Mikor a magyar színigazgatókra ilyen nehéz idõk köszöntenek be, farizeus módon fordítanak egyet a köpenyegen s elkezdenek lefelé licitálni - rohanni a közönség után, mely cserbenhagyta õket. S az irodalmat vádolják s "ebbõl nem lehet megélni" kiáltással elõszedik a jó kis piszkokat, nemes és komoly dráma helyett trágár bohózatot játszanak...

A rosszhiszeműség klasszikus városában, Budapesten szoktattak hozzá, hogy bemenve egy-egy színház nézőterére, némi szakértelemmel, melyet kitűnő mesterek vezetése mellett sajátítottam el, veszem szemügyre a közönséget s körülbelül meg tudom állapítani a bevétel mennyiségét. De e könnyen szerzett tudománnyal igazán nem illik eldicsekedni - ezt Pesten mindenki tudja -, tovább menve, tudják, hányan kaptak szabadjegyet, hányan mérsékelt árú jegyet, a nézőtéren, mely zsúfoltnak látszik, sólyomszemmel válogatják ki a naiv s készpénzfizető közönség gyér soraiból a szabadjegyesek mezei hadját, számítást csinálnak, mert tudják az üzem-költséget is fillérre - tudják ki mennyi előleget kapott, mennyi készpénz van a kasszában, az igazgató zsebében, mindent tudnak s az éjszaka homályában titokzatos futárok szaladozzák be a kávéházakat, hírt vive az aznapi keresetről s éjfél után pontos számítások alapján már megállapítják a mérleget. És természetesen a tönkremenés, a csőd felé hajlik a mérleg. Nincs hozzá szívük, hogy más eredményt konstatáljanak. Így kelnek aztán szárnyra a közeledő színházi bukások hírei és - ez a szomorú a dologban - némi alappal. Budapesten, ha két hétig rosszul megy az üzlet, bajok vannak. A mi színházaink homokon épültek.

E pesti szemmel nézve például a berlini színházakat, az embert aggodalom fogja el. Fél, hogy maholnap becsukják a kapuikat s meg leszünk fosztva e gyönyörű helyektől, melyek annyi élvezetet s tanulságot szereznek nekünk. A berlini színházak, legalább most a szezon elején, hallatlanul rosszul mennek. A Deutsches Theater-ben fűnek-fának osztogatják a szabadjegyeket s még így sem telik meg a színház - nagy csoda, hogy a Lear királyhoz, mely pedig a szezon eseménye volt, akadt valamelyes publikum. A Kammerspiele érdekes premierjén - két japán drámát adtak - üres sorok tátongtak. A Lessing Theater, ez az abszolút becsületes és korrekt színház, semmiféle szabadjegyet ki nem ad s tűri, hogy néhány sornyi közönség előtt játsszák a kitűnő művészei Ibsent. A pompás Hebbel-Theater sem megy valami fényesen. És egyik sem. A nagy operát s egy-két operett színházat kivéve. Még a szép és kitűnő Komische Oper sem.

Mikor a magyar színigazgatókra ilyen nehéz idők köszöntenek be, farizeus módon fordítanak egyet a köpenyegen s elkezdenek lefelé licitálni - rohanni a közönség után, mely cserbenhagyta őket. S az irodalmat vádolják s "ebből nem lehet megélni" kiáltással előszedik a jó kis piszkokat, nemes és komoly dráma helyett trágár bohózatot játszanak, ahol lehet s amikor lehet, némi énekes pózt csempésznek be a műsorba, vagy "idegizgató" drámák robespierrei hatásaival próbálják izgatni a publikumot. Szánalmasan elvesztik a fejüket s hónapok telnek el, míg egyszer megint kísérletképpen irodalmat mernek csinálni. Mert a mi színházaink homokon épültek.

Ellenben Berlinben oda sem néznek egy kis gyenge üzletmenetnek s úgy látszik nem akképpen csinálják a műsort, mint Pesten, ahol ha egy darab kissé "leesik", menten eldobják, de nemcsak a darabot, hanem az egész műfajt, melyet reprezentált. A "Was ihr wollt"-hoz nem volt közönség - mondja Reinhardt -, tehát adom még e héten kétszer és még hozzá a Lear királyt, Medeát s a Lysistratét. A Hedda Gabler remek előadását 18 ember nézte végig - állapítja meg Brahm -, ennélfogva újra adom és még hozzá a Kísérteteket új betanulásban s hozzá az összes Ibsent elejétől végig. Fájdalom, Shaw-ért még mindig nem túlságosan rajong a közönség s a Liebhaber-nak tegnap, meg talán tegnapelőtt sem akadt elég publikuma - konstatálja némi szomorúsággal a magyar Róbert Jenő -, tehát nincs mást tenni, mint két hétig megint egyfolytában adni s hozzá közben a lejátszott Frau Warrens Gewerbe-t. Nekik ilyen az üzleti politikájuk. Mert kőre épültek és - jól spekulálnak.

És nekik van igazuk, amit különben az is bizonyít, hogy végeredményben tisztességes és biztos anyagi eredménnyel működnek. De azért is igazuk van, mert a lefelé licitálás a legbiztosabb út a bukáshoz. Nemcsak utálattal tölti el a színészeket a pályájuk iránt, hanem olyan zátony felé hajtja a színházat, melyen biztosan fennakad. A selejtesség, a közönségesség, az olcsó hatás - mindaz, amit egy végzetes tévedés révén mint közönségnek való portékát árulnak -, egyszer okvetlenül utálatos csődbe hajtja a színházat s a sírt, hol egy színház süllyedt el, nevető és megelégedett emberek fogják körülállani. Ezzel szemben megmaradni erősnek és becsületesnek, a nívót nemcsak megtartani, hanem emelni, egyre felfelé törni, imponáló munkával közönséget szerezni komoly és szép előadások számára, szóval a berlini minta szerint dolgozni, ez minden jót jelenthet, még anyagi sikerben is több biztonságot. És mindezen felül jelenti egy csomó szimpátia megszerzését, melegséget, mely a szívekből feléje árad, reszkető gyöngédséget, mely óvja és félti az intézményt, roppant szeretetet - tehát szerintünk a legtöbbet, amit emberi munka kiváltani képes.

Megjelent a Nyugat 1908. 19. számában

A fotót készítette dr. Venczel Sándor 2000. január 1-én Kyotoban