Harsányi Zsolt harmincegy éves volt, amikor ez az alcíme szerint „tréfás színházi regény” 1918-ban megjelent. Ekkor ő már nyolc éve élt különös szimbiózisban a budapesti színházi élettel, újságírással és színházi lap szerkesztésével, operettlibrettók, kuplék, sanzonok írásával nap mint nap jelen volt a színpadok világában.
Ez a pamfletszerű kisregény éppen azt mutatja, hogy mennyire belülről ismerte ezt a közeget, hogy mennyire találóan tudta a személyeket és a szituációkat megjeleníteni. Kiindulópontja más regényekből is jól ismert séma: Shakespeare 1917-ben megjelenik Budapesten és egy darabjának bemutatását remélve végigjárja a színházakat. Hosszú Canossa-járása során igazgatókkal, írókkal, színészekkel találkozik, irodákban tárgyal, kávéházakban trécsel, vagy az utcán Krúdyval sétál. Bemutatója ugyan nem lesz, azonban egy beteljesülő szerelem miatt talán mégis jó emlékekkel távozik tőlünk. Pálmai Sári színinövendék a szerencsés partner. Az ő sorsa azt is megmutatja, hogy olykor a világhír és az ismeretlenség azonos eredményre vezethet: mindketten hiába próbálkoznak, egyiküknek sem sikerül a sáncokon belülre kerülni.
A kiválasztott két rövid fejezet Shakespeare Király Színház-i kalandját idézi, vagyis a legsikeresebb budapesti szórakoztató színházba kalauzol. A személyek – legalábbis a korabeli olvasó számára – ismert művészek, a leírások életszerűek, és felvillantják a színház belső világát. Ahogy az egész könyv, úgy ez a rész is vállaltan riportszerű, könnyű olvasmány. A mai olvasónak éppen az hiányozhat legjobban, amit a színház iránt érdeklődő kortárs elődök „ingyen kaptak”, hiszen a színlapokról, a nézőtérről, a Színházi élet hasábjairól szinte mindenkit ismerhettek valamennyire. A jobb megértéshez szeretnénk segítséget adni néhény tény felsorolásával.
A Király Színház 1903-ben nyílt meg a Király utca 71. szám alatt. Megnyitásának körülményeiről részletesen tudósít egy másik színházi regény, Kellér Andor Bal négyes páholy című, talán szélesebb körben ismert munkája. A színháztörténeti összefoglaló /Magyar Színháztörténet 1873-1920/ röviden így jellemzi az akkori körülményeket:
„A sűrűn beépített területen álló, komor, fazsindelyes házat alkalmassá kellett tenni egy prózai és zenés darabokat egyaránt játszani kívánó színház számára. Az átalakítás terveit Márkus Géza építész készítette, aki új, két szfinksszel díszített homlokzatot, tágas, üvegtetejű előcsarnokot, 140 négyzetméter alapterületű színpadot és 1251 főnyi közönség befogadására alkalmas nézőteret alakított ki. A Budapesti Hírlap leírása szerint a nézőtér három egymás mögött emelkedő lejtőre tagolódott. A földszinten huszonnégy széksor fért el hatszáz hellyel, a magasföldszinten négyszázan, az első emeleten pedig ötszázan tudtak leülni a piros bársonyhuzatú, öblös székekben. A nézőtér két oldalán páholyokat is kialakítottak. A terem bármelyik pontjáról jól lehetett látni a színpadot, mert a teret nem tagolták oszlopok. A csillárokkal, nagy tükrökkel díszített előcsarnokban helyezték el a ruhatárt.”
