A magyar független színjátszás egyik legeredetibb és legmeghatározóbb személyiségével és színházával foglalkozik „Magánszínházak gazdálkodása” című sorozatunk legújabb tanulmánya. Cikkünkben a nem közösségi színházak lehetséges működésének egy újabb, sikeres alternatíváját mutatjuk be.

Megérkezik az ember a Műszaki Egyetem második emeletére, siet a jegypénztárba, ahol mindig hosszú sor vár a lepattanó jegyekre, aztán igyekszik be a kis fülledt előtérbe, ami már zsúfolásig telt nézőkkel. A gyakorlottak már tudják melyik ajtónál érdemes várakozni. Mind várnak a bebocsáttatásra, ami általában tíz perces késéssel történik, majd egymást taposva zúdulnak be a szűkös nézőtérre. Aztán végre kezdődik, mindenki szeme felcsillan, van, aki már kívülről mondja a szöveget. Jön bő egy óra sírva nevetés, nevetve sírás. Előadások után gratuláció és közös borozás a színészekkel. Valahogy olyan szerethető az egész Szkéné-beli „pintérbélás” élmény.

Van már baráti kör, rajongói oldal az interneten, állandó visszatérő vendégek, akik sokadszorra nézik kedvenc előadásaikat. Összehasonlítva más alternatív társulattal, mentesek bármiféle botránytól, pályájuk egyenletesen halad felfelé, tehetségük folyamatos fejlődést mutat.

Egy új előadás létrehozása igen nagy feladat, kiváltképp Pintér számára, aki maga írja és rendezi minden darabját. Érdekes az alkotási módszere, miszerint először a darab vázával, alaptörténetével készül el, majd próbáról próbára új elemeket épít a darabba, ezzel alakul ki fokozatosan a végső verzió. Témáihoz eleinte személyes jellegű élményeket használt fel, az utóbbiakhoz pedig korunk olykor igen nyomorúságos történéseiből merít. Majdnem egytől egyig drámai történetet dolgoz fel, és ha valami első látásra mégis könnyed, vidám történetnek tűnik, egyszer csak jön a csavar, és máris összeszorulhat a néző gyomra a szomorúságtól.

A Jászai Mari díjas Pintér Béla komoly életművével rengeteg elismerést szerzett magának és társulatának egyaránt. Nemhogy nevük van az alternatív színházi szférában, ők maguk a vezető társulat. 2007-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét. Díjaik közül leginkább a POSZT fődíjára a legbüszkébb, mégpedig azért, „mert nem az alternatív vagy a független színházakon belül, hanem egy sokkal szélesebb mezőnyben sikerült a legnevesebb díjat elnyerni. Már az nagy szó, hogy az előadást beválogatják a POSZT versenyprogramjába, nagy siker, ha díjat nyer, az pedig hogy a legjobb előadás díját, a legtöbb, amit várhatunk.”

Ekkora népszerűséggel azonban sok vádaskodás is jár: meg tud-e újulni a társulat? Tényleg magára osztja-e a legjobb szerepeket? „Vajon lesz-e még sokáig ötlet, téma, muníció? Vajon jut-e mindig friss energia és személyes mondanivaló az egymást követő produkciókba?” (Stuber Andrea, Színház 2007 12/17). Valóban igen zárt rendszerben dolgoznak, így felülbírálatra nincs mód, csak legfeljebb baráti alapon. Pintér úgy nyilatkozott, a jövőben el tudja képzelni, hogy más darabjait rendezné meg. Talán jót is tenne neki egy kis kirándulás más szerző világába.

Egyelőre persze tökéletes a konstrukció, nem vágynak más megoldásra. Szeretik a helyüket is, nem vágyódnak másik kőszínházba. Nem nagyobb helyre, hanem más színházra vágynak: „mélyebbre, pontosabbra, kegyetlenebbre, gyógyítóbbra.” Erre a kísérletezésre a mostani kis terük kiválóan alkalmas.

