Szabó István – a szerkesztőség és a nagyközönség nagy örömére – folytatja nagysikerű sorozatát, amelyben a régmúlt színházi világában játszódó regényeket mutat be. Nagy-nagy köszönet érte, hiszen e regények érzékletes és élvezetes képet festenek az elmúlt színházi életekről, ráadásul információban is gazdag szövegek. Jó szórakozást!
Laczkó Géza /1884-1953/ nevét leginkább 1917-ben megjelent könyve a „Noémi fia” őrizte meg az utókornak. A szerző édesanyjának Laczkó Aranka színésznőnek fiatal korárát – egyben saját születését és gyermekkorát – írta meg a regényben. A színésznő életének nagy szerelmét egy vidéki földbirtokossal élte meg, ám kapcsolatukból nem lett házasság. A gyermek így apa nélkül nőtt fel, a színésznő pedig a vidéki társulatok tagjaként járta az országot, míg végül a Kolozsvári Nemzeti Színház örökös tagja lett. Laczkó Géza regényét bárhol felütve, érzékletes képet kapunk erről a világról:
„Színkör. Fája-feketült könnyű épület, színház formájú kukoricagóré, körötte angolkóros liget, vagy ámuló marhavásártér ; festett márvány, deszkából kőszobor és drapéria-ránc; népes karzata mint egy óriáskéz rázta gyufaskatulya; színészrajongónak, esőnek deszkamállás, kerek kis lyukak; kinőtt díszletek mögül lámpasor rácsa, függönykötél kandikál elő; kulisszák között spanyolfalakból hevenyészett öltözők; holdvilágfényen csibukozó Macbeth, szalmakalapos úr és római szűz egymásba karoltan suttogó sétája, felényire húzott tragédiák, aktuális tréfákkal telitűzdelt operettek, lanyha előadások, felső kabátban üldögélő nézők, nyári szerelem és nyári fizetés. Színész, közönség egyaránt érzi, mily ostoba itt bent a festék, lámpa, csinadratta, öblös tragikum, mikor odakint mélykéken lángol az égbolt, kőrisbogár-illat fekszi meg bűnre remegtetőn a mellet, faágból tudatos csáp lesz, és futni készül a bokor…”
A „Noémi fia” csak félig-meddig színészregény, inkább korrajz, mindenesetre nemcsak stílusa, hanem témája is feltűnést keltett. Laczkó Géza addigra már elismert novellista, 1908-tól a Nyugat állandó munkatársa. 1920 után a Pesti Hírlap és Az Est szerkesztője, kritikusa lett, emellett tárcanovellákat és folytatásos regényeket írt az újságnak. Életrajzi regényét Királyhágó címen megjelent könyvében folytatta a harmincas évek végén. A népszerű napilapok megszűnése után 1940-től a Dante Könyvkiadó irodalmi vezetője lett.
1942-ben az Új Kultúra Könyvkiadó jelentette meg „Az örök ripacs” című regényét. A karcsú kis kötet, inkább kisregény, nem kevesebbre vállalkozik, mint egy színészi életút megrajzolására. Teszi ezt úgy, hogy a pálya kritikus pontjaira koncentrál, és azokat igen pontosan, érzékletesen ragadja meg. „Nagyon is jól ismerem a színészeket, köztük éltem és a Röntgen-gép élességével láttam átvilágítva őket” – írja a szerző a könyv borítóján. Főhőse ifjú Lőrinth Ákos éppen Laczkó Aranka kortársa, ám a történet olyannyira a színész családja körében és a színház belső világában bonyolódik, hogy a történelmi események teljesen kívül maradnak. Annyi bizonyos, hogy a vidékről Pestre szökő kamasz Gróf Festetics Leó Színészeti Tanodájába iratkozik 1880 körül, de gyorsan elmenekül onnan is, mert úgy érzi, hogy neki megvan már a saját stílusa, nincs mit tanulnia. Egy évfolyamtársával, Fánczy Flórával mint „színészházaspár” szerződnek Török Ignác társulatához. Rövid, de eredményes működésük összefoglalója a következő fejezet:
És Battonya a Lőrinth-pár lábainál hevert, beleértve a szolgabírót, a takarék, az ipariskola, a három gőzmalom, az olajtörő igazgatóját és az államjószági ispánt magát is. Hiába próbálnánk tagadni. Ákos remekül érezte magát: végre a maga ura, csakugyan színész és valóban színész volt.
