"A szinház, amely a szent hajadonkorban vallásos intézmény volt, ma üzlet. Ez az üzlet valami ideális anyaggal dolgozik, de mégis csak üzlet, amely azonban éppen a portéka minémûsége miatt nem jutott el a tiszta üzleti beállításig."

Arra a kérdésre "egy szóval" felelni, hogy mi tulajdonképpen ma a színház, üzlet-e, avagy közintézmény, - mindenkinek nehéz. A jogásznak meg éppenséggel lehetetlen.

Schiller, a nagy német költő és drámaíró, a színpadnak ez a világhirű rajongója tekinthette a színházat tisztán erkölcsi vállalatnak és helyezhette azt egy rangba a templommal, ahol az emberi lélek a legmagasabb régiókba emelkedik, mert az ő korában a színházvezetésből az üzleti vállalkozás főjellege, a haszonszerzés, a vállalatba fektetett tőkének gyümölcsöztetése távolabb állott.

Éppen annyi joggal nevezheti napjainkban Ben Blumenthal, ez amerikai színházfejedelem egyszerűen üzletnek a színházat, mert az ő színházüzemei, nemkülönben a többi amerikai színház-trust-öké is pusztán üzleti vállalkozások. Vezetésükben a kitűzött cél, a minél nagyobb üzleti haszon elérése; minden magasabb irodalmi vagy kultúrcél figyelembevétele nélkül.

De sem az egyik, sem a másik álláspont nem fedi a színháznak azt a fogalmát, amely ma erről az intézményről európaszerte a kultúremberek közfelfogásában él és amelyet erről a jogász is a maga felfogásában megalkot.

Amint a természet világában szerepel a "kétéltű" állatok csoportja. amelyeknek keletkezésük idejében vízre, fejlődésük szakában pedig már szárazföldre van szükségük életük fenntartásához, éppen olyan kettős életet élnek bizonyos, ma már jogi és törvényes szabályozás alá vont vállalkozások is, amelyek keletkezésük és gyermekkoruk idején tisztára magasabb etikai vagy kultúrcélokat szolgáltak, de fejlődésük során már valósággal nagy üzemekké váltak, amelyek ezer szállal fűződnek hozzá a kereskedelmi élet kerekéhez, anélkül azonban, hogy közérdekű, kulturális jellegüket elvesztették volna.

Gondoljunk mindjárt a legközelebb fekvő ilynemű vállalkozásra, a sajtóvállalatokra.

A sajtóvállalat eredetileg szintén teljesen távol állott az üzleti alaptól és tisztán magasabb közérdekű állami és kulturális célok szolgálatára alapíttatott. Csak lassankint fejlődött azzá a hatalmas üzleti vállalattá, amilyennek napjainkban jelentkezik. De sohasem tekintette magát pusztán üzleti vállalkozásnak, amint nem tekinti annak a nagyközönség sem.

A magyar sajtó képviselői tiltakoznának bizonyára legélénkebben az ellen, hogy jogi és törvényi szabályozás szempontjából a sajtó egyszerű kereskedelmi vállalatként kezeltessék.

A sajtóval teljesen hasonló fejlődési irányt mutat a színház.

Egészen bizonyos, hogy sem Moliére színháza; sem a német és osztrák uralkodóházak támogatásával létesített udvari színházak keletkezésük idejében nem voltak üzleti vállalatok. De nem célozta üzleti vállalkozás alapítását az 1836. évi XLI. magyar törvény sem, amely "Pesten országos költségen felállítandó nemzeti játékszínházról"szól.

Csak későbbi idők folyamán, amikor a művészet, a közízlés, a gazdasági és társadalmi élet fejlődésével a színházakkal szemben fokozottabb igények keletkeztek, amelyeknek kielégítése a vállalatokba jelentékeny tőkéknek befektetését követelte, lépett mindinkább előtérbe a színházaknál is az üzleti jelleg, anélkül azonban, hogy a művészi, irodalmi és kulturális célt a színház mind a mai napig figyelmen kívül hagyta volna és puszta üzletté alakult volna át.

A színház tehát nem üzlet még akkor sem, ha magánvállalkozás, hanem olyan közintézmény, mely nagy tőkék bevonásával és gyümölcsöztetésével, magasabb irodalmi, művészeti és kulturális célokat igyekszik elérni. Ebből azután önként következik, hogy szervezetében és vezetésében egyaránt érvényesülni kell úgy a helyes művészi, mint az üzleti szempontoknak.

Természetesen még inkább közintézménynek kell tartanunk az állami színházakat, amelyeknek működéséből csaknem teljesen kikapcsolandó az üzleti elem. Ezeket a közpénzen fenntartott színházakat már csakis magasabb célok szolgálatába lenne szabad állítani.