„Eleinte mindenáron ragaszkodtam a régi tagokhoz. A hatodik évben mondtam először azt valakinek, hogy hosszútávon nem tudok már együtt dolgozni vele. Azóta ez többször megismétlődött, volt, aki magától ment el, és természetesen új tagok is érkeztek”- nyilatkozta Pintér Béla az Origónak (2008.11.28.). Mára a „kemény mag” maradt (Szamosi Zsófia, Thuróczy Szabolcs, Quitt László, Pintér Béla, Enyedi Éva, Szalontay Tünde) és két fiatal, frissen végzett színész (Roszik Hella, Friedenthal Zoltán). Azért kiemelten fontos a szereplők milyensége, mert más színházakkal ellentétben nem ráhúznak egy szerepet az előadóra, itt Pintér Béla konkrétan a színészeire írja a darabokat. Olyan emberek kellenek, akik egyéniségek és inspirálni tudják. És persze akik az ő formanyelvén, többek között az ének-beszéden boldogulni tudnak. Többen megkeresik, hogy szeretnének a társulatban szerepelni, de az esetek többségében elutasítja őket. Őt magát is hívják más projektekhez, de ehhez egyelőre nincsen kedve. A színészeinek természetesen megadja a lehetőséget, hogy több más produkciókban közreműködhessenek.

GAZDÁLKODÁS

A társulatnak nincsen saját színházépülete, így ennek fenntartásával nem kell számolniuk. A Szkéné, mint befogadó színház ad otthont előadásaiknak, ami persze sok kötöttséggel jár. Mivel más társulatok is fellépnek itt, tekintettel kell lenniük egymás munkájára. Be kell osztani az előadásokat, próbaidőket és osztozni kell a raktárakon is. Kimondatlanul is érezni lehet, hogy Pintér Béláék kitüntetett helyzetben vannak, a nívós és teltházas előadásoknak köszönhetően több kiváltság is jut a társulatnak. Hozzájuk igyekeznek alkalmazkodni a műsorbeosztással, több hely áll rendelkezésükre a helyszíni díszlettárolásban és a nyári időszakban, mikor nem működik a színház, sőt az egész egyetem, ők akkor is kizárólagos próbalehetőséget kapnak a helyszínen. Ez óriási segítség, hiszen a ritkán előadott műsorokat gyakran kell felújítani, szinten tartani. Nagy kár, hogy a színházi évad alatt (októbertől májusig) csak havi maximum 10 előadást tarthatnak.

Bevételek

Az éves támogatásként 1998-tól 2002-ig csupán 3,5 millió forintot kaptak. A kulturális koncepcióváltás következtében először 15 millió forintra ugrott az összeg, majd 2003-tól 30 millióra. Sok helyen nyilatkozta már Pintér Béla, hogy 60 millió forintos költségvetésből tudnák fenntartani magukat. Ez nem az optimális keretösszeg, hanem csak a minimum lenne. Ehhez képest az Oktatási és Kulturális Minisztériumtól az éves működési költségükre mindössze töredékét nyerik el sorozatosan. Persze már az is nagyon jó, hogy rendelkezésre áll az alternatív színházakra szánt keret, de egy ilyen kiemelkedő társulat talán többet érdemelne. Ahogy több más alternatív társulatnak, nekik is ez fő bevételi forrásuk. 2007-ben 39 milliót, 2008-ban 40 milliót ítéltek meg nekik. Ez utóbbi azért különösen fájó, hogy mivel a Krétakör már más forrásból kapta támogatását, arra lehetett számítani, hogy az így felszabaduló 100 millió forintot talán a kiemelkedő, régóta színvonalas teljesítményt nyújtó társulatok között osztják meg, ehelyett felaprózták a kisebb társulatok között. Noha ebből az összegből a repertoár-játszás mellett jó, ha évi egy bemutató gazdálkodható ki, mégis megkísérelnek két új előadást is színpadra állítani következő, 2009/2010-es évadban.

Az egyes projektekkel persze még bőven van lehetőség pályázati pénzekhez jutni, de ez mind bizonytalan, sok munkát igényel és szűkös rá a kapacitásuk. A Nemzeti Kulturális alaptól további 5 millió forintot kaptak a 2007/2008-as évad programjainak megvalósítására.

Igen gyakran hívják őket külföldre, ami hatalmas lehetőség, nemcsak szakmailag, hanem a forrásteremtést illetően is. A meghívó fél téríti meg az útiköltséget, szállást és a napi díjat is. Azzal, hogy pályázatokon a külföldi vendégjátékra is nyernek pénzt, valamelyest leveszik a terhet a meghívó félről, ezzel talán ösztönözve az együttműködési kedvet. 2008-ban a számos külföldi vendégjátékukra (Párizs, Montreal, Rotterdam, New York, Helsinki, Brüsszel, Berlin, Nyitra) sikerült kisebb-nagyobb összegeket elnyerniük, a Nemzeti Kulturális Alaptól összesen 7,2 millió forintot.

