Kóbor Tamás: A csillagok felé

Vajon mit keres Öringer Riza Szombathelyen? Szabó Pista többezer kötetnyi színházi magánkönyvtárából válogat immár negyedik alkalommal a színigazdaság olvasóinak. Nincs mit tennünk: dőljünk hátra fülesfotelünkben, kapcsoljuk fel az olvasólámpánkat és adjuk át magunkat a remek történeteknek. Na és Rizának…

Kóbor Tamás A csillagok felé

Akik olvasták Kóbor Tamás „Budapest” című regényét, félek egyre kevesebben vannak, emlékezhetnek arra a sodró erejű leírásra, amely a Koronaherceg (ma Petőfi Sándor) utca századfordulós forgatagának érzékletes képét vetíti elénk hosszú oldalakon keresztül. A fénykép élességű leírások oly gyorsan követik egymást, hogy az olvasásnak teljesen átadva magunkat szinte filmszerűen látjuk a város akkori bevásárló utcáját, de ellentétben a fénykép és a film akkor már létező lehetőségével, a felszín mögé is pillantani enged az írói fantázia:

„Ha kisüt a nap, százával hemzsegnek az utcán. Ki tudná őket mind elsorolni? Ott látod a hajdan kartonruhás dohánygyári leányt, aki beleunt a munkába, és szeretne kalapot viselni. A blúza rikító, vadonatúj kasmír, a szoknyája olcsó ternó, melynek kapcsain keresztül látni a durva, piszkos alsószoknyát, a cipője ócska, s nagy keze durva cérnakesztyűbe van bújtatva. […] Ott van teljes szegénységében a gouvernante, erősen befűzve, titokzatos mosollyal az ajkán és olyképpen lesütött szemmel, hogy mindent meglát és mindenkihez beszél. A házikisasszony, akit hazulról elüldöz a szegénység, a foglalkozásos szerető, éktelenül drága, részletfizetéses ruházatban, mely messziről kiáltja, hogy aki viseli, megvásárolható. A hagyományos vidéki úrinő, aki elvesztette pénztárcáját, s noha estére várja az urát, mégis rászorul addig valamelyik úr szívességére. […] És beletarkul a sokaságba a keresett hanyagsággal, lehetetlen színösszetételekben kiöltözködött színinövendékek serege, akik kettesével, hármasával, szerepet vagy kottát szorongatva tüntető kacagással kényszerítik magukra a figyelmet, mert azt hiszik, hogy nagy dolog színinövendéknek lenni.”

Ebben a forgatagban ott találjuk Kóbor Tamás regényeinek sok-sok alakját, hiszen „Budapest regényírója” mindenkinél jobban ismeri azt a várost, ahol életét leélte. Igaz Pozsonyban született a kiegyezés évében, három éves volt, amikor a család Pestre költözött, és már hatéves, amikor a három város „összeállt”. Gyerekkorának világát, ami a Dob utca Király utca környékén telt, a „Ki a ghettóból” című regényéből ismerheti az érdeklődő olvasó. Középiskolában Alexander Bernát vette pártfogásába, és bár íráskészsége korán kiderült, jogot tanult majd banktisztviselő lett. Felvett nevét Arany János Burns fordításából szerezte, és 1890-től sógora Kiss József híres lapjában már k. t. monogrammal és ezen a néven publikált. Újságíró lett és író, mindkét minőségében ugyanaz jellemezte. Szociográfiai hitelességre törekedett, ehhez alapot szociális és morális érzékenysége adott. Távol tartotta magát a politikától, Tisza Istvánhoz fűződő baráti viszonya ellenére is. Különösen a nagyvárosi élet morális kérdéseket felvető gondjairól írt hitelesen, a nyomorról, a nők helyzetéről, az emberi kiszolgáltatottságról. Több regényében foglalkoztatta a művész-sors, különösen a színésznőké, plasztikusan mutatta be, hogy a nagyvárosi viszonyok között a szó átvitt és valóságos értelmében hogyan prostituálódtak védtelen, legtöbbször tragikus sorsú nők.