Az üzleti színház egyik feltétele, a nagy nézőtér tehát adott volt, szórakoztató műsor és sok népszerű színész kellett még a sikerhez. Beöthy László igazgató kezdettől fogva jól sáfárkodott, kihasználta az operett műfaj virágzását, vissza nem térő aranykorának teremtője és haszonélvezője volt egyszerre. Később a háborús időszak konjunktúrája is neki kedvezett. A főváros lakossága az elhúzódó megpróbáltatások közepette még inkább vágyott a festett vásznak keretezte vidám és érzelmes történetekre, az andalító zenére, és arra, hogy az első magyar sztárokat a színpadon élőben lássa. A János vitéz /1904/ és a Csárdáskirálynő /1916/ bemutatói közé esik a Király Színház nagy korszaka. 1917-ben tehát még a csúcson volt, sőt ekkor még a Magyar Színházat is Beöthy László igazgatta. Akik tehát a következő két fejezetben szerepelnek részesei voltak ennek a sosem látott sikernek. A személyek részletes bemutatásától eltekintünk, ezt a lexikonokból bárki könnyen pótolhatja. Zárójelben feltüntettük viszont a művészek életkorát a történet idején. Ja, és a Nyújork? Az bizony a kávéház.
Békéssy Ferenc (50) a Király Színház karmestere
Beöthy László (44) a Király Színház karmestere
Bertha István (33) zeneszerző, a Király Színház karmestere
Buttykay Ákos (46) zeneszerző
Czakó Gyula (36) a Király Színház rendezője, a Csárdáskirálynő ősbemutatójának rendezője
Drégely Gábor (34) drámaíró, nemzetközi sikerekkel a háta mögött
Gábor Andor (33) író, műfordító, a Csárdáskirálynő magyar szövegkönyvének szerzője
Huszka Jenő (42) zeneszerző
Incze Sándor (28) újságíró, a Színházi Élet főszerkesztője
Király Ernő (33) színész, a Király Színház sztárja
Kövessy Albert (57) színműíró, színigazgató, öregségére a Király Színház dramaturgja
Lázár Ödön (44) Beöthy László helyettese a Király Színházban
Pálmai Sári színinövendék, kitalált személy
Rátkai Márton (36) színész, a Király Színház táncoskomikusa
Simonyi Mária (29) színésznő, ekkor még nem Móricz Zsigmond felesége
Solti Hermin (28) színésznő, az orfeumok sztárja, Király Ernő felesége
Törzs Jenő (30) színész, a Magyar Színház tagja
Vágó Béla (46) színész, a Magyar Színház rendezője
Vincze Zsigmond (43) zeneszerző, karmester, a Király Színház zenei vezetője
Z. Molnár László (34) színész, a Magyar Színház tagja
Zerkovitz Béla (36) zeneszerző
TIZENÖTÖDIK FEJEZET amelyben úgy látszik, hogy a költő végre célhoz ér, mert Beöthynek nyújtja be a darabot
Aki benyit a Király-színház üvegházhoz hasonló bejáratán, két utat választhat. Vagy megy egyenesen lefelé a meredékes, hosszú előcsarnokba, onnan pedig a nézőtérre. Vagy pedig mindjárt az elején belemegy balról egy nagy függönybe, amely az Ezeregyéjszaka barlangja gyanánt ketté nyílik a közelgő előtt, még varázsige sem kell hozzá, A függönyön túl lépcső, forduló, üveges ajtó. Es ha a látogató tudja a járást, akkor habozás nélkül befordul egy helyiségbe, amely iroda is, előszoba is, folyosó is, könyvtár is, minden. A baloldali fal mentén fekete kerevet húzódik végig, fölötte vasráfból elmés alkotmány, amely a többi színházak aznap esti színlapjait sorakoztat ja egymás mellé.
A színlapok sora alatt foglalt helyet az idegen. Jobbról• egy öreg, köhécselő ember üldögélt mellette, átható enyvszagot terjesztve magából, valami kárpitos lehetett ez, kezében számlát szorongatott. Balról egy kifestett hölgyike pompázott az idegen mellett. Belőle a pacsuli fojtó illata áradt. Ez is mindig reszelte a torkát; nyilván szerződési célzattal jött és el volt rákészülve, hogy próbát kell énekelnie. Erre vallott a János vitéz viseltes kottája is, amit a kezében szorongatott. Így ült kettejük köhécselése és illata között a szőke idegen, kezében a kézirattal.
A telefon alatt egy alacsony emberke ült az íróasztalnál, de az asztalt nem írásra, hanem cigarettatöltésre használta. Koronként megszólalt a telefon. Ilyenkor a cigarettás ember felállt és jelentkezett:
– Halló, itt Krájszáz!