Vidéki fellépéseik ritkábban vannak, inkább csak a szakmai fesztiválokon jelennek meg (POSZT, Vidor, Deszka). Ahhoz mennek, aki meg tudja fizetni az előadást.

Alkalmanként sikerül egyéb produkciós pénzeket is elnyerni, 2007-ben például a Parasztopera című darab helyben történő továbbjátszására 1,2 millió forintot, illetve új színházi mű megírására 600 ezer forintot, 2008-ban pedig A Soha vissza nem térő előadás ősbemutatójára 1,7 millió forintot.

Bevételnövelésként 2009-től jegyeik egységesen 2.500 forintba kerülnek, a korábbi 2.000 forint helyett. Eladásösztönzésre nincs szükség, nincs semmi akció, se kedvezmény. Megszüntették a félárú szakmai jegyet is, most már csak a kritikus céh tagjai jöhetnek be kedvezményes áron. A jegybevételből a korábbi áron számolva maximális kihasználtság mellett (mindig teltház van), mely 130-160 férőhelyet jelent (előadásonként változó), legfeljebb 320 ezer forint származik. A Szkénével való megállapodás értelmében a befolyó összeget felezik, így esténként igen szerény összeg kerekedik ki. Ez havi tíz előadás mellett összesen 1,6 millió forintot jelent, mely kizárt, hogy fedezni tudja a közreműködők díját.

Támogatói estet is szerveztek már, ahol a rajongók társulatuk megsegítése érdekében egy estére emelt áron vásárolhatták meg a jegyeket. A vártnál valamivel kedvezőtlenebbül alakult az akció – talán még nem áll készen erre a közönség – így egyelőre nem tervezik megismételni. Ha ezt nem is, új jegyár kategóriát esetleg érdemes lenne bevezetni, a pártolóit, mely emelt áron kapható bármelyik előadásra. Ilyenformán is kis többletbevételre tudnának szert tenni.

A legegyszerűbb közvetlen jegyértékesítési rendszer alakult ki: csak és kizárólag a helyszínen lehet megvásárolni a belépőket, – vagy az előadás előtt a pénztárban vagy a Szkéné titkárságán-, melyeket előzetesen kell lefoglalni, de lehetőleg a havi program megjelenését követő két héten belül, ugyanis igen hamar betelnek a helyek. Egy lehetséges támogatóval karöltve már tervezik bevezetni az internetes jegyértékesítést is.

Kiadások

A logisztikai költségek jelentenek komolyabb megterhelést számukra. A Szkénében kevés hely lévén az éppen nem futó előadások díszleteinek és jelmezeinek raktározásáról és elszállításáról gondoskodniuk kell.

Az egyik legnagyobb kiadást a közreműködők kifizetése jelenti, akik megbízásos szerződéssel működnek a társulatban. Senkinek nincsen állandó havi fizetése, csupán a próbaidőszak három hónapja alatt kap mindenki fix bért, mely körülbelül a minimálbér összegét jelenti. A további fizetéseket mindenki előadásonként kapja, méghozzá mindenki egyenlő mértékben, kezdve a technikustól a rendezőasszisztensen keresztül a főszereplőig. Ami azt jelenti, hogy az évad öt hónapja alatt csak a fellépéseikből van valami bevételük a színészeknek, a nyári színházi szünetben pedig az esetleges meghívásokból, tartalékaikból. Nem is csoda, ha a művészek több produkcióban is közreműködnek. Pintér Béla az egyetlen, aki csak itt játszik: „Hívnak, de nem vállalok el semmit. Nincs időm, energiám, kedvem. Nem érdekel más.”

A kezdetek kezdetén egy előadás 700 ezer forintból már kijött, ez az összeg azonban drasztikusan nő azóta. A másik jelentős kiadást a jelmezek, kellékek javítása, tisztítása jelenti. A rendezőasszisztens panaszkodik is, mekkora összegeket kell költeni arra, hogy a szükséges eszközöket pótolni tudja. Rengeteg a sok kis apró fogyóeszköz, sérülékeny jelmez, de ha színvonalas előadásokat szeretnének alkotni, ezeken sem szabad spórolni.

Szintén költeni kell a minőségi technikára, mely a Szkénében nem áll rendelkezésre, így azt alkalmanként a próbákra és előadásokra bérelni kell egy külső cégtől.