Munkásságáról más-más időszakokban igen elismerően szóltak többek között Ady Endre, Kosztolányi, Krúdy Gyula, Szép Ernő, Somlyó Zoltán, Komlós Aladár, Zsolt Béla. Ő azonban távol maradt minden irodalmi irányzattól, írói csoportosulástól, nem publikált a Nyugatban sem. „Nem éltem a magam életét. Mikroszkópnak és teleszkópnak szántam magam. Csak nézni az életet, nem élni, mert életet látni az élet közepette nem lehet. Elszigetelődve mindentől, néztem, és láttam, és nem voltam.” 1942-ben halt meg. Megkímélte a sors attól, hogy népe közös halálát is át kelljen élnie.

Kóbor Tamás „A csillagok felé” című 1899-ben megjelent regénye szomorú könyv. Ennél kurtább színészkarriert nemigen olvashatott előtte még magyar olvasó. Főhőse egy színésznő, aki miután tanulmányait befejezi és végre a hőn áhított színpadra lép, egy héttel később el is hagyja a pályát. Ha az okokat kutatjuk, sok minden az eszünkbe juthat. Talán a csillagok szerencsétlen együttállását, vagy a vágyott célok és a létező valóság kibékíthetetlen különbözőségét, esetleg a jómódú polgári lét biztonsága és a művészi ambíciók kiszámíthatatlan röppályája közti áthidalhatatlan feszültséget, vagy netán csak egy jó szándékú, de szűklátókörű édesanya szerencsétlenkedését kell/lehet látnunk az események alakulása mögött? – szabadon eldöntheti az olvasó. De azt is gondolhatja, hogy ez még mindig a legszerencsésebb kimenet, a polgári család leánya azt teszi amit tennie kell, megpróbált ugyan kilépni, de végül is házassága folytonosságot teremt osztálya szűkre szabott keretei között. Ugyanakkor kísérlete nem a szülők ellenében, hanem lelkes támogatásuk mellett fullad kudarcba.

Ha a XIX. század végének színházi viszonyait idézzük, akkor a látnunk kell azt, hogy a színészi pálya általános kiszolgáltatottságát a nők hatványozottabban szenvedték meg. Egy olyan korban, amikor a társadalmi mobilitásnak a városiasodás szab irányt, és a társadalom fejlődés üteme mértéket, Thália papjainak (és papnőinek) a centrum és a periféria közötti tervezhetetlen sodródás az osztályrésze. Ebből érthető meg a fiatal színésznők azon igyekezete, hogy huszon-harminc évesen házasság révén próbálnak polgári egzisztenciát teremteni önmaguknak. Akár olyan áron is, hogy ezzel le is mondanak a további karrier esélyéről. A színház ebben is a társadalom tükre. Az egyenlőség a színpadon annyiban már megvalósult, hogy a női szerepeket nőkre osztják. Eljátszott szerepeikben gyakran ott van kódolt vagy valóságos alárendeltségük. És ezt sajnos nem ellensúlyozza, hanem még jobban erősíti a társulaton belüli alávetettségük. A kompenzáció virtuális. Úgy hívják: Déryné, Blaha Lujza, Jászai Mari…

Kedvcsináló szemelvények

(A jómódú Öringer család három lánya közül a középső színészi pályára készül, ezért Örlei Riza néven beiratkozik a neves művész színészeti intézetébe. Biztos családi háttérrel készülhet a művészi pályára, bár hivatalnok apja nem egyértelműen támogatja ezt a szándékot. Hozzáállását így jellemzi az író: „ha fia lenne a világért sem engedte volna, hogy színésznőt vegyen feleségül, de a lányát maga nevelte annak”. Öringerné viszont nagyon pártolja lánya választását, ezért aggódó-féltő gondolatait mindig felülmúlja bizakodása: leánya híres színész lesz. Riza iskolatársai egészen más élettapasztalattal és világfelfogással rendelkeznek, ő azonban annyira a család zárt világában élt idáig, hogy egyedül még az utcára sem mehetett ki. A tanár azok közé sorolja, akiket favorizál, a vizsgaelőadásról szóló kritikákat a kritikusok ennek megfelelően írják meg. A fiatal és ismert költő Buzáth Imre is ezt teszi, és miután megtetszik neki a romlatlan lány ártatlansága, udvarolni kezd neki. A költő csak egy kalandra készül, a lány a karrierjére, később édesanyja kapacitálására már házasságra gondol. Látván Riza állhatatos ellenállását, sőt a család által óhajtott végkifejletet, a költő kihátrál a kapcsolatból, ami akkor már mindenki előtt köztudott volt, és Riza egyik osztálytársával vigasztalódik.

