4. előadás: Az állami támogatás

1

Még élénken él bennem annak a forró – ma már hamis illúzióval idillikusnak nevezhető – nyolcvanegyes nyárnak az emléke, amikor a boglári kápolnadomb mellett felállított büfésátor árnyékában elővettem kockás irkámat, félkemény ceruzámat, és úgy döntöttem, ott és azonnal felállítom a magyar színházgazdaságtan alaptéziseit.

Talán két oldalt is sikerült teleírnom, amikor megjött Jordán, és hűs nagyfröccsök mellett nekiálltuk játszani a világ legprimitívebb – csatának – nevezett kártyajátékát. Így az alaptézisek csak négy év múlva kerültek újra elő, amikor már végképp úgy éreztem, hogy a magyar színigazdaság összeroppan tudományos alapvetéseim nélkül. Ekkor írtam meg az első előadásban már említett „Bevezetést”, amelynek félelmei sajnos sorban beigazolódtak az elmúlt közel kilenc év alatt. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy jelen előadásom sem indít el radikális változásokat a magyar színigazdaság egyre mélyülő válságában, ennek ellenére úgy gondolom, elengedhetetlen, hogy első lépésként alaposan elemezzem a – jelen előadás tárgyául választott – színigazdálkodási kategóriát.

Kezdjük azzal, hogy az egyszerűség kedvéért állami támogatásnak nevezem a központi és a helyi költségvetésből származó dotációt, a különféle állami alapok és alapítványok támogatását, de nem sorolom ide a magánalapítványoktól, valamint a szponzoroktól származó pénzeket. Ez utóbbiak oly jelentősen eltérnek az állami támogatás mozgásformáitól, hogy tárgyalásuk külön előadás témája lesz majd.

2

Vizsgáljuk meg először, milyen tartalmak rejlenek a „támogatás” kifejezésben, majd nézzük meg, hogy e tartalmakban megbúvó filozófiák rejtenek-e magukban valamilyen elosztási, vagy más jellegű ideológiát, és azt, hogy elősegítik-e ezek a magyar kultúra és színigazdaság válságból való kilábalását. Nem hiszem, hogy bármely színházi ember belemagyarázásnak veszi, ha azt mondom, hogy a támogatás, mint fogalom, egy olyan államfilozófiát takar, amely számára a kultúra költségeinek fedezete elsősorban nem kötelesség, hanem szükség csupán. Szükség csupán, hisz sokan vannak, akik nem tudják elfogadni, hogy vannak olyan szellemi ügyek és dolgok, amelyek legfontosabb jellemzői nem viselkednek illedelmesen, vagyis abnormálisnak tűnnek egy külső szemlélő számára. Emlékeztetem a hallgatót második előadásomra, amelyben többek között azt elemeztem, hogy a közgazdaságtan alapvető kategóriái – mint például a költség, az ár, a befektetés – csak rendkívül komoly fenntartásokkal használhatók a színigazdaság tudományában. Amennyiben úgy próbáljuk kezelni őket, mintha a kereslet és kínálat által meghatározott piaci koordináták között működnének, akkor abnormálissá válnak, és csúfondáros viselkedésükkel megzavarják még a legártatlanabb vizsgálódót is. A közgazdasági kategóriák szellemi eltérítettsége rendkívüli skizofréniákat okoz az államfilozófia hivatásos képviselőiben: a színigazdaság úgy mozdul, mintha gazdaság lenne, ám mégsem az, a kultúra áruként jelenik meg, ám mégsem az, a bér a munkaerő áraként mutatkozik, ám mégsem az. Folytathatnám a sort, de úgy gondolom, ennyi érv is elegendő annak bizonyítására, milyen súlyos félreértések keletkezhetnek, ha nem színigazdasági szakember mutatja be e különös gazdaság jellemzőit és mozgásformáit. E félreértések következménye egy megzavart tudatállapot, amely, hogy helyreállítsa egyensúlyát, könnyen áldozni kész a rendteremtés oltárán. Persze az eszközök jelentősen megváltoztak az elmúlt években. Ma már nem a forró dróton érkezik az utasítás, vagy az elvtársi javaslat, hanem a gazdasági eszközök finomabb alkalmazásával próbálják megteremteni az oly erősen vágyott rendet. Természetesen a rendcsinálás megszállottjainak többsége okosabb annál, minthogy nézeteit nyilvánosan hangoztassa. Ehelyett inkább a „gazdasági lehetőségek szülte kényszerhelyzet” miatti intézkedésekkel lepik meg az egyre gyengülő színigazdaságot, és kuratóriumokra próbálják hárítani a kultúra esélyei csökkenésének egyre növekvő terheit. A „támogatás”, mint fogalom, elemzése bizonyította, hogy használói egy olyan eszmekör képviselői közül kerülnek ki, amelynek alapelve a központi irányítás, és az általa megvalósítható rend szentsége.

A támogatás – mint fogalom – második, az előbbinél nem kevésbé veszélyes, tartalma a gyámolítottság, amelynek jelentését akár szó szerint is értelmezhetjük. Nem többről és nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy sokan vannak, akik úgy gondolják, nem élhet a kultúra, a színházművészet egy biztos gyám, egy stabil támasz nélkül. E nézet képviselői – ritkábban hirdetői – szerint a kultúrának, a művészetnek olyan mankóra és segítőre van szüksége, amely nélkül hatását nem tudná valóságosan érvényesíteni. Mi más lehetne a gyám és a támasz, mint az elmúlt évtizedekben oly megszokott ideológia. Az ideológia, amely mindent magára vállal, amely mindent elvisel, amely mindent megold. Többek között ez utóbbi miatt hajlandók sokan elfogadni az ideológiát amolyan védőbástyának, hisz felmentést ad a kultúra művelőinek az alól, hogy – ha gyötrődve és keservesen is, de – végiggondolják mindazon skizofréniákat és küzdeni valókat, amelyek végigkísérik az alkotás folyamatának minden szakaszát. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a művészek – cserébe a védelemért – gátlástalanul képesek kiszolgálni egy uralkodó ideológiát. Sajnos, a hatalmon lévő pártok hivatásos ideológusai – sokszor öntudatlanul is – kihasználják a művészek ideológiával szembeni eredendő jámborságát. Az ideológia – mint gyám – a legváltozatosabb formában keres és talál magának megjelenési formákat. Legnyilvánvalóbb megjelenési formája a különféle állami alapok illetve alapítványok létezése, működése, és jövedelmének fehasználása. Fogalmazhatjuk úgy is, hogy minél erősebb az államfilozófián belül az ideológia szerepe, annál inkább eltolódik a kultúra finanszírozása az állami alapok és alapítványok felé. Olyan természetes ösztön megnyilvánulása ez, amelynek során a költségvetési pénzek megpróbálnak kevésbé ellenőrizhető és kevésbé nyilvános területre átcsoportosulni. Az állami tőke ilyen irányú mozgáskényszere független mindenféle ideológiától és pártállástól, ami nem jelent mást, mint azt, hogy bármilyen demokratikusan kormányzó hatalom előbb-utóbb kénytelen engedni fenti szükségszerűségnek. De hasonló mozgáspályát figyelhetünk meg a színházba már beérkezett állami támogatás esetében is. Az ideológia előtérbe kerülésében jelentős szerepe van az államfilozófián kívül a gazdasági helyzetnek, és ezen belül a kulturális tárca gazdasági súlyának. Nem kell különösebb magyarázat annak belátásához, hogy – az egyéb tényezők figyelmen kívül hagyása mellett – a gazdaság teljesítőképességének alacsony színvonala általában az ideológia hatalomra kerülésével jár. Ehhez hasonló következtetést vonhatunk le a társadalom jövőképe, önbizalma, optimizmusa, és az ideológia, mint társadalomszervező-erő között. Gondolatsorunk befejezéseként arra bíztatom hallgatóimat, gondolják végig a civil társadalom önszervező képessége és az ideológia térnyerése közötti összefüggést. De gondolkodjanak el azon is, az átmeneti koroknak jellemzője-e az ideológia visszavonulása, és szükségszerűen növekszik-e az ideológia hatalomra jutásának esélye az átmenetet követő kiábrándultságban.

Ha a támogatás mai elosztási rendszerét is vizsgálódásunk körébe vonjuk, úgy szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a támogatás legérzékenyebb tartalma a teljes körű és feltétlen kiszolgáltatottság, amely tökéletesen átitatja a költségvetési színházak mindennapi gazdálkodását. A kiszolgáltatottság oka elsősorban az államháztartási törvény – és ma még nem létező végrehajtási szabályai -, amely nem ad semmiféle garanciát az állami intézmények szükség szerinti támogatásának biztosítására. A támogatás ilyen formában tehát nem más, mint az állam olyan adománya, amely, lényegénél fogva, magán viseli a legteljesebb bizonytalanságot és esetlenséget. A kiszolgáltatottságnak és különböző megjelenési formáinak fennmaradásához az államnak és végrehajtó szerveinek alapvető érdekei fűződnek. Gondoljunk csak arra, hogy kulturális felügyeleti szerveink többségének egyik legfontosabb feladata a továbbéléshez szükséges önigazolások rendszerének kialakítása. Ami nem jelent mást, mint egy olyan bizonytalan állapot fenntartását, amelynek megértéséhez és a benne való közlekedéshez elengedhetetlenül szükséges egy irányító szerv működése. Ezek az önfenntartó mechanizmusok szinte teljes mértékben elidegenedtek attól a valóságtól és attól a gyakorlattól, amelyek pontos feltárása és segítése lényegében egyetlen kötelességük. E mechanizmusok érvényesülése esetén a támogatás nem jelenhet meg másként, mint olyan – a felügyelettől függő – adományként, amely elsősorban nem az intézmények alapfeladatainak ellátásához szükséges kiadások nagyságrendje által meghatározott fedezet, hanem a felügyelet által „leosztott” adomány, amelyet a költségvetési szervnek ki kell érdemelnie. Az ily módon kapott állami támogatás lényegében elveszti minden gazdasági szerepét, mivel adomány jellege egy olyan hűbérviszony rendszerben érvényesül, amelyben szinte már becsületsértésnek számít mindenfajta elszámoltatás és ellenőrzés.