Krájszáz, az természetesen Király-színházat jelentett azon az édesded és fuvolázóan dallamos hangocskán, amellyel mondták. A telefon igen forgalmas volt. A legkülönbözőbb kérdéseket tették fel, mint a feleletekből sejteni lehetett. Gyakran fordult elő a következő felelet:
– Lázár igazgató urat, igenis.
Ilyenkor kisvártatva a szobák mélyéről egy sztentori hang harsant fel, amely szervuszt kiáltott a telefonba. A szobán minduntalan jöttek-mentek keresztül. Jött, egy hatalmas, szőke úr, herkulesi termetű és cvikkeres úr, huszáros szőke bajuszkával.
– Mondja, Czeglédy, – szólt a cigarettatöltőhöz – nem telefonoztak a Színházi Élettől?
– De igen, keresték a Buttykay urat valami képekért. Mondtam, hogy majd később fel tetszik jönni.
– Majd fel is jövök, most sietek a színpadra.
A lépcsők felől egy színész sietett be izgatottan. Odament Czeglédyhez, pár suttogó szót váltottak, aztán Czeglédy – bár kissé vonakodva – diszkréten átnyújtott a színésznek ötven koronát. A színész ragyogó arccal elvágtatott. Most a szobák felől támadt egy hang:
– Szóval kérlek, rólam pletykázhatnak, ahogy akarnak. Fütyülök rájuk. Csak mégis kellemetlen az ilyesmi nyomtatásban. Szervusz, Lázó.
– Szervusz, Marci.
Egy választékosan öltözött apró ember jött kifelé az egyik szobából. Enyhén vöröslő szőke haj gyönyörködött fehér fején; vékony, ápolt kezeinek jótékony intésével fogadta Czeglédy köszöntését: „Ásszolgája, Rátkai úr.” Aztán acélos léptekkel, amelyeknek harmonikus fürgesége csak a kitűnő táncosok sajátsága, eltávozott. Aki kijött vele, az megállt a szoba közepén és széttekintett a várakozók serege felett. Többen tisztelettudóan felálltak és köszöntek. Az illető úr kopasz, borotvált ember volt, nyájas, derék, arca kissé szeplős, mozdulatai hanyagok és szélesek. Megdörzsölte viszkető orrát, szétvetett lábakkal állott és szemlét tartott. A várakozók közül többen szólni akartak, de ekkor nyílott a folyosó-ajtó és egy bank-cégjegyző lépett be rajta. Első látásra nyilvánvaló volt, hogy bank-cégjegyző. Kopasz fején kis szájat. viselt, hajlott testén kis fekete prémes bundát. Kezében arany fejű botot.
– Ásszolgája, Drégely úr! – .szólt Czeglédy gyengéden.
– Szervusz, Dregeli! – szólt a szemle tartó.
– Szervusz, Lázár! – szólt az újonnan érkezett, akiről tehát kiderült, hogy azonos .Drégely Gáborral a világhírű színműíróval.
– Mi jót hoztál? – kérdezte a Lázárnak szólított. Drégely éppen felelni akart, de meglátta a szőke idegent. Kicsit habozott, aztán megszólította.
– Nem maga az a Sekszpir?
– De én vagyok, – felelt az idegen és felállott.
– Drégely vagyok, a Szerencse fia szerzője. Önről már sokat hallottam.
Erre Lázár is figyelmes lett. Szemügyre vette az idegent.
– Engem keres, kérem?
Az idegen zavartan vállat vont.
– Magam sem tudom, kit keresek. Egy darabot szeretnék benyújtani.
– Darabot? Azt tessék odaadni Kövessy úrnak, Ő majd elolvassa és megmondja, mikor tessék jönni a válaszért.
Drégely még pártfogó nyájassággal intett az idegennek, aztán bement Lázárral azon az ajtón, ahol fekete betűkkel festve állott: Lázár Ödön h. igazgató. Czeglédy odafordult az idegenhez:
– Erre tessék menni, itt az első ajtó balra.