Riza teljes zárkózottságban végzi tovább az iskolát. Magánéleti csalódása után senkit, különösen újságírót nem enged közel magához. A két év leteltével nem is hívják sehova, „én csak passzióból színészkedem, ha nem tetszik, hát ott hagyom” – vigasztalja magát. A neves művész is inkább azokat szeretné elhelyeztetni, akik még tartoznak a tandíjjal, hogy minél előbb törleszthessenek. Itt azonban adjuk át a szót a regénynek. Igazi színházszagú életképek következnek, lehetőleg kevés összekötő szöveggel. A felvezető címeket én adtam.)

Az ügynöknél

Az idő azonban múlik s még semmi kilátás. Egyszer azonban levelet kapott egy színházi ügynökségtől. Sürgősen kéreti az irodájába, mert Bozóky Árpád igazgató szerződtetni akarja.
– Bozóky? – szólt Riza otthon fitymálva, nem is tudom, hol működik.
Minthogy azonban nagyon kínozta már a nyugtalanság és a mind megerősbödő tudat, hogy hoppon marad, titokban mégis csak beállított egyedül az ügynökségbe: hátha mégis!
Egy rongyos kabátú fiatal ember fogadta.
– Rögtön jön a főnök úr, van valaki nála.
Riza leült és körülnézett a kis poros szobában. A falak teleaggatva színlapokkal, színészek arcképeivel. Belülről, a szomszéd szobából egy vékony férfihang és egy nő kacagása hallatszott.
Riza már ismerte ezt a kacagást, melynek a hangja lejtésében mintegy érezte, hogy közben férfi-ölelést hárít el magától. A rongyos fiatalember papírosairól gyakran kémlelődve pillantott rá, azzal a bizonyos kívánó, kérdő áthatósággal, melyet Riza szintén már megismert.
– Volt már vidéken? – kérdezte a fiatalember.
– Nem tudom, – felelt ridegen Riza és a napernyője hegyét bámulta.
Az írnok elvörösödött s többet nem szólt. Riza várt, a kacagás a szomszéd szobában mind élénkebb lett. Úgy látszik, a főnök úr nagyon jól mulat s egyhamar nem fog végezni. Végre nyílt az ajtó s a főnök megjelent benne:
– Havai úr, állítsa ki a szerződést …
Ekkor észrevette Rizát, aki fölállt.
– Csak néhány percig tessék még türelemmel lenni, szólt rá sietős hangon, mindjárt rendelkezésére állok. Ezzel behúzta maga után az ajtót s folytatta odabent a jókedvű beszélgetést.

