszek! Előbb vagy utóbb. Nekem nagy tehetségem van hozzá! Igen és kérem, nehogy azt tessék gondolni, hogy talán én beképzelt kislány vagyok. Ezt nem én mondom, ezt hozzáértő emberek állapították meg rólam!- Úgy? Hozzáértő emberek?- Bizony, a plébános úr, aki minden évben elmegy egyszer Pestre színházat nézni! Az is mondta! Pedig ő igazán ért hozzá, ugye? De nemcsak Ő, a Klobucsák is, az is mondta!- Ki az?- Jé! Nem ismeri! Tanár a polgáriban, meg újságszerkesztő! Aki mindig a színházról a kritikákat írja! Hát az csak igazán ért hozzá, nem igaz?- Nos, én azt hiszem, kislány, jó volna még, ha komoly, magamfajta művésszel is megvizsgáltatná a képességeit. – hallotta Kecsege Dániel Toldalaghy hangját.Szerencsére ebben a pillanatban kinyílt Szathmáry Veronika öltözőjének ajtaja és Kecsege Dánielnek nem kellett tovább hallgatnia a veszedelmes párbeszédet. Nem kellett tovább törnie a fejét, hogy Duhanek takarékpénztári igazgató leányai hogyan jutott Toldalaghy Alfonz öltözőjébe. Ott állott előtte Szathmáry Veronika, még pedig oly öltözékben, mely Kecsege Dánielt azon nyomban szíven ütötte.Szathmáry Veronika ugyanis Pierette-nek öltözötten lépett ki az ajtón. Arasznyi tüll szoknyácskában,amely felett egy másik arasz fedte gyengéden domborodó kebleit, szabadon hagyva remekbe készült lábait, bársonyos, leányosan édes és mégis telt vállait és karjait. Ragyogó szőke haja, hibátlan fehér bőre, hosszú, karcsú ujjai, ezt Kecsege Dánielnek is el kellett ismernie, ilyen közelségből valóbanalkalmasak voltak arra, hogy egy kritikus jellemszilárdságát próbára tegyék és művészi ítélete megformálásában befolyásolják.Bár rajongásunk Szathmáry Veronikáért mérhetetlenül nagy, a tisztesség azt kívánja, hogy Kecsege Dániel drámaírói szárnypróbálgatására, pontosabban szárnyra kelésére, is szánjunk egy kis terjedelmet.
Kecsege Dánielt behívatta a Hírharsona főszerkesztő tulajdonosa.
- Fiam, menj el a színigazgatóhoz s mondd meg neki, hogy csütörtökön este díszelőadást kell rendeznie. Olyan darabot vegyen elő, amelyik városunk történelmi múltjában gyökerezik.
- Igenis – mondta Kecsege Dániel, – de milyen alkalomból?
- Jubilálunk, fiam.
- Jubilálunk? Mit?
- Csütörtökön lesz tizenhét éve, három hónapja és huszonhét napja annak, hogy városunkat nagyközségi állapotából a rendezett tanácsú város rangjára emelte a kormány bölcsessége.
- No, eredj fiam. Vasárnap van és csütörtökön lesz a díszelőadás.
Félóra múlva Kecsege Dániel újra ott állott a főszerkesztő előtt.
- A színigazgató legnagyobb készséggel áll rendelkezésre, de fájdalom, olyan darabról nem tud, amelyik városunk: történelmi múltjából merítené tárgyát.
A főszerkesztő bólintott és azt mondta:
- Menj be a szobádba, ülj az írógép mellé és írj egyet!
Kecsege Dániel arca lángvörös lett. Huszonkét éves és mar darabírásra kap felszólítást.
- Igen – mondta öntudatosan és tehetségében bízva, – azonnal írok egy egyfelvonásost!
A főszerkesztő megütközve nézett rá.
- No de fiam! Mondtam, hogy díszelőadásnak kell lenni! Legalább ötfelvonásos tragédia legyen.
Kecsege Dániel azonnal kiválasztotta a megfelelő történelmi témát. Kun László idején a csehek Ottokár királyuk vezetésével harcot viseltek Magyarország ellen s Szeghelyet egy várnagy árulása következtében elfoglalták. Kecsege Dániel költői ihlete azonnal megsúgta, hogy ezek után csak egy történhetett! Szeghely város polgárai összeesküvést szőttek es városukat visszaszerezték a magyar királynak. Bizonyos nevezetű Kun Lászlónak.Perceken belül kopogott az írógép. Erre szűkség is volt. Mert az ötfelvonásos tragédia alkotásához vasárnap délelőtt kezdett hozzá és csütörtökön este kellett a díszelőadásnak lezajlania.