Az nem színészkedés, ha az ember tiszteletreméltó szüleit, igazgatóját, kelekótya társait, a drótostótot, a nyúlbőrös zsidót vagy pesti cembrizőt utánoz. Majmolás az, alkalmi tükör tárása a világ elé. Az sem színészkedés, ha az ember egyetlen egy Shakespeare-szerepet tanul ősztől nyárig s harminchárom próba után végre egy szurkoló vizsgaelőadáson elmekegheti.
Ellenben az, igen, csakugyan színészkedés, ha ma Ádám vagy, holnap Hugli borbély a „Két pisztoly”-ból, holnapután Struensee, majd Ferdinand az „Ármány és szerelem”-ben, egy próbára játszod el III. Richárdot, énekelsz a „Betyár kendőjé”-ben s táncolsz Offenbach „Elizondói leányá”- ában. Végigzuhog rajtad Párizs, Dánia, Anglia, Battonya jelene és múltja: egy este angolul kell gargalizálni a franciának elhitetendő magyar szót, másnap este a végin te is sántítsz, annyi sánta jambust kell szavalnod. A világ beléd néz s te visszanézel a világra.
Így nő a nagy művész!
Mindent játszik, s ha kell, kapásból.
Az is valami, péppé rágni Troilust s álomban, behunyt szemmel is motyogni tudni már maguktól a kellő szavakra nyiladozó ajkaid között? De odaállni a súgólyukat födő, zöldre mázolt cukrosláda elé, halovány képzeted sincs arról, hogy ki és mi az a Troilus, úriember vagy tengeri szörny és elmondani pontosan, amit a nagy William mondat Troilusszal és magát a valódi igaz Troilust ábrázolni részben szerb anyanyelvű, részben mindenképpen betű- és írástudatlan közönséged elé, az igen, az színészet.
Tied a világ s te a világ vagy! Rajongás övez! Bánkbáni mentéd zsebébe gratulálni siető szépasszony drága cigárót dug, öltözőasztalodra mintegy varázsképpen oldalszalonna, ó-sligovica kerül, haza mégy és süldő malacocska sivít udvarodban nyakán rózsaszínű szalaggal s egy rátűzött névkártyával, jutalomjátékodra pedig oh mily jól kigondolt tréfásan hasznos gesztussal szafaládé-koszorút vetnek a nyakadba nevető, ám könnyes szemű kollégáid. S nem üres tréfa a színművészet szoros kapcsolata a babérkoszorú közvetítésén burgonyafőzelékkel!
Az ember magánélete úgyis csak csupa tragédia, amin röhög; nevetséges képzelgők,úgynevezett költők bátran kikacagható nyelveléseit miért ne nemesítse művészetté a Csanádmegye világát jelentő battonyai deszkákon az igazi színész?
Mert ő az! Igazi színész! Magyar gatyában is Julius Caesar s római tógában is bizonyos Lőrinth nevezetű dzsentri-fiú! Egy tucat Henrik király akkor is, ha hiányos éji öltözetben ágya – azaz a priccs szélén ülve lógázza a lábát s Lear király hülyére öregült maszkja mögött is a tréfacsináló Ákuci kolléga.
Önmagában mindenki s mindenkiben önmaga!
Maga az ízes hússá, buzgó vérré vált írói képzelet!
És a maga ura. Amit elkölt, azt maga kereste meg, keresi vagy fogja megkeresni.
Eh, szóval ízes lakoma az élet s nem lanyhán lefetyelt langyos cibereleves.