Talán egy másik színházépületben, ahol minden technikai feltétel adott, és nagyobb a nézőtér, gazdaságilag kifizetődőbb lenne a működésük. De nincsen szándékuk elmozdulni innen, jó a kapcsolatuk a színházzal, a rendező is eleve ebben a térben gondolkodik. Alkalmanként játszottak már nagyszínpadon, és a tapasztalatok alapján ott is nagyon jól működnek az előadásaik. Nyilván nem tudnának ilyen sokáig játszani egy előadást, és talán az intimitás is elveszne, de kevesebb energia-befektetéssel vélhetően több bevétel generálódna. Talán ha a Szkéné új helyre költözik – legyen az a BME fűtőháza, ahogy a tervekben szerepel, vagy más hely – és tágasabb lesz a tér, megoldódnak vagy kissé javulnak a financiális problémák.

Az OKM adatai alapján a 2007-es évben összesen 82 előadást tartottak, 8260 nézőnek. A 62.160 ezer forintos költségvetésük alapján az egy előadásra eső költségük 758 ezer forint volt. Befogadóképessége alapján az állami fenntartású Budapesti Kamaraszínházzal lehetne összevetni, bár ők jóval többet tudnak játszani (668 előadás, 57.319 néző előtt), emiatt költségvetésük is magasabb (556.363 ezer forint), ugyanakkor az egy elődadásra eső költségük hasonló, 833 ezer forint. Talán ha Pintéréknek is saját helyük lenne, el tudnák érni ezeket a számokat. Érdekes a szintén alternatív szférába tartozó Bozsik Yvett társulattal összehasonlítani, akik közel ennyi előadásszámmal, költségvetéssel és egy előadásra jutó költséggel rendelkeznek, viszont több mint kétszer annyi néző előtt adnak elő.

KOMMUNIKÁCIÓ

A Szkéné színház speciális elhelyezkedése miatt (intézmény az intézményben) láthatatlan a színházat fenntartó apparátus. Aki idejön, már eleve egy előadásra jön, a helyszíni néhány programfüzetből persze még tájékozódhat a többi előadásról, de alapvetően nem innen szerzik az információt. Erre sokkal alkalmasabb a hírlevelük, a sajtó- és internetes megjelenésük. Ez két forrásból történhet: a színház vagy a társulat honlapján. Egyik sem az a kifejezetten mutatós, izgalmas honlap, mint amit mondjuk a Krétakörnél látunk, ahol intenzív párbeszéd folyik az éterben. Ezek elég statikusak, mindössze szűkös információkat közölnek, de legalább idejében frissítik a havi műsorokat. A Szkéné honlapján érdekes megnézni a havi programösszetételt: 10 Pintér Béla előadás, a további napokon pedig még öt társulat osztozik. A társulat oldala (http://pbest.hu/) egy fura logó-féleséggel indul, az egész nem túl fantáziadús vagy megkapó, de hát ebből is látszik, mennyire nem ezen múlik egy kulturális termék eladhatósága. A honlap egyébként elég információdús, megismerhetőek ezen keresztül az alkotók, az előadások és a külső visszajelzések. Valahogy azonban egy idő után megtorpant az oldal frissítése, az utóbbi néhány előadás anyagát már kicsit hanyagabbul töltötték fel. Mielőtt a program felkerül az oldalra, a baráti kör e-mailben kap értesítést az aktualitásokról. Egy ilyen hírlevél mindig személyesebbé teszi a kapcsolatot a néző és színháza között. Ha már a közvetlenségnél tartunk, az is nagyon jó, hogy a pénztárban mindig ugyanaz a két szervező ül, akik már megismerik a nézőket, ajánlják az előadásokat, ez mind bensőségesebbé teszi a kapcsolatot. Ugyanebbe a témakörbe – amit akár közönségkapcsolatnak nevezhetünk – tartozhat az a barátságos vagy inkább emberi hozzáállása a közreműködőknek, hogy az előadások után kiülnek a büfébe a nézők közé beszélgetni. Itt el lehet mondani a rendezőnek, színészeknek a benyomásokat, véleményeket, meghallgatják az embert és ebből érezni, hogy ez nem puszta öncélú művészet, ez értünk, a nézőkért van. Szerencsére szeretik őket az újságírók, így számos cikk, kritika és interjú született már róluk az elmúlt tíz évben. Az interjúk egytől egyig csak a társulatvezetőt szólaltatják meg, a társulat többi része nem kommunikál ezúton a közönségével. Érdekes, hogy egyenként a színészeire ennyire nem kíváncsi a média. Ők nem elég nevesek, hogy érdemes legyen írni róluk? Pintér sem emel ki különösebben a társulatból senkit, mint komplett egységről beszél, tudatosan, összeszedetten nyilatkozik, tudatában van annak, hogy ezek jó lehetőségek az önreklámozásra. Keveset mond a magánéletéről, inkább a társulat útjáról, lehetőségeiről beszél és felhívja a figyelmet a nehéz gazdasági helyzetükre. Vélhetően ezek az interjúk nemcsak a nézőinek, hanem a kultúrpolitika döntéshozóinak is szólnak.