- Nem tudom – mondta elégedetten Fóthy Ernőnek, – hogy Dabay miképpen bírná ezt a tempót, de én délután két órakor első felvonást leszállítom a színi direktornak!
Szavának állt. Darabja első felvonását egy órával később kiszerepezve már próbálták is. Estére készen volt a második felvonás, hétfőnőn délben a harmadik, hétfőn este a negyedik, és kedd délben átnyújtotta az ötödiket.A szereposztásba nem avatkozott, egyetlen kikötése volt, de ahhoz aztán ragaszkodott. A női főszerepet Szathmáry Veronikának kell játszania. A gondolathoz természetesen pusztán művészeti meggondolásból ragaszkodott.[…]Kecsege Dániel drámai remekének bemutatóján a város minden előkelősége megjelent. Polgármester, ipartestületi elnök, tűzoltó főparancsnok! És tombolt a taps! Ha egy percig véletlenül nem volt taps, akkor valamelyik szereplő valamelyik zsebéből vagy nadrágjából kihúzott egy nemzetiszínű zászlót s tombolt már újra a nézősereg.De Kecsege Dániel a neves színpadi szerző aki, mint már tapasztaltuk, mindenkor gondosan vigyázott arra, hogy még önmagában is megőrizze a feltétlen tárgyilagosságot, most is tárgyilagosan elismerte, hogy azért volt egy pillanat az előadás folyamán, amikor kisebb zökkenő jelentkezett. Még pedig a darab legizgalmasabb jelenetében, mikor a cseh táborból hírnők vágtat s jelenti a városunkat bitorló cseh hercegnek, hogy Ottokár király csatáját elvesztette, az ütközetben elesett, tehát a herceg is helyesen teszi, ha menekül.A színigazgató a hírnök szerepét, fájdalom, egy egészen fiatal kardalosra bízta, kinek ez volt élete első szerepe. E kardalos mikor meglátta a nemes irodalmi becsvágytól szenvedélyesre korbácsolt és zsúfolásig megtelt nézőteret egyszerre elveszítette biztonságát. S jelentésének szövegét sajnálatosan összekeverte.Valahogy így:Ottokár meghalt … oltárra ültették … lóra négyelték … felugrott, és a többi …Kecsege Dánielben megfagyott a vér. Annál is inkább, mert a herceget személyesítő színész, látva szédült hírnökét, hallva, micsoda badarságokat hord össze, úgy gondolta, hogy okosabb, ha nem várja meg a jelentés végét. Tehát máris felkapta a város bírájának leányát, Szathmáry Veronikát, hogy azt megszöktetve, meneküljön.De a hírnöki jelentéstől izgatottan nekiment egy széknek, Szathmáry Veronikát földhöz csapta, maga keresztülzuhant rajta s a színpadra tóduló győzelmes magyar seregek, válogatott helybeli csizmadia inasok, beléjük botolva tucatjával henteregtek a földön. Harminc ember gomolygott a színpadon. Kecsege Dánielt a kulisszák mögött ájulás kerülgette. De nem volt szükség erre! A közönség a darab nagyszerűségétől áthatva, e jelenetnél tomboló tapsban tört ki, hogy jelezze, mennyire jelentéktelene múló zökkenő a darab örök szépségeihez viszonyítva.Persze, voltak rosszakarók, akik szerint a tapsorkánhoz nevető orkán is párosult, kvázi a taps is a gúny kifejezése lett volna. De hát természetesen ez csak rosszakarat. A díszelőadáson, melyet, mint kiderült, – nem a főszerkesztő által megjelölt számadat. hanem a város temetkezési egyletének ötvenéves fennállása alkalmából rendeztek, Kecsege Dániel darabja feledhetetlen sikert aratott.Sokkal nagyobbat, mint Tardos Demeteré, akit különben a premierje után azonnal nyugdíjaztak.Kecsege Dániel viharos sikerének egyetlen fájdalmas pontja maradt. Az is Szathmáry Veronika édes, kissé csehszlovák jellegű orra hegyén. Midőn Vencel herceg elejtette, itt jutott közvetlen érintkezésbe a világot jelentő deszkákkal. De nem is mondottunk igazat, amikor ezt jelöltük meg egyetlen fájdalmas pont gyanánt.Fájdalom, Szathmáry Veronika, ha nem is látható