Az idegen benyitott a jelzett ajtón. Onnan az ajtónyitáskor erősödve zendült ki a zongoraszó, amely észrevétlenül eddig is a levegőben volt. A szobában egy pianínó állott az ablak mellett. Egy vékony, fekete bajuszos fiatalabb ur futkostatta rajta az ujjait. Az íróasztal mellett pedig olvasott valaki. Az idegen nem tudta, kihez lépjen. Megállott. A zongorázó éppen felütötte a fejét egy egészen különös akkordot sokáig tartva a zongorán.
– Ez a Grieg! Hallatlan! – mondta csendesen és fölolvadt elragadtatásban.
Majd észrevette az idegent. Ránézett várakozóan. Az pedig odalépett hozzá.
– Shakespeare Vilmos vagyok. Kövessy urat keresem.
– Örvendek, Bertha István vagyok. Az ott Kövessy úr .
Az idegen az íróasztalhoz lépett. Rengeteg színdarab között egy borotvált pergamen-arcú ember ült ottan. Furcsa, szokatlan jelenség volt, mintegy óriásira nőtt törpének lehetett volna nézni.
– Önhöz utasítottak, – mondta az idegen, – darabot hoztam.
Kövessy már nyúlt érte. A két kéz találkozott a darabon. A dramaturg keze és a szerző keze. A dramaturgé mintegy gyakorlott mozdulattal, közönyösen és erősen, a szerzőé féltően, aggódva, szeretettel.
– Tessék csak itt hagyni, a jövő héten tessék felfáradni.
Az idegen még akart valamit mondani. De a dramaturg közbevágott:
– Tessék rám bízni nyugodtan. Jóindulattal fogom elolvasni. . .
Elbúcsúztak. A dramaturg ismét belemerült a könyvekbe a villanylámpa erősen megvilágította az arcát. Bertha egy kissé tűnődve nézett az idegen után, aztán
leütött egy halk akkordot. Közel tette a fülét a zongorához, úgy hallgatta a hangok titokzatos összefüggését.
Az idegen megrezzent az előszobában. Időközben úgy látszik megérkezett maga az igazgató, Beöthy László. Az iroda ajtaján ekkor suhant be valaki, csak egy pillanatig láthatta. De mintha ismerős lett volna. A termete, a kiszűrődő világosságban eltűnő sziluett, mintha emlékeztetett volna valakire.
Egy kissé zavartan állt a szőke. Aztán elrestelkedve összeszedte magát és elment. Az ajtóban egy előkelő és igen csinos szőke úri embernek tért ki, akinek megjelenésére Czeglédy buzgón megszólalt:
– Alászolgája, rögtön bejelentem a Huszka urat az igazgató úrnak.
TIZENHETEDIK FEJEZET amelyben Shakespeare Vilmost az a kitűntetés éri, hogy társszerzőt akarnak melléje adni.
Csak egyszer volt itt, de már beletanult. Az idegen megint ott ült a színlapok alatt. Most már nekibátorodott egy kissé. Koronként felkelt és szétnézegetett a szobában. Csend volt egyébiránt. Czeglédy csendesen töltögette a cigarettákat, néha felállt a telefoncsengésre és bemondta a másnapi zongorapróba kezdetét, vagy pedig átkapcsolta a telefont a helyettes igazgatóhoz. Az idegen várakozott, mert Kövessy még nem jött be. Már elolvasta a könyvtárszekrény ajtajára ragasztott utasítást, már elolvasta a keze ügyébe akadt Független Magyarországot és a Kelet Népét.
A várakozásban társai is voltak. A színház tagjai lehettek ezek, mert otthonosan ki s bejártak, leültek, felálltak, hol egymás közt, hol Czeglédyvel beszélgettek, hol a Lázár szobájában tartózkodtak. A beszélgetők szavaiból az idegen megállapította kilétüket. Egy orgonahangú, kedves, rendőrszerű színészt, akinek különös arca a vaddisznóéhoz hasonlított, a többiek Körmendynek szólították. Melegen szorongatták a kezét és hogyléte iránt érdeklődtek. Úgy látszik, most gyógyult fel valami nagyobb betegségből. Hamar jött és hamar ment. Volt aztán egy házaspár. A férj karcsú, nyúlánk legény, meleg fekete szemű, csillogó és gondosan simára fésült haja elől ék alakban lenőtt egy kicsit a homlokába, sovány fejének mintegy szárnyat adtak a fülek. Derülten és könnyedén beszélgetett a kislánya viselt dolgairól, néha a felesége is közbeszólt.