3

A támogatás – mint fogalom – tartalmának elemzése megmutatta, hogy a szükség, a gyámolítottság és a kiszolgáltatottság a legfontosabb jellemzők. Ha összevetjük mostani megállapításainkat második előadásunk záró gondolatával, nem lesz nehéz azt a lehangoló következtetést levonni, hogy a mai magyar kultúrafinanszírozás egy valóságtól elidegenedett, erősen központosított, és elsősorban a beosztotti érdemekre építő támogatási rendszer, amelynek nem reformjában, hanem fenntartásában érdekelt elsősorban a kulturális bürokrácia. Természetesen mindannyian jól tudjuk, hogy a kultúra finanszírozásának módjai nem önmaguktól létezők, hanem azokat az az államfilozófia hozza létre, amely a kultúrát megpróbálja ideológiájának nyílt vagy rejtett szolgálójává tenni. Persze arról sem feledkezünk meg, hogy a támogatási technikák apró és kitartó módosításaival egy időre becsaphatjuk, sőt sarokba is szoríthatjuk a művészetek nagyobb dimenzióiban gondolkodni képtelen állami bürokráciát. De legjobban azzal lephetjük meg és tehetjük harcképtelenné a minisztériumi és számvevőszéki pénzügyéreket, ha szembeállítjuk velük a mindannyiunkban benne rejlő nyitottságot és félelemnélküliséget. Ez a személyes érdek nélküli ártatlanság olyan súlyos zavartságot okoz az állami beosztotti alázathoz szokott mechanizmusban, amely vagy dühkitöréshez vezet, vagy kérésünk – minden különösebb habozás nélküli – teljesítéséhez. Jól tudom azonban, hogy e játékok hosszú távon nem alkalmasak a jelenlegi támogatási rendszer reformjához, vagy teljes átalakításához, így a további szószaporítás helyett nézzük meg, hogy elméletileg, és a józan ész alapján milyen lehetőségeink vannak az állami intézmények működési feltételeinek biztosítására. Mivel előadásaim témája a költségvetési művész színházak, így a továbbiakban rájuk összpontosítva azt vizsgálom meg, hogy lehetséges-e olyan elosztási módot találni, amely a leghatékonyabban szolgálja a magyar színházművészetet.

4

A lehetséges támogatási rendszerek a különböző támogatási módok sajátos összekapcsolódásából jönnek létre. Ezért először azt vizsgáljuk meg, milyen szempontok alapján jellemezhetjük az egyes támogatási típusokat. A legalapvetőbb csoportosítási szempont – amelyre a legtöbb időt és figyelmet is fordítom – a tárgy szerinti csoportosítás: e szerint a támogatás lehet intézményre, produkcióra, eseményre, személyre, dologra, közönségre vonatkozó. E fő osztályokat tovább csoportosíthatjuk a következő szempontok szerint: időbeniségük alapján megelőlegezettek, utólagosak; időtartamuk szerint rövid, közép és hosszú távúak; viszonyítási alapjuk szerint bázisalapúak, nullbázisúak; konkrétságuk alapján meghatározottak vagy kiegészítők; természetük alapján pénzbeliek, természetbeliek; elszámolás alapján folyamatosan illetve utólag elszámolandók vagy el nem számolandók. E legfontosabb csoportosítási szempontokon kívül természetesen még számos egyéb szempont is létezik. Ezeket folyamatosan – a nagyobb vonatkozásokon belül – fogom bemutatni. A támogatási módok részletes elemzése után megvizsgáljuk, hogy ezek milyen kombinációi életképesek, és azt, hogy közülük mely rendszerek képesek a mai magyar színigazdaság, és azon keresztül a színházművészet feltételrendszerét tartósan biztosítani.

A támogatási módok osztályozásának leggyakrabban használt típusa a támogatás tárgya szerinti osztályozás. E szerint megkülönböztetünk intézményi, produkcióra, eseményre, személyre, dologra és közönségre vonatkozó támogatást. Nézzük ezeket egyenként. Ma Magyarországon az intézményi támogatás meghatározó szerepet tölt be a színházművészet támogatásában. Annak ellenére, hogy az utóbbi években jelentősen emelkedett a produkciós alapokba helyezett pénzek aránya, 1994-ban a támogatásként utalt pénzeszközök még mindig több, mint kilencven százaléka intézményi támogatás volt. Nincs nehéz dolgunk, ha meg akarjuk fejteni, mi az oka az intézményi támogatás lehengerlő súlyának. Előadásom elején – és korábbi előadásaimban is – a mai magyar támogatási rendszert úgy jellemeztem, mint erősen központosított, elfogadott szakmai-gazdasági normarendszer nélküli elosztási mechanizmus. E támogatási rendszer fenntartásának adekvát eszköze és egyben kifejeződési módja az intézményi támogatás, amely képes egyrészt egy elkötelezett, másrészt egy egymással vetélkedő állami intézményrendszert kialakítani. Ily módon az állam úgy tartja kézben intézményeit, hogy közben megfosztja őket a szolidaritás vállalásának még az erkölcsi lehetőségétől is, hisz a félig titokban nyújtott kisebb-nagyobb juttatások elfogadása hiteltelenné tesz minden – összefogásra és közös fellépésre vonatkozó – törekvést. Az előbbi – nem elhanyagolható – előnyökön kívül az intézményi finanszírozás legnagyobb előnye az összehasonlíthatóság és az ellenőrizhetőség teljes lehetetlensége. Összehasonlíthatatlanok az intézmények – esetünkben a színházak -, mivel az egymástól eredendően különböző tárgyi, szellemi feltételek más és más eredmény elérését teszik lehetővé, vagyis más és más támogatási igényt tesznek jogossá. De, még ha sikerülne is megteremteni a tárgyi eszközök azonosságát, a működési környezet – a piaci körülmények – és a szellemi vagyon különbözősége lehetetlenné tenné a színházak feltételrendszerének összehasonlítását. Hasonló a helyzet az ellenőrzés tekintetében is. Bármely művészeti vagy gazdasági esemény ellenőrzésének alapfeltétele, hogy létezzen egy olyan – törvényben vagy társadalmilag, szakmailag elfogadott – minta, etalon vagy norma, amelyhez a revízió alá vetett eseményt és annak eredményességét hasonlítani lehet, majd, bizonyos tűréshatárokat figyelembe véve, meghatározni az eltérést, vagyis értékelni az adott esemény sikerességét. Mivel – mint ahogy a későbbiekben kiderül – csak kevés olyan területe van a színigazdaságnak, amelyhez adekvát minta csatolható, ezért az állami támogatás intézményi formában történő elosztása lényegében ellenőrizhetetlen felosztási mód. E gondolattal érkeztünk el előadásom egyik legfontosabb tételéhez, amelynek megértésével és elemzésével újabb lépést teszünk a színigazdaság, mint különös gazdálkodási szféra elfogadásához. E tétel pedig a normativitás, amelynek a színigazdaság területén történő vizsgálata meghatározza szinte valamennyi támogatási mód és rendszer alkalmazásának körét. Második előadásomban a közgazdasági kategóriák színigazdasági használhatóságának vizsgálata során megállapítottam, hogy egy színház vagyona jelentős részben olyan szellemi javakból áll, amelyek értéke nem számszerűsíthető, és amely javak befektetésével még valószínűsíthető eredmény sem kalkulálható a szokásos gazdasági számításokkal. Mindebből következik, hogy a színigazdaság működésének értékelésében nem használhatunk olyan normát, amely a színházi hatékonyság mérésének megbízható eszköze lehetne. Mindezzel természetesen nem állítom azt, hogy a színházi gazdálkodásnak nincsenek olyan részterületei, amelyek vizsgálatában nem alkalmazhatnánk bizonyos speciális mutatószámokat. Ezekkel egy önálló előadás keretében foglalkozom majd, de a különböző támogatási módok bemutatásánál is hivatkozom majd rájuk. Az intézményi támogatási mód azonban olyan elosztási forma, amely lényegénél fogva szinte taszítja a normatív megoldásokat.