Ízes lakoma maga a játék. Az élet egyetlen értelme. Eleinte csak próbákon és előadásokon játszik ifj. Lőrinth Ákos, aztán lassanként, a próbákon, előadásokon el nem használt Lőrinth-egyéniség darabokból magától összeáll furcsa új egésszé egy másik ifj. Lőrinth Ákos, aki már nem éli, hanem csak (dehogy is csak, főképp!) játssza önmagát. Első „nappali” szerepe: a Lőrinth-művészpár férfi tagja. Otthon megjátssza a tartózkodással szerelmes, módjával tüzes férjet, aki aranyosan humorizál a kozmás tejen, az állandó gyászba borult ágyneműn s hálószeművé mállott ingeken. Oly jól játszik, hogy pénzt is alig ad az asszonynak háztartásra. Utcán (oh, a battonyai utcák, a sárba lefektetett, girbe-gurba, billenő deszkák, fejtől lábnak egymáshoz róva!) és társaságban (oh, a battonyai borszagú vagy befőttlétől ragadós asztalterítők, körülötte röhejek és vihorgások, vaskos lábak és vaskos udvarlások) maga a megtestesült finom férj: „mit akarsz, szívem?” – „jó lesz így, szívem?” – „ahogy kívánod, édes” röpködnek férji mosolytól feleségi somolygás felé. A színház környékén ő a mesélő férj, hogy a felesége így, hogy a felesége úgy, a Flóra egyformán énekel Rossinit és Wagnert. Erkel Ferenc, az az édes Franci bácsi a keresztpapája, hívták a drezdai operához, de nem ment, bár németül úgy tud, mint akár Goethe s micsoda háziasszony: „képzeld, komám, ezt a szót, hogy kozma, nem is ismeri, mert nála a tej még soha meg nem kozmásodott, az ingeimen nincs egy folt sem (ez igaz, csak lyuk) s micsoda habos fehér az ágyneműnk!”
– Flórikám, nem vagy fáradt? – fuvolázza feléje, amint kilép a színészbejárón. – Hozassak egy
kispörköltet vagy egy pohár sört? Sétálni akarsz vagy lepihensz?
Kél, ugrik, Flórába karol s méltóságosan elvonulnak. Ki hallja azonban, hogy még a sarokhoz
sem értek, már odasúgja a nőnek a férfi:
– Botrány! Mit viháncolsz úgy? Persze, föltűnt a látóhatáron a malmos. Úgy riszálod magad,
mint egy egész nyilvános ház.
– Mi közöd hozzá, édesem? – kérdi vissza angyali nyugalommal Flóra.
– Én, aki … – kezdi nagy hangon Ákos. Igen, azt akarta mondani, én, aki férjed vagyok, mert
közben olyan jól játszott, hogy saját maga is elhitte, hogy Fánczy Flóra csakugyan a felesége.
Ifj. Lőrinth Ákosnak itt tehát ifj. Lőrinth Ákos volt elbájolt, elragadott közönsége.
A legnagyobb színészi siker!
– Én, aki … – mondta tehát s jobb megoldás híján elhallgatott.
De néha „kiesett” ebből a többször kellemes, mint kellemetlen szerepéből: idegenül bámult mellette fekvő vagy az ajtón belépő fekete nőre, ki ez, miért jön s miért van mellette. Egyszer egész délelőtt többször elszavalta magának Bánkot és Petur bánt, hogy vajjon melyik szerep illőbb reá s éppen egy tragikus „hah”-ot üvöltött el, amikor belépett Flóra. Dél volt. Jött haza a próbáról.
Ákos megtorpant:
– Mit akarsz tőlem, Flóra? – kérdezte álmélkodva.
– Hazajöttem, édes férjecském – mondta negédesen a nő.
– Oppardon! – ütött a homlokára Ákos. – Elfeledtem, hogy nős vagyok. – És nevetett.
De amikor a rosszkedv órái szakadtak rá, ingerülten kérdezte a fekete álmatagtól:
– Mondja, Frantisek, tulajdonképpen meddig akar még a nyakamon lógni?
– Nem tovább, mint nekem hasznos, kedves Lőrinth – mondta egyszerűen Flóra. És igazat
mondott.
A négy hétre tervezett battonyai „szezon” megnyúlt, hat hétté bővült az igazgatói legfelsőbb elhatározásban. A Lőrinth-pár – ahogy akkor mondták – furórét csinált. A vastag malmos teljesen belehabarodott Flórába s Ákos egyetlen felléptet sem mulasztották volna el a battonyai hölgyek.