Ez magas, kitűnő termetű jelenség volt és pompás bundájához, drága cipőjéhez egészen különösen hatottak a jassz szavak, amelyekkel a beszédét keverte. Király Ernő és Solti Hermin voltak ezek. Aztán egy szőke színész, fehérarcú, kékszemű, aki felötlően nagy lépésekkel méregette a szobát, átható és csengő hangon beszélgetett, a sziszegő mássalhangzókat pikáns hibával ejtve ki: Törzs Jenő. Sokáig nézett az idegen egy különös urat. Ez Czakó Gyula volt, a színház rendezője. Sovány termetén olyan fejet hordott, amelyre aligha volt könnyű kalapot találni. Két oldalról annyira összenyomott fej volt ez, hogy a nagy és vizes szemeknek alig maradt hely a magas, domború homlok alatt, a száj összecsücsörödött és a fogak zsúfoltsága előre szorította. Ritkás hajú, vékony csontú ember, – az idegen hosszan és érdeklődve nézte a jelenséget és hallgatta zsarnoki hajlamú megjegyzéseit, amelyekből vérszopó tigrisnek lehetett volna gondolni, pedig az élesebb néző könnyen megláthatta benne a bárányt.
Végre jött Kövessy. Jelentősen köszönt az idegennek és a köszönést kísérő gesztusa ezt látszott mondani: igen fontos beszélgetni valónk van egymással. Bementek mind a ketten a rendezői szobába. Ott két ember vitázott a zongoránál. Egy cvikkeres szőke úr, akiből melegen kiabált az angyali türelem és szelídség. Ez Vincze Zsiga volt, a színház egyik karmestere. Arcszínéről és egyéb apró jelekből az orvosi tudományokban járatos szem megláthatta a frontkatonáskodásból hazahozott gyomorbajt, de a véghetetlen türelmet is, amely ezt hordozza. A másik halk beszédű, vékony, finom ember volt nagy szemekkel: Békéssy Ferenc, a másik karmester. A dramaturg és a szerző közeledtére abbahagyták a vitát és kimentek.
Most Kövessy letette a kabátját, elővette a darabot, széket húzott maga mellé és elkezdte.
– Hát kérem, nekem külön véleményem van. Én részemről színrehozhatatlannak tartom a dolgot, mert sok hiba van benne. De aztán az a véletlenség történt, hogy egy másik darab helyett, – az egy kitűnő zsidó bohózat, csak hozzáértő embernek át kell dolgozni, – aminek a kötése hasonlít ehhez, ezt küldtem át a Beöthy igazgató úr lakására. Már most az igazgató úr belenézett és úgy gondolta, hogy ebből lehet valamit csinálni. Én bizony őszintén szólva még mindig azt hiszem, hogy nem. Majd mindjárt végigmegyünk a hibákon…
– Nem beszélhetnek személyes én az igazgató úrral?
– Kérem, ahogy tetszik, – szólt hidegen Kövessy, – azt hiszem, már itt van. Mögöttem jött tíz lépéssel.
Az idegen már sietett is ki. Nekiment Czeglédynek.
– Itt az igazgató úr? .
– Itt van. De most vannak nála.
– Soká lesz elfoglalva?
– Nem tudom. Az elébb ment be hozzá egy hölgy.
Czeglédy megijedt egy kissé. Az idegent mintha kicserélték volna. Friss lett és acélos és szinte offenzív. Ragyogóvá nyílt kék szeméből csodálatos és érthetetlen erő sugárzott. Állt és várt, de az akció, amely kigyulladt benne, nem hagyta nyugodni. Izgett-mozgott, topogott és éles szemmel figyelt minden apróságot.