Az intézményi támogatás kritikáját megszakítva, nézzük meg, hogyan történik a támogatás nagyságának meghatározása az elméletben és a gyakorlatban. Mint már említettem, a költségvetési színházak államtól származó bevételének több mint kilencven százaléka intézményi támogatás, amelyet egész működésére kap a színház. Az intézményi támogatás nem foglalkozik a különféle színházi résztevékenységek rendkívül eltérő gazdálkodási típusaival, hanem ezek lényegi elemzése helyett a színház egészét tekinti olyan organikus egésznek, amely képtelen kiadásait fedezni, és ezért hiányainak fedezetére az állam támogatást nyújt. A színház, mint egész, ilyetén történő támogatása szinte meghatónak tűnne, ha nem tudnánk – a korábban elmondottakra is emlékezve -, hogy az állam korántsem kedveskedni akart az intézményi támogatás általánossá tételével. Nem elfelejtve a közgazdasági kategóriák alkalmazásának lehetőségeit, az intézményi támogatás kisebb művész színházak esetében még elfogadható támogatási mód lehet. A kisebb színházak esetében egy alapos gazdasági elemzéssel meghatározható egy mindenki számára elfogadható stabil bázis, amely aztán az infláció és a felügyeleti szervek által elfogadott igazgatói, főrendezői koncepció függvényében növekedne. A közepes és a nagy színházak esetében ez a megoldás már korántsem alkalmazható, hisz e színházak bonyolultsága, tevékenységük sokrétűsége megköveteli az évenkénti gazdasági elemzést, majd ennek alapján a támogatás meghatározását. Mindez sajnos nem így van. Ma az állam, hatalmának teljes tudatában, mindenféle elemzés és együttgondolkodás nélkül, önmaga határozza meg intézményei állami támogatását. Természetesen a színházak boldogan elfogadnák az állam öntevékeny gondoskodását, ha az ily módon kapott támogatás elégséges lenne a művészeti vezetés által kitűzött célok megvalósításához. De ez ma nem így van. Éppen a rendelkezésre álló erőforrások szűkössége követelné meg, hogy azok elosztása a szakma által is elfogadott koncepcióban és gazdaságilag is következetes finanszírozási elv szerint történjen. A legtöbbször azt érezzük, hogy a kulturális kormányzat szinte tudomást sem vesz arról, hogy a színigazdaság módszereivel komoly eredményeket lehetne elérni egy – más irányba is folytatható – szakmai kompromisszum elérésével. A legnagyobb elkeseredésünk közepette szinte már azt szeretnénk érezni, hogy látszat csupán ez a módszer- és koncepciónélküliség, az állam ily rejtett és ravasz módon akarja intézményeit valamilyen ismeretlen cél felé irányítani, ahol aztán kiosztja a legjobbaknak járó jutalmakat.

Visszatérve az intézményi támogatási mód kritikájára, szóljunk néhány szót annak ideális működéséről. Mindenféle támogatási mód legelső lépcsőfoka a színház vezetése által kidolgozott művészeti koncepció, amely természetesen csak a gazdasági melléklettel együtt teljes. A következő lépcsőfok az, hogy – módosításokkal, vagy anélkül – fenti koncepciót a felügyeleti szerv elfogadja, és garantálja, hogy az annak teljesítéséhez szükséges pénzügyi feltételeket biztosítani fogja. Ideális esetben a fenti két lépcső a színházvezetői pályázatok benyújtásának és elfogadásának felelne meg, mégpedig úgy, hogy a kinevezés időtartamára lennének érvényesek a – munkaszerződésben is megfogalmazható – művészeti és gazdasági biztosítékok. Természetesen a felügyeleti szerv a színház vezetésével közösen, évenként megvizsgálná a szerződésben foglaltak időarányos teljesítését, és szükség esetén döntenének a művészeti és gazdasági feltételek módosításáról.

5

A támogatás tárgya szerinti csoportosításban az intézményi támogatás után a produkciós támogatás következik. Nem csak a jelenlegi támogatási piacon betöltött előkelő helye miatt, hanem azért is, mert egyre többen hiszik ma azt, hogy ez az a támogatási forma, amely alkalmazásával kiküszöbölhetők mindazon visszásságok, amelyekkel az intézményi támogatást jellemeztem az előadás előző részében. Már maga a támogatási mód megnevezése is azt sejteti, hogy nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy a színház is egy üzem, amelynek működése eredményt hoz létre, mégpedig az előadást, a produkciót. Ez a szemlélet nem éppen új keletű a magyar színigazdaságban. Gondoljunk csak a letűnt rendszer revizoraira, akik elsősorban az üzemszerű működésben látták a gazdálkodás csúcsát, és akik, sajnos, sikeresen örökítették tovább mai utódjaiknak ellenőrzési szempontjaikat és mutatószámaikat: ilyen például a művészek kihasználtsági mutatója, a kiadások megtérülési mutatója, a támogatottsági hányad és így tovább. Sajnos e szemlélet képviselői nem csak a revizorok között találhatók meg, hanem hirdetői nagy számban tevékenykednek – nagy megértésben a korábban már említett „rend” híveivel – a színházakon belül is. A rend és az üzem szemléletének barátsága közös gyökerükből fakad: mindkét idea külső, és a művészettől alapvetően idegen eszmében és eszközrendszerben véli megtalálni a színházi gazdaság súlyos gondjainak megoldását. Ám, míg a rendnek istene a vezér, aki kemény kézzel vezeti a társulatot a végső győzelemre, addig az üzem istene a produkció, amely szent és sérthetetlen, s amelyért talán még a vezér is feláldozható. Egy kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a produkciós szemlélet hívei számára a színház nem más, mint olyan művészeti gyár, amely egyetlen fontos momentum alapján jellemezhető és támogatható, ez pedig az előadás. Ily módon tehát a támogatás szempontjából nem a színház, mint művészeti műhely a fontos, hanem csak a végtermék, a produkció. Ebből pedig egyértelműen következik, hogy az állami támogatásnak egyetlen formája lehet csak, mégpedig az, amelyik az előadás létrejöttének költségeit veszi elsősorban figyelembe a támogatás nagyságrendjének meghatározásakor. A produkciós támogatási formában megnyilvánuló költség- és eredményszemlélet következményeként e támogatási mód különösen nagy népszerűségre tett szert a bankok színházi szponzorálásában. Jelentősen növekedett a produkciós támogatás részaránya az állami és az önkormányzati fenntartású színházak támogatásában is. Ennek elsődleges oka az előbbiekben már felvázolt üzemszemlélet, másodlagos oka pedig a színházi intézményrendszer szerkezetének átalakulása, és az ebből létrejövő új érdekviszonyok egyre erőteljesebb érvényesülése. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az elmúlt néhány évben az állandó állami támogatással és társulattal rendelkező színházak mellett egyre nagyobb számban jöttek létre olyan színházi csoportosulások, amelyek a fennmaradásukhoz szükséges pénzt különféle állami alapokból, állami és magán alapítványokból próbálják meg biztosítani. E színházi csoportok között olyan társulatokat is találhatunk, amelyek állami színházakból jöttek létre oly módon, hogy követték rendezőjüket, aki valamilyen okból nem találta már a helyét a hagyományos színházi intézményrendszerben. Sajnos nagy valószínűséggel állíthatom, hogy a következő években elsősorban más okok hatására emelkedni fog az ilyen típusú társulatok száma. A színházak gazdasági lehetőségeinek romlásával a színigazgatók előbb-utóbb kényszerítve lesznek a társulati létszám csökkentésére, vagyis művészek elbocsátására. A társulat nélküli művészek pedig helyet fognak keresni és követelni maguknak. Felismerve ezt, a főváros önkormányzata már most önálló alapot hozott létre a ma még – helytelenül – alternatív színházaknak nevezett csoportok produkcióinak támogatására. Sokan úgy gondolják, hogy e – függetlennek is nevezett – színházi forma megjelenése és működése komoly ösztönző hatással lesz az úgynevezett hivatásos színházak művészi munkájára, és ezáltal is ellensúlyozhatják a színházi világ egyre erőteljesebb egzisztenciális félelmeit.

A produkciós támogatási mód ideális alkalmazásának elengedhetetlen feltétele, hogy olyan biztos és hosszú távú tervekkel rendelkezzünk, amelyek birtokában kellő alapossággal és nyugodt bizalommal készíthetjük el pályázatunkat a produkciós alapok elnyerése érdekében. Ugyanilyen fontos, hogy elegendő pontosságú és analitikájú számvitellel rendelkezzünk a megnyert produkciós támogatás felhasználásáról. A produkciós támogatást nyújtó alapvető érdeke kellene, hogy legyen a támogatás naprakész elszámoltatása. Nem véletlen a „kellene” használata, mivel a produkciós támogatást nyújtó alapok legtöbbször csak a látszat kedvéért számoltatják el a felhasználókat a támogatásról. Természetesen szó sincs arról, hogy mindez valamiféle könyvvezetési hanyagság következménye. Emlékezzünk csak az előadás elején felállított tézisre, amely szerint az állami támogatás alaptermészete, hogy a nyilvános és ellenőrizhető területekről a zártabb, és kevésbé ellenőrizhető területekre menekül. Ennek törvényszerű következménye, hogy az alapok felhasználásának ellenőrzése – az alap kezelőjétől függően – rendkívül szélsőséges: érdekei szerint a legalaposabb elszámoltatás ugyanúgy előfordulhat, mint a forma kedvéért történő – nem tartalmi – ellenőrzés.