Riza szíve megdobbant. Míg az írnok kitöltötte a szerződés-blankétát, egyre gondolta: ennek már van szerződése. Vajon ki lehet? A kacagás hangja után konstruált magának egy arcot, alakot, ilyen lehet. Az írnok kopogva belépett a főnök szobájába s ö is benn maradt. Riza toporzékolni kezdett már türelmetlenségében és terminusokat tűzött ki magának: még két percig vár, aztán otthagyja. De csak prolongálta a terminusokat: hátha épen abban a percben volna vége a várakozásának, mikor távozik! Egy keserves félórát töltött így, végre nyílt az ajtó, egy lomposan kiöltözött, kissé elvénült hölgy lépett ki rajta, utána a főnök, egy harcsa bajuszú, vastag fekete ember, vastag óralánccal, vastag aranygyűrűkkel az ujjain. A megtestesedett jólét és próza. Még ott is megálltak és a hölgy nevetve folytatta a beszélgetést valamelyik direktorról, akinél volt, vagy lesz; végre még egyszer elhárítván az ügynök ölelő karját, kiperdült.
– Bocsánat, hogy megvárakoztattam, fordult most az ügynök udvariasan Rizához. Ezek a vidéki színésznők annyit beszélnek, bajos tőlük szabadulni. Nemde Örlei Riza kisasszony?
– Az vagyok.
– Tessék besétálni.
Beléptek a főnök szobájába, mely elegánsan volt berendezve, csak valami fullasztó félhomályba borult az egész szoba, mintha ide tilos volna a napsugárnak besütnie. Egy kerek asztal szintén tele volt fotográfiákkal, a falak is tele berámázott színészarcképekkel.
– Hát kedves kisasszony, szólt az ügynök, van-é kedve Bozókyhoz menni? Nem nagy a társulat, de annál több tere lesz a működésre. Különben igen intelligens városokban játszik, például Szekszárdon, Zomborban s hozzá még igen jól fizet. Önnek, mint kezdőnek, adna hatvan forintot is.
– Köszönöm, felelt Riza, oda nem megyek kétannyiért sem.
Az ügynök kezdte kapacitálni. Így, úgy, kezdőnek nem szabad annyit válogatni. Minél kisebb társulathoz kerül, annál többet játszhatik. Adna hetvenet is, mivel súlyt vet a szép megjelenésre. Majd bókokkal folytatta s mikor végre látta, hogy Bozókynak ezt a szép színésznőt nem szerezheti meg, próbálta magának megszerezni. Igaza van különben, ilyen szép lánynak kár Zomborba menni, parasztok közé. Csak bízza magát őrá, olyan szerződést csinál neki, amilyet csak akar. Hiszen érti?
Nagyobb világosság okáért ráült a Riza székének a karjára, úgy hajolt rá, hogy megölelje. Riza fölpattant és energikusan tiltakozott.
– No, no, – szólt az ügynök, – ilyen elvekkel nem fogja sokra vinni. De hát mindegy, holnapig meggondolhatja a dolgot Bozókyval.
Ez a tárgyalás sokkal hamarább végződött, mint az előbbi és Riza egy újabb csalódással gazdagabban s erkölcsileg teljesen lesújtva hagyta el az ügynöki irodát. Az előszobába éppen akkor ért, mikor a rongyos írnok egy sárga, összeaszott színészformájú fiatal emberre ráripakodott:
– Mondtam már, hogy hiába lábatlankodik itt, ha Budakeszire nem akar menni, mehet koldulni. Jobb is lesz magának.

(Szerződése végül egy vidéki rokonon keresztül köttetik meg. Doktor Bartha Samu Szatmárban szolgált és ő kommendálja Rizát az ottani társulathoz, amely számára Balatonfüred, Szombathely, Komárom és Szatmár alkotta a színikerületet. A szerződés Örlei Rizát „nyáron ötven, télen hatvan kemény forintok fejében arra kötelezi, hogy a Bodai társulatánál virágvasárnapig drámai és énekes darabokban (énekre nincs kötelezve) azt és akkor eljátssza, amit és amikor a direktor akarja. Köteles továbbá mindenütt játszani, ahová a társulat éppen megy és elismeri az igazgató jogát, hogy két havi vakációt tarthat, mely alatt fizetség nem jár”. Így lett október 1-től Szombathely a várva várt karrier első állomása.)