Ennek a meghatározásnak a helyességét legjobban bizonyítja a sajtó magatartása a színházzal szemben.

A sajtó egész Európában páratlan érdeklődést tanusít a színház iránt. Támogatja, irányítja a színházat, örvend sikerein és hirdeti azokat, mert érzi, hogy nem egy rideg üzleti vállalattal áll szemben.

És ez így is van helyesen. A sajtó és a kritika foglalkozzék csak a színház ügyeivel továbbra is azzal a szeretettel, amint eddig tette. Legfeljebb mellőzze hasábjairól azt a személyi kultuszt, amelyet sok esetben színészekkel, legfőképpen színésznőkkel szemben tanusít és amely mindig visszatetszést szűl a komoly olvasóban.

De annál éberebben őrködjék afölött, hogy a színházak vezetésében az üzleti szellem túltengésbe ne menjen és a magasabb célokat el ne homályosítsa.

A kritikának ezt az ellenőrzését és a sajtónak szerető támogatását a színház nem nélkülözheti. Erre a színháznak feltétlenül szüksége van még akkor is, ha a vezetésben túltengő üzleti szellem ezt nem látja be, mert az igazságos sajtókritika támogatásának értékével semilyen szervezett reklám nem ér fel.

Azok a színházi válságok, amelyeknek az utóbbi időkben úgyszólván naponként tanui voltunk, éppen a színházak közintézményi jellegére tekintettel a kritikának kötelességévé teszik azt is, hogy fokozottabb ellenőrzés alá vegye a színházak alapítását és vezetését. Már a színházi vállalatok megalakulásánál hívja fel a figyelmet azokra a sokszor előrelátható hiányokra, melyek a vállalatnak akár művészi, akár üzleti vezetésében mutatkoznak és amelyek legtöbbször a bekövetkező válságok okozóivá lesznek.

Mi jogászok egy az összes színházi üzemekre kiterjedő általános színházi törvénynek hiányát is a színházi bajok egyik okának tartjuk.

Ma már nálunk sokkal kisebb üzleti, vagyis kereskedelmi alakulatoknak, mint amilyen egy színházi vállalat üzemi része, megalapítási feltételeit, üzembentartását, jogviszonyait a hatóságokkal és alkalmazottaival szemben törvényes intézkedések szabályozzák. Mennyivel nagyobb szükség van erre a törvényes szabályozásra a színházi vállalatoknál, ahol az üzemi állandóság biztosításához olyan nagy gazdasági és szociális érdekek fűződnek.

Ausztriában az "Österreichischer Bühnenverein"-nek évtizedes küzdelmek után sikerült 1922. évben az osztrák színésztörvény megalkotását elérni. Ez a törvény ugyan nem kielégítő alkotás, mert nem intézkedik a színházalapítás feltételeiről és a színháznak a közhatóságokkal szemben való viszonyáról, de a színház és alkalmazottai közötti viszonyt elég gondosan rendezi.

Nálunk a "Budapesti Színészek Szövetsége" kezdeményezésére, ha jól emlékszem, az Unio Színházüzem rt. összeomlása alkalmából, szintén már évekkel ezelőtt mozgalom indult meg a színházi törvény megalkotása érdekében. Megbeszélések is folytak e tárgyban, sőt tudomásom szerint igéretet is kapott a szövetség a törvény gyors megalkotása tekintetében.

De a mozgalom és felbuzdulás csak szalmaláng volt, amely gyorsan elaludt és a színházi üzemek körül minden a régi jogi és törvényes rendezetlenségben maradt.

Pedig főképpen nálunk Magyarországon, ahol elszigeteltségünknél fogva a színház, minden üzleti jelentősége mellett is, nagyfontosságú kultúrtényező, egy alaposan kidolgozott és kellő körültekintéssel elkészített színházi törvény nagy mértékben emelné azt a bizonyos kultúrfölényt, amelyre annyiszor történik hivatkozás.

Még csak arra utalunk, hogy ennek a törvénynek keretében nemcsak a magánszínházi vállalatok alapításának feltételeit és jogviszonyait lehetne és kellene meghatározni, hanem megoldható lenne esetleg abban a nagyobb vidéki városoknak a színházra, mint fontos kultúreszközre vonatkozó fenntartási kötelességei is, amivel kapcsolatban a vidéki színházaknak és általában a vidéki színészetnek vajudó kérdése is dülőre juthatna.

Nagyon kivánatos volna, hogy a kultuszminisztérium ezzel a kérdéssel mihamarább alaposan és szeretettel foglalkozzék.

Dr. Simai Gyula kir. ítélőtábla tanácselnök

Megjelent a Nyugat 1930. évi 2. számában