6

A produkciós támogatáshoz hasonló jellemzőkkel bír az események támogatása. Eseményen elsősorban olyan előadásokat, fesztiválokat, gálaműsorokat, külföldi vendégszerepléseket, jótékony célú vacsorákat értek, amelyek valamilyen módon alkalmasak a kormány kulturális koncepciójának pozitív megjelenítésére. Az alkalmasság elsősorban olyan nagyfokú média-nyilvánosságot jelent, amelynek során az államnak lehetősége nyílik annak bizonyítására, hogy nem feledkezett meg a kultúra anyagi támogatásáról. Egy olyan reprezentációról van szó, amelyet elsősorban nem a konkrét anyagi támogatás nagysága tesz jelentőssé, hanem az a demonstráció, amely például szolgálhat olyan cégek számára, akiknek bármiért is, de fontos lehet az állam. Épp emiatt sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy jelentős színházi eseményeinkhez – akár ingyenes támogatónak is, de – megnyerjük a kulturális kormányzatot, hisz már maga ez a tény olyan referenciát jelenthet, amely a későbbiekben könnyen pénzre váltható. Természetesen nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy fenti gondolatok egy stabil és kiegyensúlyozott társadalmi környezetben érvényesek csak. Jelen átmeneti korunkban, amelyben még nem alakult ki a polgári kormányzás toleranciája és hagyományai, az állam részvétele sajnos nem bír olyan vonzerővel, mint ahogyan azt szeretnénk. De az állam „személyes” jelenlétét nem csupán az anyagi támogatás és a demonstráció miatt tartom fontosnak, hanem azért is, mert bízhatunk abban, hogy az eseményen való bennfentes részvétel érzelmileg mellénk állíthatja a kormányzat bürokratáit.

A tárgy szerinti csoportosításban a színházi dotáció ma még csak ritkán alkalmazott formája a személyre szóló támogatás. Nem véletlenül, hisz az elmúlt évtizedek központi támogatás ideológiájának tárgya – majd minden esetben – a szentté avatott közösség volt, kezelőjeként a misztifikált és uralkodóvá tett társadalmi- és csoporttulajdonnak. Mindezek törvényszerű következményeként a magánérdek és a személyes törekvés csak annyiban jelentett elfogadható magatartási formát, amennyiben az úgynevezett össztársadalmi céloknak valamilyen módon megfeleltek. Természetesen annak megállapítása, hogy mi állt összhangban a közösség hosszú távú érdekeivel, a pártközpont kizárólagos privilégiuma volt. Ilyen körülmények között a személyi támogatásnak lényegében nem is lehetett más szerepe, mint a párt szolgálatában elért érdemek valamilyen formában történő jutalmazása. Korántsem állítom ezzel azt, hogy csakis a párthoz hű és annak elkötelezett művészek lehettek az elmúlt rendszer támogatottjai, de azt sem, hogy az ellenzékiek bármiféle, személyre szóló anyagi dotációban részesedhettek volna. Sajnos, a személyre szóló támogatásnak még ma sem alakultak ki azon módjai, amelyek, a megfelelő szakmai konszenzus áldásával, a támogatás megszokott formái lehetnének. Csak, és csakis a támogatás elosztásának teljes nyíltsága teremtheti meg annak feltételeit, hogy a színházi köztudat elfogadja, hogy a személyi támogatás nem hűbéresi juttatás, hanem a művész valódi támogatása. Ennek célja pedig nem lehet más, mint olyan egzisztenciális helyzet teremtése, amelyben a művész idejét és szellemi energiáit nem létfeltételeinek biztosítására kell hogy „pazarolja”, hanem a tehetsége szerinti alkotómunkára fordíthatja. Ez a művész igazi támogatása, nem több, s nem is kevesebb. A támogatás tehát nem a művész korrumpálása vagy jóindulatú lekenyerezése, még csak nem is a műalkotás ára, hanem általa esélyt teremtünk önmagunknak – és nem a művésznek – arra, hogy a feltételrendszer biztosításán keresztül alkotótársak lehessünk. A személyi támogatás alkalmazásának egyik komoly akadálya, hogy e társalkotói szemlélet még nem eléggé elterjedt Magyarországon. De gátolja bővülését az is, hogy e támogatási forma kívánja meg a legnagyobb figyelmet és hosszantartó törődést. Erre pedig a mai állami és önkormányzati hiearchiában nincs meg sem az elegendő tapasztalat, sem a szükséges és kitartó hivatali ambíció. Ráadásul e területen a legnagyobb annak a veszélye, hogy személyes összefonódás vádjával illetik a résztvevőket. A személyi támogatás jellemzésének összefoglalásaként nézzük meg, milyen színházi területeken alkalmazható e forma a leghatásosabban: színpadi mű megalkotása, fordítása, rendezése, elemzése, külföldi tanulmányutak, színházi műhelyek vizsgálata, színháztörténeti kutatások, színigazdasági előadások írása.

A tárgy szerinti csoportosítás alapján az egyik legjelentősebb színházi támogatási forma a dologi támogatás. Legnyilvánvalóbb megjelenése az állami költségvetésben is szereplő beruházási és felújítási keret. A tervezésről szóló előadásomban többek között azt is megjegyeztem: titok számomra, hogy a felügyeleti szerv illetve az Országgyűlés mi alapján dönt a fenti keretbe tartozó pénzeszközök elosztásáról. De titok az is, miért nem állapíthatók meg olyan értékcsökkenési kulcsok, amelyek automatizmusként működve biztosíthatnák az e körbe sorolt állóeszközeink jó állapotban tartását, illetve újak beszerzését. A felújítási és beruházási keretek támogatás formájában történő leosztása az intézményi támogatással mutat rendkívüli rokonságot. Meglepő a hasonlóság, mivel azt hihetnénk, hogy e támogatási forma olyan szigorú technikai meghatározottsággal bír, amely nem engedélyezi semmiféle külső eltérítő erő beavatkozását. Csak sejthetjük, hogy a felügyeleti szerve Fk nem rendelkeznek olyan hosszú távú felújítási és beruházási tervvel, amelynek birtokában több évre előre meghatározható lenne, hogy – figyelembe véve a szűkös erőforrásokat is – mikor, milyen feladatok kapjanak elsőbbséget. A fentieken kívül a dologi támogatás leggyakoribb formái általában egybeesnek a produkciós és az eseménytámogatás dologi kiadásai egészének vagy egy részének a fedezésével.

A nyolcvanas évek elején hosszú téli délutánokat vitatkoztunk végig a Kultúrinnov jól fűtött szobájában arról, vajon eléri-e célját a közönség közvetlen támogatása, vagyis milyen mértékben segíti az ilyen típusú elosztás a kultúrpolitika által kiszemelt rétegek színházba járását. A téma sokoldalúsága nagyszerű lehetőséget adott egy igazi, sokfordulós színházi vitára, és mi, fiatal gazdasági igazgatók nem hagytunk ki egy ilyen lehetőséget sem. Minél elméletibb, és a valóságtól minél távolibb téma kellett nekünk, a gyakorlati kérdések nem igazán foglalkoztattak bennünket. Azt hittük, mivel a valóságot nem változtathatjuk meg közvetlenül, ezért az elméleten keresztül vezet az út új, és akkoriban még szentségtörőnek tűnő gondolataink érvényesítéséhez. Ma már sokkal egyszerűbb a helyzetünk: a közönség közvetlen támogatásának megszűnésével a téma visszakerült az őt jól megillető helyre, vagyis a legfontosabb gazdasági kérdéskörből átkerült a kultúra szociális problémái közé. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy e támogatási formának nincsenek gazdálkodási vetületei. Gondoljunk csak arra, hogy az eddig felsorolt dotációs típusok mindegyike valamilyen formában a kiadások és a kínálat fedezetének és ösztönzésének az eszköze volt. A közönség támogatása pedig a bevételek és a kereslet növelésének az eszköze. Éppen ezért a színházi marketingről szóló előadásom foglalkozik bővebben e témával, mint az eladásösztönzés egyik eszközével.

A közönség közvetlen támogatásának leírásával befejeztem a támogatási formák tárgy szerinti csoportosítását. Mint az eddigiekből is kiderült, ez a csoportosítási forma a legismertebb, és leggyakrabban használt kategóriákat tartalmazza, vagyis jól leírja azt a köz- és színigazdasági fogalmat, amelyet a szakmai és köznyelv is támogatásnak nevez. Foglalkoztam a legáltalánosabb és legbonyolultabb intézményi támogatástól kezdve a legegyszerűbb, ám ugyanakkor legigényesebb személyi támogatással. Megmutattam azt is, hogy a támogatási rendszer, ha rejtetten is, jelentős irányítási eszköz az állam kezében. Az előadás további részében azt vizsgálom meg, milyen lényeges jellemzők határozzák meg egy adott támogatási forma hatékonyságát, más szóval, további ismérvek segítségével egyre konkrétabbá tesszem előadásom témáit. Mindezek összefoglalásaként pedig bemutatom a jelenlegi színházi támogatási rendszert, és javaslatot teszek annak konkrét továbbfejlesztésére.