módon, testének több pontján viselte még az esés nyomát. Olyannyira, hogy három napig ágyban pihent.Van-e természetesebb, mint az, hogy a szerző, kinek sikere érdekében testi épséget veszélyeztette, a nap minden percét oldalán kívánta tölteni. Így lett egy színpadi zökkenő háromnapi mennyországgá. Talán innen ered Kecsege Dániel későbbi, házasságának idejéből származó, nagy mondása:A pokolba a mennyországon át vezet az út.De ne vágjunk az események elé. Egyelőre Kecsege Dániel úgy érezte, hogy nagyobb boldogság nem is juthat osztályrészéül. Különösen a második napon érezte ezt, amikor Veronika orráról már eltűnt a duzzanat s az visszanyerte rendes, kedves formáját. Az édes leányarc, szerelmesen csillogó szem s az a két könny, ami akkor gördült ki szeméből, amikor Kecsege Dániel megvallotta, hogy egyetlen értelmét látja életének, s ez az, hogy szerelmét ebben a meleg, kedves tisztaságban megtarthassa ésmindhalálig magának tarthassa meg, olyan meleg érzésekkel töltötte el, hogy magának e regény írójának szíve is, megforrósodik, amint e napokra visszaemlékezik.
- Te! – súgta könnyek között Szathmáry Veronika, – nekem olyan nehéz életem volt! Nagyon rossz színészgyereknek lenni! Minden félévben másutt lenni, mindig idegen szobában, mindig ideges szülők között. Te nem tudod elképzelni, hogyan vágytam az otthon után, ahol a sarokban nem bőröndök állanak, hanem öreg fotelek és minden szöglet régi ismerős. Nekem csak hónapos szobák, hotelszobák jutottak ki. Háziasszonyok, akik kellemetlenkednek, elveszik a pénzt és közben kinéznek a házból. Kinéznek és lenéznek! Te nem tudod, hányszor feküdtem le könnyes szemmel! Mikor komiszak voltak hozzám! Eleinte, mert színészgyerek, később mert színésznő vagyok. Te nem tudod, hogyan tudnak fájni az idétlen próbálkozások, odakapkodások, amiket minden kamasz megenged magának a színészgyerekkel, később pedig minden sokpénzű zsíros polgár a szegény fiatal színésznővel szemben. A színésznővel, akinek a színpadon csillognia kell s utána olyan sokszor fekszik le éhes gyomorral, s ami még rosszabb, szégyenkezéstől piros, könnyes arccal!
Szathmáry Veronika hirtelen elkapta és megcsókolta a kezét.
- Köszönöm, hogy te nem kapkodsz hozzám, hanem feleségül akarsz venni,
Kecsege Dániel úgy érezte ebben a pillanatban, hogy acélból van a nyaka. Nincs az az apa, aki kitekerhetné. Hát, ha nem engednek be színésznőt a házba, legfeljebb ő megy ki a házból.De Szathmáry Veronikát nem adja oda a világ minden kincséért sem.
Változik a világ – mondhatjuk, „idétlen próbálkozások, odakapkodások” még elő-előfordulnak a színház környékén, de a „sokpénzű zsíros polgárok” már nem a színésznőket vegzálják elsősorban.A szerelem azonban szerencsére változatlan (bár a „meddig tart?” kérdésére adott válaszokból manapság mintha a terminusok rövidülése lenne kiolvasható). Erre a kérdésre a regényben sem kapunk választ, csak azt tudjuk meg, hogy egy pillanat alatt szárba szökkent bennük az érzés, amely aztán egészen a szülői beleegyezés nélkül fondorlatosan megkötött házasságig bizonyosan kitartott. A szöveg utalásaiból kiolvasható, hogy a történet a húszas évek közepén játszódik, a boldog ifjú pár későbbi sorsáról azonban a szerző nem árul el semmit. Amennyiben Veronika lemondott a színpadról, Dániel pedig nem lett sem kritikus, sem drámaíró, akkor a regény születésének idején, kamaszodó gyerekeik társaságában talán boldogan éltek. Arról, hogy a vészkorszak mit hozott nekik, hogy a háború végét miként élték meg (és később minek nevezték azt), talán jobb, ha nem is fantáziálunk.
A fotókért köszönet a www.fortepan.hu – nak!