Megérkezés

A vonat hét óra tájt érkezett Szombathelyre. Riza, a mama izgatottan rakták fel kalapjaikat és igazgatták a toilettjüket, hogy a fogadtatásnál méltósággal prezentálják magukat. Az igazgató biztosan kinn lesz a vonatnál, talán többen is a színészek közül, hogy minél előbb lássák Örlei Rizát, a társulat új naiváját. A vonat megállt, Riza kiállt a kocsi lépcsőjén és körültekintett színészképű emberek után. Egyet se látott.
– Nincs itt senki, – szólt izgatottan a mamához.
– Tán elkésett, – vélte ez, – csak kijön valaki a vonathoz, mikor sürgönyöztünk.
A hordár elszedte a kézi poggyászt, meg a nagy málháról szóló jegyeket, a peronon fel-alá szaladgáltak keresni valakit, de csak nem jelentkezett senki. Mihez fogjanak? Azt se tudják hol a lakásuk. Mikor a málhát hozták, rá kellett magukat szánni, hogy poggyászostul a színházhoz mennek, megtudni a lakásukat. Midőn az állomás épületéből kiléptek a hotel omnibuszok és bérkocsik rajába, valaki elkiáltotta magát:
– Örlei Riza kisasszony!
– Itt vagyok, – jelentkezett ez örömmel.
Egy bozontos, ősz szakállú ember lépett eléjük, valami fináncsapkával a fején, rongyos cipővel, mellény és nyakravaló nélkül.
– Maga jött értünk? – szólt lenézően a mama.
– Igenis, és az igazgató úr azt izeni a kisasszonynak, hogy holnap kilenckor tessék eljönni, mert próbára van kiírva.
Próba? Már holnap? És azt izeni az igazgató úr? Ezek az emberek nem tanultak jó nevelést.
Nézze meg az ember.
– Hát a lakásunk ? Azt nem izente meg az igazgató?
– De igen, ott meg ott, Seligmannénál.
– Maga színházi szolga?
– Kellékes vagyok.
– Úgy. Hát mondja meg az igazgató úrnak, hogy megérkeztünk és tartson fönn számunkra egy páholyt, mert mihelyt átöltözködtünk, a színházba megyünk. Isten áldja.
Nagy ingerülten ültek a kocsiba és a hosszú fő-utcán végigmenve, zegzugos sikátorokon keresztül, végre  megállt a kocsi egy alacsony, kopott földszintes ház előtt, melynek muskátlis ablakaiból néhány kíváncsi leányfej kandikált ki. A kapu fölött olvasták: Seligmann Anna női ruha terme.
– Varrónő – sopánkodott Öringerné, leszállván a kocsiból. – És ilyen piszkos utca, tartok tőle, hogy a te drágalátos igazgatód nem valami sokat válogatta lakásunkat.

Találkozás az igazgatóval

Szerencsésen odataláltak. Díszes, nagy épület volt, amire büszkén dobbant meg Riza szíve. Az előcsarnok fényesen kivilágítva, jegyszedőasszonyok, rendőr ácsorgott benne. Igazi, nagyvárosi színháznak látszott, csak némileg kicsi, pedig egészen nagy palota kívülről nézve. Jobbfelé pedig egy üvegajtó s üvegablak, arra van írva: Nappali pénztár. Igazgató. Az ajtón keresztül egy deres fejű, magas embert láttak, amint egy kisasszonnyal számolgat, jegyeket olvas meg. Ez tehát Bodai, a hencegő, goromba direktor. No megállj, mi is hencegni fogunk.