7

A támogatási formák egyik legfontosabb jellemzője, időhöz való kapcsolatuk. Nem véletlenül, hisz a színházművészet sokféle, és rendkívül különös módon kapcsolódik az időhöz. A legegyszerűbb megközelítésben, a színházi alkotómunka és a támogatás időtartamának különbözősége okozza a legfőbb problémát. Ennek hétköznapi megjelenési módja a színházi évad és a gazdasági év közötti jelentős elcsúszás, amelynek hátrányai jelen színigazdasági rendszerünkben csak ideiglenesen egyenlíthetők ki. Valamennyi eddigi előadásom egyik vezérgondolata az volt, hogy csak hosszú távú koncepció birtokában próbálkozhatunk meg egy, színházi értelemben vett, racionális gazdálkodási móddal. Ennek alapvető oka az, hogy a színház nem a rövid utak lehetősége. Természetes, hogy rendkívül kitartó és kemény munka szükséges ahhoz, hogy különböző szellemiségű, karakterű, szorgalmú művészekből egy azonos színházi elvek alapján dolgozó, lemondásra és áldozatokra is kész társulat jöjjön létre. Más megfogalmazásban ez annyit jelentó, hogy létrejön egy önálló művészekből álló, de mégis egységes társulati tudat. Mindezek eléréséhez sok-sok bemutatóra, még több próbára, vagyis hosszú időre van szükség. A hosszú idő biztonsága önmagában azonban nem elégséges, hanem szükséges a többi feltétel megteremtéséhez elengedhetetlen pénz is. Ehhez pedig olyan kormányzati kulturális koncepció szükséges, amely képes meglátni, hogy a színművészet magas színvonalú létezéséhez hosszú távon is biztos feltételek szükségesek.

A támogatás és az idő kapcsolatának elméleti vizsgálata után nézzük meg, milyen időtartamúak a mai magyar állami és önkormányzati támogatások. A valóságos helyzet értékelését kezdjük azzal, hogy az állami támogatás az időtáv tekintetében is egy megcsontosodott, merev, a realitás és korszerűség igényeit korántsem kielégítő költségvetési rendszer jellemzőit mutatja. Nem véletlenül, hisz – mint láttuk – az uralkodó támogatási forma az intézményt tekinti a dotáció tárgyának. Az intézmény pedig, mint költségvetési szerv, csakis az államháztartási törvény által meghatározott keretek között működhet. Mindez azt jelenti, hogy a leggyakoribb támogatási időtartam egy gazdasági év, amely ma Magyarországon megegyezik a naptári évvel. Mivel a színházművészet – mint eddig több oldalról is bebizonyosodott – nem szorítható be éves keretek közé, ezért azt javaslom, hogy a színház állami támogatása a színház vezetőinek megbízási időtartamára – vagyis általában 3-5 évre – szóljon. A tapasztalatok szerint ez az az időtartam, amely alatt megnyugtató bizonyossággal kiderül, hogy a kinevezett színházi vezetők a korukra válaszoló színházi koncepcióval bírnak-e, s ha igen, akkor rendelkeznek-e kellő vezetői képességekkel ahhoz, hogy e művészeti terveiket meg is tudják valósítani.

Az intézményi támogatáson kívül a felújításra és beruházásra vonatkozó dologi támogatások igényelt időtartama haladja meg a jelen gyakorlat szerinti naptári évet. Természetesen ez minden esetben a felújítás és a beruházás nagyságrendjétől függ. Érdemes felfigyelni arra, hogy a jelentős felújítások és beruházások alkalmával a felügyeleti szerv képes hosszú távban is gondolkodni, és ami a legfontosabb, képes hosszú távra kötelezettséget is vállalni. A felügyelet ez irányú képessége valószínű technológiai kényszer csupán, hisz hiába is akarná, egy több év alatt megvalósítható építkezés bármilyen kívánság hatására sem valósulhat meg egy költségvetési év alatt.

A produkcióra, eseményre, személyre, és az egyéb dologira vonatkozó támogatások időtartamát általában a megvalósítás időtartama határozza meg. A személyi támogatáson kívül, valamennyi időtartama pontosan meghatározható. Általában a személyi támogatás időtartamát is meg szokták határozni, de természetének bizalmassága tág teret ad az esetleges módosítások érvényesülésének.

A támogatások természetrajzát a továbbiakban időbeniségük és elszámolási módjuk alapján bővítem. Időbeniségük alapján a támogatás lehet: megelőlegezett, folyamatos és utólagos, elszámolási módjuk szerint pedig: folyamatosan, utólag, illetve el nem számolandók. Az intézményi támogatást – a havonta azonos összegben utalt támogatás és az éves mérlegbeszámoló miatt – folyamatosan és utólag elszámolandónak tekinthetjük. A havi átutalás miatt már nagyon sok támadás érte a felügyeleti szerveket, annak ellenére, hogy mindannyian jól tudjuk, az államháztartási törvény szabályozza így az állami támogatás átutalását. E könnyű védekezés helyett a felügyeleti szervek és az intézmények közös feladata lenne, hogy felmérve a színház várható pénzügyi forgalmát, egy olyan likviditási tervet készítsenek, amelyből már könnyen megállapítható lenne az a minimális készpénzigény, amely a kiadások és bevételek eltérő periodicitása kivédését biztosítaná. Ennek megelőlegezése a felügyeleti szerv feladata lenne. Az intézményi mérlegbeszámoló lényegében az állami támogatás felhasználásának az elszámolása is. Különösen akkor, ha egy olyan komoly elemző szöveges beszámolóval egészül ki, amely tételesen vizsgálná a színház gazdálkodásának legfontosabb problémáit. Sajnos, az elmúlt évek rákényszerítették a gazdasági vezetőket, hogy komolyan vegyék a szöveges beszámolókat, mivel úgy gondolták, hogy az egyre nehezedő gazdasági feltételek között ez a legkitűnőbb alkalom arra, hogy felhívják a felügyeleti szervek figyelmét a legsúlyosabb színigazdálkodási nehézségekre. Ugyanakkor sajnos arra is rá kellett jönniük, hogy a szöveges beszámolók csak leírt szavak maradtak, és csak vastagították a meg nem válaszolt levelek és tanulmányok dossziéját. A mérlegbeszámolón kívül a felügyeleti szervek ellenőrzési főosztályainak szokásos – általában kétévenkénti – revíziója szolgálja az állami támogatás felhasználásának ellenőrzését. De ezt a célt szolgálják a különféle számvevőszékek rajtaütésszerű ellenőrzései is. Helyesebb lett volna feltételes módot használni, hisz mindaddig, amíg az ellenőrzés – a korábbi előadásokban is bírált – szegényes és elavult közgazdasági módszerekkel próbálja meg a színigazdaság elemzését, addig megállapításai többnyire csak mulatságos olvasmányai lehetnek a jövő színházi nemzedékeinek.

A produkciós és eseménytámogatások időbenisége rendkívül különböző: lehet megelőlegezett, utólagos és a kettő keveréke. Az ilyen típusú támogatást nyújtó állami alapok és alapítványok általában komoly és részletes költségvetés alapján döntenek egyes produkciók és események támogatásáról, valamint arról, hogy a dotációt mikor utalják át a színház számlájára. Ideális esetben a kuratóriumok csak rendkívül komoly referenciák és pénzügyi garanciák alapján utalják át előre a támogatást. Minden más esetben csak utólag vagy folyamatosan – a kiadások megfelelő igazolását követően – kerülhet sor a pénz rendelkezésére bocsájtására. Itt is igaz az, ami általában az üzleti élet kapcsolataira is érvényes, mégpedig az, hogy egy régi, megbízható pályázó komolyabb eséllyel indulhat a támogatási piacon, és előnyösebb időbeni és elszámolási feltételekkel juthat a támogatáshoz.

8

A támogatás további jellemzőinek leírása és megértése az eddigiek után már könnyű feladatnak tűnik. Nézzük őket sorban és röviden. A támogatások természetük alapján pénzbeniek és természetbeniek lehetnek. Az elmúlt rendszerben az állam gyakran saját vállalatai szolgáltatásaival támogatta színházai működését. Természetesen az ilyen típusú támogatások soha sem jelentek meg a mérlegbeszámolókban, hisz az állam ily módon is éreztetni akarta mindenhatóságát és színházai függőségét. Mára a természetbeni támogatások összetétele jelentősen átalakult az állam tulajdonosi szerepének csökkenésével és módosulásával. Gondoljunk csak arra, hogy a ma még állami tulajdonban lévő illetve maradó vállalatok egyáltalán nincsenek olyan helyzetben, hogy termékeikkel és szolgáltatásaikkal támogassák a magyar színházművészetet. Az állam – eszközrendszerének csökkenése miatt – kénytelen volt olyan új módszerekhez folyamodni, amelyek, ha több-kevesebb sikerrel, de segítették és segítik az „államiság és befolyásolás” jellegének elrejtésében. Korábban már foglalkoztam az állami pénzek kevésbé ellenőrzött területekre történő áramlásának törvényszerűségével. Vegyük észre azt, hogy a természetbeni állami támogatások esetében is hasonló jelenségről van szó. Mindez azt jelenti, hogy egyre nagyobb mértékben kerülnek természetbeni javak olyan állami alapítású alapok és alapítványok kezelésébe, amelyekben jól kiválasztott kuratóriumaik segítségével könnyen olyan területekre csoportosíthatják e javak hozadékait, amelyeket egy erős társadalmi ellenőrzés alatt nem támogathatna ilyen mértékben az állam. E törvény természetesen azt jelenti, hogy e jelenség nem csak mai, átmeneti korunkra igaz, hanem párt- és ideológiasemlegessége révén hatni fog mindaddig, amíg akár helyi, akár központi költségvetésbe kényszerül az állampolgárok adója.