Most hirtelen összeestek az ajtónyitások. Három ajtó nyílt meg ugyanabban a percben. A Lázár ajtaján ketten jöttek ki: egy deli hölgy, hamvas-fehér arcú érdekes nő, Simonyi Mária és egy mozgékony, gondosan öltözött, fifikus színész, Z. Molnár László. Ugyanekkor nyílt a bejárat is, ott is színész jött, Tarnai Ernő, a rendezővé lett tag öntudatos fellépésével, mellette egy szőke baba, a felesége, mögöttük egy testes, hangos kolléga, aki nagy hévvel és megállíthatatlanul magyarázott valamit, miközben mintegy vitte magát előre: Vágó Béla. És ugyanekkor kinyílt az igazgatói iroda bejárata is: Beöthy László kísérte ki a látogatóját Pálmai Sárit. A nagy forgalomban az idegen kissé elvesztette a talajt, Sári megjelenése meghökkentette.
– Várjon meg! – szólt Sárihoz, miután gondolati villámgyorsan cikáztak. Aztán Beöthyhez fordult – pardon, Shakespeare vagyok.
Egy perccel később benn álltak egymással szemben az igazgatói irodában. Az idegen szemügyre vette az igazgatót. Az kissé idegesnek látszott. Fütyörészett ok nélkül és nadrágzsebében kulcscsomót csörgetett. Egyébként érdekes ember volt, a származás minden előnyével. Magas, huszáros termet, kerek, jó mozdulatok, az általános habitusban valami snájdig és brigadéros-szerű elegancia. Arca jókedvet mutatott, de az idegen meglátta benne a gyakorlott modorú ember rutinját, hangja szerfeletti nyájasságában pedig hiába keresett a szerző valami biztató bensőséget.
– Olvastam a dolgot. Incze felhívta rá külön is a figyelmemet. Csinálunk vele valamit. A többit bízza rám. .
– Nagyon kedves, de mégis szeretnék valami bővebbet tudni. El kell utaznom.
– Haha, a negyedik dimenzióba? Lássa, ezt szeretem. Konzekvensnek kell maradni. De én nem kutatom, hogy maga milyen alapon Shakespeare. Nekem elég, hogy az anyag, amit adott, jó. Holnap délben fáradjon fel, pénzt, is adok, megcsináljuk a szerződést is, a többit bízza rám, meg Gábor Andorra.
– Gáborra?
– Persze. Az most a legjobb átdolgozó és fordító.
– De bocsánat, mit kell az én darabomon átdolgozni?
Beöthy nyájasan megveregette az idegen vállát.
– Ebből briliáns revü lesz, én mondom magának. Majd a Gábor megcsinálja és én még ma este beszélek Zerkovitz Bélával a zeneszámok dolgában. Na Isten áldja meg, szót se többet, a nyáron majd itt a Királyban, vagy valami bérelt helyen maga százezreket fog keresni.
Az idegen még beszélni akart, de ekkor vette észre, hogy Beöthy rendkívül nyájasan és szeretetreméltóan már elbúcsúzott tőle és már kinn is vannak mindketten az előszobában. Ott Beöthy rá sem figyelve többé, ölelésre tárta karjait egy tömzsi, szőke, pufók úr felé, akinek virgonc fején, pápaszem csillogott.
– Gáborkám! Éppen magáról volt szó. Hát mi van tegnap óta?
Azzal már bementek mind a ketten. Az idegen – maga sem tudva, hogyan – bement Kövessyhez, magához vette a darabot és lement a lépcsőn. A színház előtt felriadt a megütődött merengésből. Valaki megérintette a karját. Pálmai Sári volt.
– Nos? – kérdezte a leány.
– Semmi. Itt sem. Most már nem tudom, mit csináljak.
Egy kicsit némán mentek egymás mellett. Az idegen ránézett a lányra:
– Mit csinált maga Beöthynél?
– Szerződésről volt szó. De nem ment a dolog. Olyan szokatlan feltételeket szabott, amikbe nem mehettem bele.
Megint hallgatva mentek egymás mellett. A körút sarkán a lány megállott.
– Most el kell válnunk. Én a Nyújorkba megyek, ott lekapcsolom a fakereskedőt. Aztán találkoznom kell Langerrel.
Könnyedén mondta, de lopva a hatást kutatta hozzá. Az idegen szeme villanva húzódott össze. De nem szólt semmit. Sári kezet nyújtott neki és eltűnt.