– Szóval még két hétig maradunk, – döntött Török Ignác. – Két nagy búcsú jutalomjátékot tartunk. Az egyik lesz Mozart „Tündérsíp”-ja L. Fánczy Flórával; a másik „A lowoodi árva”, Lord Rochester szerepében Lőrinth Ákossal. „Kitűzetett – miként az előzetes színházi értesítvény mondta – honunk operamíveltségének előmozdítására a közszeretetnek örvendező Mozart-dalmű, a „Tündérsíp” nemes Török Ignác igazgató úr színitársaságának előadásában, amikor is L. Fánczy Flóra tündökletes hangja és nóbel játszása fogja elragadni a nagyérdemű közönséget, melynek is honfiúi támogatásáért alázattal esedezik ns. Török Ignác ig.”
Hogy miként akarta előadni szerénynél is kevesebb eszközeivel Ignác bácsi Mozart Varázsfuvoláját, az örök titok maradt a battonyaiak előtt is, mert az előadás nem tartatott meg. L. Fánczy Flóra ugyanis egy szép nap elillant. Azaz, dehogy illant, hanem mialatt Ákos és a társulat, a malmos próba utánra való meghívásának kispörköltjeit nyeldeste és söreit vedelte, Flóra a malmossal sétakocsikázás ürügyén otthagyta a nagykocsma ivóját. Mikor az ebédidőt is átívelő bőséges tízóraizás után Ákos hazament ledőlni egy kicsit, a kisebb igényű társadalmi színművek szabályai szerint az asztalon egy csorba pohárral a középre helyezett gyertyatartóhoz támasztva levél várta, amely így hangzott:”Elmentem. A specerájost fizesse ki. A mosónét is. A subládban hagytam egy fényképemet. Ha kell, elteheti emlékül. Ja, igaz, a mészárosnak is tartozom. Fizesse ki. Az öreg Müllernének, aki öltözni segített, adjon nevemben egy forintot. Ég önnel. Ignác pukkadjon meg. Sírig szerető Flórája.
U. i.(Bizalmas. Csak magának.) A malmossal Bécsbe utaztam.”
A „Tündérsíp” helyett így Battonya nagyérdemű közönsége elé a „Dunanan apó” került. Mozart helyett Offenbach.
– Marha lány – mondta lakonikusan Török Ignác. – Pedig a battonyai szezont őrült
meglepetéssel akartam végezni. Flórát prózai szerepben! Mit szóltál volna hozzá, Ákos? Elő akartam adatni Feuillet „Egy szegény ifjú történeté”-t veletek a két főszerepben, a Lőrinth-pár mint Maxim és Margit. Kár!
– Innen hová megyünk? – kérdezte hanyagul Ákos.
– Mi, fiam, – nyomta meg a szót Török igazgató – Csabára. S te?
– S én? Hogy-hogy én?
– Te – hova – mégy? – tagolta Török.
– Úgy értsem ezt…? – kérdezte gőggel Ákos.
– A legúgyabban! – mondta szilárdan az igazgató,
Ifj. Lőrinth Ákos halálosan elsápadt:
– A művészetem… a tehetségem… – dadogta.
– Szamár vagy, fizetek neked egy fütty törkölyt és megmagyarázom – mondta Török, aki nagyon megsajnálta a fiút. A második füttynél aztán elkezdte:
– Nézd, a művészet egypár rajongó ürügye arra, hogy kikerülje az élet komoly kötelességeit. Neked megmondom: diplomás orvos vagyok, de utáltam a beteg embereket, egy náthásra nem tudok ránézni s tudod te, micsoda kín egy izzadt paraszt hátára odaszorítani a füleddel együtt a pofádat? Szóval a színészetet választottam, kiderült, hogy nincs tehetségem. Anyai örökségemet elszínigazgatóskodtam Shakespeare-rel, Lessinggel, Schillerrel és a többi tragédiaíró urakkal, amikor rájöttem, hogy „mundus vult decipi, ergo decipiatur”, a művészet tallérját apró krajcárokra váltottam fel. A Lőrinth-pár! tudod, micsoda remek csepűrágó ötlet volt? Kiszolgáltatok, fiam! Kész! Új csalafintaság után nézek. Ti mehettek. Azaz, te mehetsz. Te nagy tehetség vagy, tehát sose fogsz boldogulni. Még egy füttyöt? Prosit! Ne haragudj az őszinteségért. Félhavi gázsiddal tartozom. Sose fogod látni. Én mondom. De egy szekeres komám ingyen felvisz Pestre. Nézz új szerződés után. De még egy utolsó jutalomjátékot kivágunk nevedre Battonyából! Flóra nélkül nem tudjuk előadni a Lúdi árvát. Mit akarsz játszani? A Lear királyt vagy Szép Helénában Menelaust? Választhatsz. S szekered tháliás bakjára üljön fel maga Fortuna istenasszony! Tiszta szívből kívánom. Ölelj meg, komám és felejtsd el a bolond Ignácot! Egy hét múlva Lőrinth művész úr egy fakó szekéren örökre elzörgött Battonyáról.”