9

A támogatások egyik legfontosabb jellemzőjét – a viszonyítási alapot – hagytam osztályozásom befejezésére. Nem véletlenül, hisz vitatottsága révén az egyik legbonyolultabb területe a mai magyar színigazdaságnak, így a probléma megértéséhez kellő alapot biztosít a támogatási formák eddigi áttanulmányozása. A viszonyítási alap, amit másképpen számítási alapnak is nevezhetünk, nem más, mint az az alap, amelyből kiindulva meghatározhatjuk az állami támogatás nagyságát. A tapasztalat és a józan ész két olyan számítási módszert ismer, amelyek önmagukban és egymással ötvözve is alkalmasak lehetnek a támogatás nagyságrendjének meghatározására. E két módszert bázisalapú illetve nullbázisú viszonyításnak neveztem el, kölcsönvéve e kifejezéseket a költségvetési tervezés szóhasználatából. A bázisalapú viszonyítás azt jelenti, hogy az állam az előző évek tervezési illetve tényadataiból kiindulva határozza meg a színház tárgyévi támogatásának nagyságát. Természetesen e módszer önmagában nem jó és nem rossz, csak használatának helyességétől válik alkalmassá vagy alkalmatlanná. Amennyiben a színház előző évi, megfelelő nagyságú állami támogatása hatékonyan szolgálta a színház művészeti terveinek megvalósulását, és a színház hasonló igényű tervekkel rendelkezik, úgy azt mondhatjuk, hogy a bázisalapon meghatározott állami támogatás – az infláció figyelembe vételével – elfogadható. Minden más esetben a bázisalapú viszonyítás olyan erős torzításokat tartalmazhat, amelyek eleve megkérdőjelezik alkalmazhatóságát. Sajnos, a gyakorlat is ezt igazolja. Pályafutásom tizenöt éve alatt sajnos egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy a bázisalapú támogatás valamennyi feltétele biztosított lett volna, ennek ellenére a felügyeleti szerv minden évben az előző év adatai alapján határozta meg a színház állami támogatását. E viszonyítási alap alkalmazhatóságát tovább bonyolítja, hogy a felügyeleti szervek úgy állapítják meg a tárgyévi támogatás nagyságát, hogy nem rendelkeznek az előző év tényleges adataival sem. Az ily módon meghatározott támogatási előirányzatot tehát csak egy olyan technikai számnak nevezhetjük, amely egyáltalán nem fejezi ki azokat a kiadásokat, amelyek szükségesek a színház művészi terveinek teljesítéséhez. Mindenképpen szükséges tehát, hogy a bázisalapú számításban szereplő két különböző viszonyítási alapot – a tervet és a tényt – alkalmassá tegyük egymás elviselésére. A megoldás egyszerűen alkalmazható, ám használata a korábban megszokotthoz képest jelentős többletmunkát igényel. A felügyeleti szerv, a színház támogatási terve meghatározásakor, az előző évi tervet és az időarányos teljesítést vegye alapul, majd az évi mérlegbeszámoló tényleges és ellenőrzött adatai alapján, szükség szerint módosítsa azt. Ehhez azonban nem csak a költségvetési szabályozás megmerevedett szabályainak módosítására van szükség, hanem arra is, hogy annyi elromlott év után a felügyeleti szerv gondolja végig és felejtse el a tervezésre és az ellenőrzésre vonatkozó elveit. Összefoglalva, megállapíthatjuk tehát, hogy ideális esetben a bázisalapú viszonyítási mód is használható eszköz lehet a színház állami támogatása nagyságának megállapítására.

A támogatás nagysága meghatározásának másik alapvető módja a nullbázisú viszonyítás. Lényegében e kifejezés azt jelenti, hogy nulla alaphoz viszonyítunk, vagyis a támogatás nagyságának meghatározásához nem használunk semmiféle számítási alapot. A nullbázisú viszonyítás kifejezés ily módon csak a bázisalapú számítással való összevetésben nyeri el létjogosultságát. A támogatás nullbázisú meghatározása minden esetben szükséges, amikor nem lehetséges olyan bázist használnunk, amely – akár korrekcióval is – de alkalmas lenne a tárgyévi támogatás számítására. A nullbázisú számítás elsősorban nem azt jelenti, hogy nincs használható bázisunk, hanem azt, hogy el kell felejtenünk minden olyan tapasztalatot és tudást, amely bármilyen irányban befolyásolhatná kalkulációnk „tisztaságát”. Természetesen jól tudom, hogy csak elméletben lehetséges az ilyen módon történő tiszta számítás, és azt is, hogy a gyakorlatban nagyon nehéz függetleníteni magunkat minden kötöttségünktől. Mindezek ellenére csak ez az ártatlan hozzáállás teremtheti meg azokat a feltételeket, amelyek között a színigazdaság dolgai minden álruha nélkül megjelenhetnek. Nagy-nagy türelem és biztos értékítélet szükséges ahhoz, hogy megismerve a színházi gazdaság legmélyebb összetevőit, képesek legyünk újra és újra visszatérni azok hétköznapi gyakorlatához. Lényegében tehát a bázis nélküli tervezés és számítás azt jelenti, hogy a színház alapfeladatait részelemeire bontjuk fel, majd ezek végrehajtásához szükséges költségeket tételesen határozzuk meg oly módon, hogy megpróbáljuk elfeledni minden korábbi előítéletünket. A számítások során még a legelhanyagolhatóbbnak tűnő várható kiadást is alaposan elemezve, csak, és csakis az elengedhetetlen költségeket vesszük figyelembe. Mindebből is látható, hogy a nullbázisú tervezés, és rajta keresztül az állami támogatás nagyságának meghatározása, rendívül munka- és időigényes feladat. Valójában azonban nem a munkaigényesség a fő oka a nullbázisú számítás módszere általános mellőzöttségének. Sajnos a mai állami kulturális koncepció, és annak megjelenési formája, a színigazdaság szabályozása, egyáltalán nem teszi szükségessé, hogy a felügyeleti szervek pontos képpel rendelkezzenek a színházak valódi helyzetéről. Korábbi előadásaimban is szó esett már arról, hogy az állami támogatás szétosztása nagy valószínűséggel nem fogalmazható meg valamilyen racionális függvény formájában. Sajnos, ma sincs olyan kutató a kultúra gazdaságtanával foglalkozók között, aki komoly statisztikai módszerek alkalmazásával próbálná megfejteni a színigazdaság sejthető törvényszerűségeit.

1986-ban, a nyilvános színházi statisztikák alapján egy Commodore 64 segítségével – amely az első színházi számítógép volt Magyarországon – megpróbáltam olyan függvényt találni, amely a legpontosabban írja le a vizsgálatot megelőző tíz évre vonatkozóan a fővárosi színházak legfontosabb mutatószámai (támogatás, jegybevétel, állandó főfoglalkozásúak létszáma, nézőszám, kiadás) közötti összefüggést. Az eredményül kapott többváltozós lineáris regressziós függvény végül is bebizonyította azt a hipotézisemet, hogy az állami támogatás elosztása korántsem a színházak gazdasági mutatószámainak figyelembevételével történt. Az elosztás valódi kritériumait csak sejteni tudjuk: nagy valószínűséggel a párt kultúrpolitikája játszotta a meghatározó szerepet, ezután következtek a baráti-rokoni kapcsolatok, majd a véletlen tényezők. Bizonyára az elosztási szempontok közé tartoztak a színházak tényleges gazdasági mutatói is, de hogy milyen súllyal, azt ma már lehetetlen eldönteni. Fenti elosztási kritériumok természetesen sohasem jelentek meg önmagukban, hanem sok egyéb szemponttal keveredve – melyek között akár művészetit is találhatunk – egy olyan támogatási rendszert hoztak létre, amelynek bemutatása még ma is komoly gondot okoz.