Másik fontos célcsoportjuk, akivel a kapcsolatot ápolni kell a külföldi partnerek. Mivel a külföldi fellépések jelentős bevételi forrást jelentenek, igyekezniük kell, hogy mindig legyen elegendő meghívásuk. Erre a lobby tevékenységre nincs külön alkalmazott, nem keresnek meg senkit portfóliójukkal, ismertségük növekedésének és fesztivál szerepléseiknek köszönhetik szaporodó meghívásaikat. Számos rangos külföldi színházi találkozóra hívták már őket (Kontakt Nemzetközi Színházi Fesztivál, Theater der Welt Fesztivál, Eurokaz Fesztivál, Bellouard Bollwerk Nemzetközi Fesztivál). Az idei májusi intenzív turné alatt Franciaországban, Horvátországban és Kanadában lépnek fel. A 2009-es New York-i magyar évad kiemelt vendégei a Parasztopera című darabjukkal, így júliusban hét alkalommal is láthatja őket az amerikai közönség.

Reklámra igen keveset fordítanak, alig néhány felületen találkozhatunk velük. Havonta a Fidelio Est-ben jelentetnek meg egy vagy két féloldalas hirdetést a havi programjaikról. A lapon belül is a legjobb oldalakat választják, azokat, amelyek a programbontást tartalmazzák, ezt nézik a legtöbben. Ezekben a hirdetésekben némi következetesség figyelhető meg, mindig ugyanazon a helyen, ugyanolyan grafikai megjelenéssel.

Minden előadásukhoz készítenek szórólapot, egy kétoldalas, képeslapméretű kis ajánlót. Egyik oldalán egy jellegzetes jelenetet láthatunk az előadásból, a másik oldal pedig az előadást mutatja be néhány mondatban, felsorolja az alkotókat és az elérhetőségeket, továbbá a támogatókat. A kezdetben még fekete fehér, ma már színes szóróanyagokon az egyetlen visszatérő motívum a Szkéné Színház kis angyalkás logója. A saját logójuk hol ott van, hol nincs. Ezeket a szórólapokat az előadások helyszínén helyezik ki, máshol nemigen találkozni velük. Mintha nem is igazán szórólap lenne, hanem valamiféle dokumentáció. Aki megnézte, vigye haza emlékbe.

Az arculatuk összességében véve nem tűnik egységesnek, megkockáztatnám, nincs is igazán. A logót, bármit is szimbolizáljon (utóbb kiderült egy forgószínpadot), elvétve használják csupán. Nehezen érthető, bonyolult ábra, nem könnyen megjegyezhető. Visszatérő elem a betűtípus, mely kiadványaikban és honlapjukon azonos. A piros szín is visszatérő, de nem minden felületen. Érzékelhető, hogy a designra nem költenek sok pénzt, nem igazán erőteljes a megjelenésük, de legalább informatívak. Az a szép ebben, hogy mindezek ellenére eléri célját, és bárhogy is hirdetik magukat, előadásaik hosszú idő óta telt házzal mennek. Bár hosszú távon érdemes lenne elgondolkodni egy erőteljesebb megjelenésen, a közönségréteg szélesítésén.

Csak remélni lehet, hogy a Pintér Béla és Társulata még sokáig meg tudja tartani erős pozícióját, és elegendő támogatást kap ahhoz, hogy szabadon dolgozhassanak és ne saját hitelfelvételekkel kelljen kipótolni a költségvetési hiányukat. A következő évük egyelőre biztosított, nemrég derült ki, hogy 70 millió forintot nyertek el az OKM-től a következő évadra, ami óriási lépés. Megérdemelték.

Véner Orsolya

Első megjelenés: Színpad 2009. 2. szám

Leadfotót dr Venczel készítette 2009 májusában Ausztriában