A művész úr élete, színészi pályája a továbbiakban jól alakul. Nemcsak a nagy szerepek, de a szerelem is kegyeibe fogadja. Szerelme színésznő, és ahogy a hivatásuknak köszönhetik ismeretségüket, úgy választja el őket a színészi pálya kegyetlen törvénye. Lőrinth Ákos szerződést kap Kolozsvárra, és erről a lehetőségről nem mondhat le. Aztán évek telnek el, és a sikerek ellenére sokat változik. „Remek színész volt, de fegyelmezetlen társulati tag és undok kolléga lett” – így jellemzi az író. „Szezon szezon után múlt s Lőrinth igen furcsa testi és lelki figurává kezdte kinőni magát. Testiekben az történt vele, hogy az állandó bánat ellen gyógyszerül használt állandó jól evés-ivás némi kis kappanhájat kezdett rárakni, amely kezdte nehézkes hús és zsír toronnyá felépíteni. Lelkiekben is megnőtt az étvágya. Az lett belőle, amit a színészek szerepfalónak neveznek. Mily kár, hogy nem tudja egyszerre eljátszani Rómeót is, Júliát is. És égbekiáltó igazságtalanság, hogy az egész Ember tragédiáját nem játszhatja el egyedül”.
Művészi elégedetlensége végül torz válaszra késztette. A karzatnak kezdett játszani. Kidolgozta magában a tetszés és nem tetszés bölcseletét: „A finom úri népek csak összeverik a tenyerüket s elröppentenek egy-egy ’bravó!’-t, ’hogy volt’-ot. A karzaton azonban az a hóstáti legény, kőmáli iparos-szűz, széchenyitéri darabont, a termetes pendsik dús testű népe, a munkásság úgy veri össze vastenyereit, hogy a Feleki tetőn is felébred álmából a szunnyadó oláh, ugyanakkor a lábával dobol, mire a második emeleti páholysorban ülők aggodalmasan tekintenek a fejük fölé, nem szakad-e rájuk a karzat, s mindezt betetőzve, a Magurán, a Hója-erdőben edzett torokkal fülsiketítően ordítja ütemesen: Lő – rinth – Lő – rinth – hogy – vót …”
Szerelme közben Budapesten lesz a Nemzeti Színház tagja, egy alkalommal vendégszerepel is Kolozsváron, de kapcsolatuk nem rendeződik, és Lőrinth Ákos szerepeit egyre inkább egy fiatal tehetség kapja. Eljön Kolozsvárról, vidéki társulatok sorát járja végig, a jó nevű ripacs lecsúszása azonban már nem állítható meg. Kézdivásárhelyen fejezi be a pályát, nyugdíjba megy, színész aktivitása kimerül abban, hogy iskolákban szaval klasszikus költőket. Fogadott lánya iránt érzett, de titkolt szerelme tartja életbe, de végül ő is megszökik tőle, ezzel elszakad az utolsó szál is, ami az élethez kötötte.
A ripacs szomorú története teátrálisan ért véget. Fehér haját feketére festette, aztán sütővassal csigákba göndörítette, busa fekete szemöldököt festett magának, meg piros pírt az arcára, felöltötte frissvasalású ferencjózsefét, aztán a lugasban, a karosszékben Hamlet monológját olvasta-mondta, eközben érte a halál. Hogy hol tartott éppen, arról nem szól a fáma.
——————————————————————————————–
furórét csinált: nagy tetszést aratott
mundus vult decipi, ergo decipiatur: a világ azt akarja, hogy rászedjék, hát szedjük is rá
A fotókért nagy köszönet a www.fortepan.hu – nak!