10

Ezzel a gondolattal érkeztünk el az előadás befejező és összefoglaló részéhez, amelyben bemutatom, hogy az eddigiekben elemzett támogatási formák különböző összekapcsolásával milyen támogatási rendszereket hozhatunk létre. Mindenek előtt vizsgáljuk meg mai támogatási rendszerünket. Jelen és korábbi két előadásomban már sok szó esett az állami támogatás mai elosztási módszereinek különböző szintű kritikájáról. Ezeket összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a magyar támogatási rendszer egyrészt még magában hordozza az elmúlt politikai rendszer kultúrpolitikájának minden lényegi vonását, másrészt már lázas az új kormányzati kulturális koncepció(tlanság) gyermekbetegségeitől. Második előadásomban bemutattam, hogy a nyolcvanas évek végén különböző erők hatására egyre gyengült a párt közvetlen meghatározó szerepe a színházművészetben, és így a színházgazdálkodásban is. Ennek legszembetűnőbb megnyilvánulási formája a már elemzett szabályozórendszer átalakulásán kívül az, hogy megjelentek a támogatás azon formái, amelyek felett a párt már nem gyakorolhatott közvetlen felügyeletet. Itt a már sokszor emlegetett alapokról és alapítványokról van szó, amelyeket valóságosan az állami pénzek elrejtésének eszközéül szánt a kormány, ám akaratlanul létrehozta a közpénzek elosztásának egy új, a korábbihoz képest demokratikusabb intézményét. Vagyis létrejött a lényegében automatikus intézményi támogatási mód mellett a pályázható, nem intézményi (produkciós, eseményre vonatkozó, személyi, dologi) támogatás. Az új típusú támogatási formák működtetéséhez azonban létre kellett volna jönnie egy új típusú megegyezésnek is az állam és a színházak között. Sajnos ennek alapvető voltát sem a színikultúra, sem a kulturális kormányzat vezetői nem érezték át, így lényegében a magyar színházművészetnek – a nyolcvanas évek végi helyzetnél – súlyosabb gazdasági körülmények között kell nem csak külső, de önmaga belső problémáival is megküzdeni. Mindenki egyetért abban, hogy elengedhetetlen a támogatási rendszer mielőbbi reformja, sőt teljes átalakítása. A módszerek megítélésében azonban jelentősek a különbségek. Nézzük sorban mindazon elképzeléseket, amelyek megvalósítása a jelenlegi túlsúlyos intézményi, automatikus, bázisalapú, és csak felületesen, utólagos elszámolású állami támogatási rendszer helyett egy rugalmasabb, a művészeti elképzeléseket hatékonyabban szolgáló, kiszámíthatóbb és ellenőrizhetőbb támogatási rendszer bevezetését eredményezné.

Mindenek előtt az államnak, illetve kulturális kormányzatának meg kell határozni művészeti koncepciója eredményeképpen azokat az alapfeladatokat, amelyeket az állami támogatás fejében a költségvetési színházaknak – hosszú távon – el kell látni. A továbbiakban elemezni kell a jelenlegi színházi struktúrát abból a szempontból, hogy vannak-e olyan színházak ma, amelyek alkalmasak az alapfeladatok ellátására. Amennyiben igen, akkor fel kell mérni a színházak – mint épületek fenntartásához – és az alapfeladatok ellátásához szükséges állami támogatás nagyságát. Nem véletlen említem külön a színházat, mint épületet, és a színházat, mint művészeti feladatot, hisz a legnagyobb színigazdasági félreértések mindig abból fakadnak, hogy a revizorok és a kívülállók nem tesznek különbséget e két feladat között. Érdekes, hogy az állam bizonyos költségek esetében ráérzett, hogy ezeket a többitől elkülönítve kell kezelni, hisz a korábban említett felújítási (nagyjavítási) költségek nem szerepelnek a működési kiadásokra adott állami támogatás között. Hasonló módon kellene az épület fenntartásának és működésének összes költségét is külön támogatási keretben biztosítani. Az állami dotáció filozófiájában mindez a támogatási rendszer első alapelveként jelenne meg. Ez az alapelv pedig azt rögzítené, hogy a színigazdaságnak vannak művészettől független és művészettől függő költségei. Az előbbiek pontos meghatározásához csak megfelelő szakemberekre van szükségünk, akik egy-két hetes felmérés után rendelkezésünkre tudják bocsájtani számításaikat a színházépület évi üzemeltetéséhez szükséges dologi költségekről. Már nehezebb, de nem megoldhatatlan feladat az üzemeltetéshez szükséges személyzet létszámának és bérköltségének megbízható kiszámítása, hisz ezek között már vannak olyan munkakörök is, amelyek a művészeti feladatok kiszolgálásával is kapcsolatosak. A művészettől független dologi és bérköltségek meghatározása minden támogatási rendszer kiindulási pontja, hisz ez az a gazdálkodási terület, amelynek kiadásait ideológiától és kulturális koncepciótól függetlenül állami támogatás formájában fedezni kell, illetve ezek azok a költségek, amelyek felmerülését és kielégítését függetleníteni kell a művészeti munka eredményétől, felügyeleti elismerésétől, és legfőképp a pénztári bevételtől. Ha e független költségekre az állam biztosítja a fedezetet, akkor már egy kicsit megnyugodhatunk, hisz van épületünk, fűtőnk, portásunk, gazdasági osztályunk, szenünk, villanyunk és így tovább, tehát rendelkezünk mindazokkal a dolgokkal és személyekkel, amelyek és akik birtokában akár irodaházat is nyithatunk. Mivel nem erre vágyunk, így nézzük, hogyan határozhatók meg a színigazdaság művészettől függő kiadásai, illetve azt, hogyan számítható ki az erre fordítandó állami támogatás nagysága.

A művészettől függő kiadások nagyságának meghatározása minden egyes alkalommal egyedi és aprólékos munka eredménye, így nem helyettesíthető semmiféle tapasztalati módszerrel és általánosító megoldással. Ebből következik, hogy az ilyen kiadási tételek nagyságának meghatározása olyan személyes odaadást és szimpátiát követel meg a színház gazdasági vezetésétől, amely elképzelhetetlen a civil gazdálkodás körülményei között. Természetesen ezzel nem azt állítom, hogy e kiadások tervezésének illetve kiszámításának egyetlen módszere lenne csak a belső átélésen alapuló becslés. Elsősorban azt kívánom hangsúlyozni, hogy a színigazdasági normativitás teljes hiánya nem teszi lehetővé a legegyszerűbb költségfüggvény használatát sem. Mindennek alapvető oka az, hogy a színielőadás költségei a legkorszerűbb technológia alkalmazásával sem csökkenthetők, ez pedig abból következik, hogy az előadás létrejöttéhez lényegében csak szellemi javakra van szükség, a dologiak nem elsődlegesen és közvetlenül befolyásolják a műalkotás – jelen esetben a színielőadás – minőségét és számosságát. A színművészeti költségek ilyen különös szerepe és bűvös viselkedése eredményezi azt, hogy egy adott mű – akár azonos körülmények közötti – színpadra állítása rendkívül eltérő költségeket igényelhet, hisz nagyságuk megállapítását nem előzheti meg olyan gazdaságossági vizsgálat, amelytől választ kaphatnánk arra, hogy adott típusú és nagyságú kiadásoktól milyen eredményt várhatunk.

A művészettől függő költségek elméleti vizsgálata után nézzük meg konkrétan a költségek legfontosabb fajtáit. Természete és nagyságrendje miatt legjelentősebb költségcsoport a művészek, a művészeti ügykezelés, és a színpadot közvetlenül vagy közvetve kiszolgáló műszakiak bére. Ennek nagysága az adott évben bemutatandó produkciók, az éves műsorterv és a tervezett szereposztás ismeretében viszonylag könnyen meghatározható. Alig valamivel nehezebb a különféle díjak – felléptidíjak, alkotói díjak, jogdíjak – meghatározása. A legnagyobb gondot az előadásokhoz szükséges dologi – díszlet, jelmez, bútor, kellék, világítás – költségek olyan színvonalú tervezése okozza, amellyel meg tudunk felelni a legszigorúbb szakmai és felügyeleti igényesség követelményeinek is. A legjobb esetben a színház igazgatója, művészeti vezetője és gazdasági igazgatója közös számítása eredményeképpen alakul ki a produkciók dologi kiadásainak éves kerete.

11

A színigazdaság költségeinek az állami támogatás szempontjából történő elemzése után egyetlen fő kérdése marad csak előadásomnak: az állam hogyan, és milyen mértékben biztosítson támogatást az általam művészettől függőnek nevezett költségek fedezetére. Hogy mindez az állami finanszírozás gyakorlati problémája legyen, ahhoz jelentős állami szemléletváltozásra van szükség. Ma az állam saját bázisalapú, intézményi támogatási rendszere bűvöletében még végig sem gondolja, hogy az általa nyújtott támogatásnak igenis vannak konkrét megjelenési formái. Mint láttuk, a különféle alapok és alapítványok létrejötte korántsem azt jelenti, hogy az állam valódi szemléletváltásra készül, ám az intézményi keretek megléte, és remélhetőleg a színházak szakmai érdekképviselete is előbb-utóbb kikényszeríti azt. Ennek felismerésével juthatunk el az állami támogatási rendszer második alapelvéhez, amely az állam filozófiáját fogalmazza meg a színházak alaptevékenységéből származó bevételeivel kapcsolatban. Az állam támogatási filozófiája alapvetően két – egymástól erősen különböző – gondolati körben fogalmazható meg. Az első szerint a színházak működését, illetve állami támogatásuk nagyságát teljes mértékben függetleníteni kell bevételeiktől. E szemlélet alapja az a sokszor és sokat vitatott tétel, amely szerint a kultúra termékei, így a színházi előadás sem áru, ily módon az eladásából származó bevétel sem fejezi ki valóságos értékét. Tehát a bevétel egyáltalán nem rendelkezik olyan tartalommal, amely indokolttá tenné, hogy a legfontosabb színigazdasági kategóriák közé soroljuk. Az ilyen típusú támogatási rendszerekben az alap- és kiegészítő tevékenységből származó bevétel vagy eleve a felügyeleti szerv számlájára folyik be, vagy a színház egyszámlájára, ahonnan szabadon – általában a művészettől függő költségek fedezetére – használható fel. Az ilyen típusú, tiszta támogatási rendszer elsősorban olyan színházak esetében alkalmazható, amelyek alap- és kiegészítő tevékenységéből származó bevételei a működési kiadások elenyésző részének fedezetére elegendőek csupán. E rendszer alkalmazásának fontos feltétele még, hogy a színház – művészettől függő kiadásai megtervezésekor – elfogadja az állami támogatás szabta korlátokat. E két feltétel megléte – párosulva a színház kiegyensúlyozott és biztos vezetésével – egy könnyű és egyszerű támogatási rendszert eredményezhet, amely azonban éppen az állami dotáció erősen korlátos volta miatt, nem válhat az állami költségvetési finanszírozás uralkodó rendszerévé. Elméletileg az erőforrások szűkössége az alapvető oka annak, hogy egyáltalán támogatási rendszerekről kell beszélnünk. A költségvetés kulturális finanszírozási rendszere ily módon egy elosztási rendszer is, hisz az államnak nem csak azt kell eldöntenie, hogy mit kíván támogatni, hanem azt is, hogy milyen szempontok alapján ossza el az ilyen célra szánt állami dotációt. Vagyis e megközelítésben nincs más dolgunk, mint az, hogy tényként elfogadva a támogatási összegek szűkösségét, meghatározzuk, hogy milyen elosztási szempontokat tartunk elfogadható kompromisszumnak.

A legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnik, hogy a támogatást valamilyen módon a bevételek arányában osszuk szét, vagyis nagyságát bizonyos kulcsok alkalmazásával, a bevételek arányában határozzuk meg. E gondolattal jutottunk el az állami támogatási rendszer második alapelvének második tételéhez, amely szerint a színházak alaptevékenységéből származó bevételei valamilyen módon kifejezik a színház előadásainak társadalmi jelentőségét, ily módon elvi alapokat adva ahhoz, hogy a bevétel – bizonyos értelemben – normatívaként jelenjen meg az elosztás folyamatában. A bevétel, mint norma, többféle módon gyakorolhatja szerepét. Legegyszerűbben úgy, hogy az állam a bázisalapon meghatározott kiadásokból levonja az általa meghatározott és tervfeladatként előírt bevételt, és a maradékot fedezi állami támogatással. Mindezt akár el is fogadhatnánk, ha a gyakorlat nem torzította volna el már régen ezt az egyszerű és praktikus módszert. Sajnos, ma az állam nem a valóban szükséges kiadások és az elérhető bevételek alapján határozza meg a szükséges támogatást, hanem egy ismeretlen módon kiszámított támogatási összeghez „alkotja meg” a számszaki egyezőséghez szükséges nagyságú sarokszámokat. E kreált valóságban a dolgok nem működnek a maguk természete szerint, vagyis a színház ahhoz, hogy támogatása emelkedjen, bevételei viszonylagos eltitkolásában, és kiadásai indokolatlan – de még megmagyarázható – növelésében érdekelt. A bevétel azonban nem csak mint kivonandó, hanem mint szorzótényező is betöltheti elosztási funkcióját. E módszer keretében az állami támogatásnak a színház művészettől függő költségeire vonatkozó fedezetét úgy határozzuk meg, hogy a bevételt valamilyen szorzószámmal megszorozzuk, illetve a bevételhez valamilyen – lineáris, regresszív, degresszív – módon állami támogatást rendelünk. Előadásom egyik korábbi tételeként már felismertük, hogy a színigazdaság bonyolultabb annál, minthogy valamilyen törvénnyel vagy szabályszerűséggel meg lehessen fogalmazni, és le lehessen írni, ezért nem okozom csalódást azzal a megállapítással, hogy az utóbbi elosztási módszer sem használható általánosan, minden színházra egyforma hatékonysággal alkalmazható finanszírozási rendszerként.

A bevételhez hasonlóan, a színigazdaság más kategóriáit is felhasználhatjuk az állami támogatás elosztási normatívájaként. Közülük legkézenfekvőbb a fizető nézőszám. Nagy valószínűséggel állíthatom, hogy alkalmazásának eredménye nem mutatna szignifikáns eltérést a bevételi norma eredményéhez képest, mivel a jegykategóriák eltérő mértékű fogyása nem okoz jelentős elosztási különbséget. A nézőszámot, mint normát, néhány évvel ezelőtt a pénzügyminisztérium nyomására a színházak – mint kevésbé rosszat – kénytelenek voltak elfogadni, annak ellenére, hogy mindenki tisztában volt azzal, hogy általános elosztási normaként egyáltalán nem alkalmazható. Két év után természetesen visszaállt a korábbi elosztási rendszer – vagy inkább rendszertelenség -, hisz a felügyeleti szervvel együtt a pénzügyesek is rájöttek arra, hogy a fizető nézőszám csak, és csakis a művészettől függő költségek fedezetére szolgáló állami támogatás normájaként használható.

A bevételen és a nézőszámon kívül még további színigazdasági kategóriákat is alkalmazni lehetne elosztási normaként, de úgy gondolom, ezek olyan különlegességek lennének csupán, amelyek elemzésére most nincs idő. Nincs idő arra sem, hogy az állami támogatásként kezelt központi és helyi költségvetési pénzek egymáshoz viszonyított arányainak esetleges törvényszerűségeit kutassam, illetve javaslatot tegyek a különböző szinten központosított nemzeti jövedelem színházi támogatásban való részvételi arányaira. Jól tudván ezen problémák komoly súlyát, egyelőre elfeledkezem róluk, azért, hogy befejezésül néhány mondattal összefoglaljam azt a támogatási rendszert, amely meggyőződésem szerint – figyelembe véve jelenlegi és jövőbeni erőforrás-hiányos állami költségvetésünket – a legjobban szolgálhatja művész színházaink munkáját.

12

Minden különösebb indoklás nélkül elfogadhatjuk, hogy az intézményi támogatásként bemutatott dotációs forma egyszerűen és pontosan szolgálja a szakmában csak rezsiköltségként emlegetett, és az előbbiekben a művészettől független költségként bemutatott színházi kiadások fedezetét. A művészettől függő költségek forrásául a színház saját jegy- és egyéb bevétele, valamint a jegybevétel, mint norma segítségével meghatározott támogatás szolgál. Mindezen támogatásokat az államnak legalább három évre kell meghatároznia, és legalább évadonként, illetve szükség szerint, de mindenképpen előre kell a színház rendelkezésére bocsájtania. A pályázati rendszerben történő elosztás „veszélyeinek” csak olyan mértékben szabad kitenni a színházakat, hogy az ott meg nem kapott pénz még esetlegesen se veszélyeztesse a színház művészeti munkáját. A beruházási és felújítási kereteket az eddigieknek megfelelően továbbra is úgynevezett céltámogatás formájában, ám előre és hosszú távra javaslom biztosítani.

Mint korábban már említettem, a színházak nagysága meghatározó lehet az alkalmazott támogatási rendszert illetően. A kisebb, szerkezetében egyszerűbb színházakban jól és hatásosan működhet az intézményi támogatás, míg a nagyobb és bonyolultabb felépítésű – esetleg többtagozatú – színházakban összetettebb, és nagyobb kimunkálást igénylő támogatási rendszer tudja csak gyümölcsözően kifejteni hatását. Egyáltalán nem szabad abban reménykednünk vagy hinnünk, hogy létezik egy olyan megoldás, egy olyan támogatási rendszer, amellyel egyszer és mindenkorra meg tudnánk oldani támogatási problémáinkat. Alkothatunk akár komolynak tűnő mutatószámokat is, ám ezek sem képesek élő, és naponta változó színigazdaságunkat oly módon jellemezni, hogy segítségükkel könnyedén tudnánk választani a különféle támogatási formák közül. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy a legjobban kidolgozott támogatási rendszer illetve támogatási mód eredményes alkalmazásához is elengedhetetlen a támogatás felhasználásának szigorú és rendszeres elszámolása.

E gondolattal fejezem be az állami támogatásról szóló előadásomat, bízva abban, hogy hallgatóim és olvasóim ugyanazt a következtetést vonják le e hosszúra nyúlt gondolatsorból, mint magam. E következtetés nem nagy újdonság, hisz előadásomban többször is óva intettem mindenkit attól, hogy egy alapjában szellemi műhelymunkát gazdasági kategóriákkal próbáljon meg kifejezni, normázni, és esetleg megregulázni. Ugyanakkor minden, színházban dolgozó művészembernek el kell fogadnia, hogy a mai gazdálkodási és társadalmi körülmények között a költségvetési művész színház egy repertoár-üzem is, amely csak megfelelő tervszerűséggel és támogatási rendszerrel tud magas színvonalú gazdasági és művészi hatékonysággal működni. Végső soron az állami támogatásnak egyetlen célja szabad hogy legyen: ez pedig nem más, mint olyan biztos és kiegyensúlyozott feltételek biztosítása, amelyek között az alkotás nem egzisztenciális kérdés, hanem önmaga örömteli és teljes megnyilatkozása csupán.

Ennek jegyében köszönöm meg figyelmüket.

AJÁNLJUK