A mama kopog, a direktor mintha süket volna, nem szól. Csak a kisasszony fordítja feléjük az arcát, aztán folytatja számadásait. Riza átvette a vezető szerepet. Itt ö van itthon, nem a mama. Egyet rántott a vállán és kinyitotta az ajtót.
– Jó estét kívánok, Bodai igazgató úr?
A deres fejű ember fölpillant, szép szelíd arcot mutatva Rizának.
– Mindjárt, mindjárt – mondja fénytelen szenvedő hangon és folytatja munkáját. Néhány perc múlva aztán fölemelkedik és a sokat zaklatott emberek elcsigázott hangján, miközben homlokát fáradtan végigsimítja, kérdi:
– Mivel szolgálhatok a hölgyeknek ?
Riza is, a mama is le volt főzve. Az után az emberevő kép után, melyet maguknak a direktorról alkottak, szelíd, szép és úrias tartású megjelenése kihozta őket sodrukból. Ez volna az a pokróc, aki így gorombáskodott velük? Mindamellett Riza kötötte magát föltett szándékához és roppant hetykén szólt:
– Én Örlei Riza vagyok.
Az igazgató modora nem változott, csak a hangja lett még szelídebb.
– Tessenek helyet foglalni, hölgyeim.
– Köszönjük szépen, de inkább az előadást néznők. Félre tetszett tenni a páholyjegyet?
– Sajnálom, kisasszony, a mi közönségünk majdnem csupa páholyközönség. Földszinti jeggyel azonban szolgálok. Juszti, adj ki két földszintit.
A mamából kitört az úrhatnámság.
– Hiszen ha éppen azon múlik, megfizettük volna a páholy árát.
– Sajnálom, – szólt változatlan szelíd hangján az igazgató, – pénzen is első sorban a közönségnek kell adnom a páholyokat s csak azután kaphatnak a tagok. Örülök, kisasszony, hogy megismerhettem s hallván, hogy eljön, nem küldtem lakására a szerepét. Szíveskedjék holnapra elkészülni és kilenckor pontosan megjelenni a próbán.
Ezzel egy vékonyka füzetet adott át Rizának, aki mohón nézte: mi az? Majd elájult, mikor meglátta. A Vasgyárosból Sophie szerepe volt.
– De hisz ez nem naiva-szerep?
– Sajnálom, kisasszony, – szólt nagyon szelíden az igazgató – de vidéki kis társulatnál nem lehet a szerepköröket oly szigorúan elválasztani.
– Azután segédszínésznőnek való.
– Sajnálom, kisasszony, – szólt még szelídebben az igazgató – de a kis szerepeket is el kell játszani.
A szelíd hang elkapatta Rizát. Ezzel az emberrel, úgy látszik, nem árt egy kicsit packázni is.
– Nem, – szólt durcásan, a szerepet az asztalra lökve – ezt nem játszom, Ha már ismernek, nem mondom, hogy itt-ott ilyeneket is nem vállalok, hanem ilyen kis szerepben, mely nem is nekem való, nem akarok bemutatkozni.
– Kedves kisasszony – szólt most fuvolaszerű szelídséggel az igazgató – színházi ügyekben csak egy embernek van akarata és az én vagyok. Lesz szíves tehát ezt a szerepet betanulni és holnap pontosan megjelenni próbán.
Riza meg se mukkant. Ez a szelídség vágott, mint a beretva. Megérezte a mögötte rejlő vasakaratot és meghódolt neki. A mama is meglapult. Mézédes hangon szólalt meg:
– Tanuld be, Riza, hiszen mások is kapnak ilyen kis szerepeket, úgy-e, édes igazgató úr? Aztán úgy-e bár, a valódi bemutatkozáshoz nagy szerepet kap a lányom?
– Kétségkívül, szólt az igazgató, noha a műsort mindig a közönség igényeihez mérten állítom össze és a tagok ambíciójára nem lehetek tekintettel.
– Természetes, természetes, – helyeselte a mama, aki immár egészen Bodaihoz, mint erősebbhez, pártolt át, – de anélkül, hogy a lányomat magasztalni akarnám, mondhatom, mert az igazság és meglássa édes igazgató úr, mihelyst a közönség megismerte Riza tehetségét, mindig csak őt akarja majd látni.
– Nagyon örülök majd a kisasszony sikerének. De most gyermekem, ha úgy tetszik, menjen szépen a színházba, nekem el kell még egyet s mást végeznem. Hölgyeim, volt szerencsém.

(Az esti előadás két szempontból is sorsdöntőnek bizonyul Riza karrierjét illetően. A helyi újság szerkesztője Gutmann Géza ekkor mutatkozik be, és mély nyomokat hagy benne Riza nem éppen barátságos reflexiója. A foghíjas nézőtéren is híre megy az új naiva megérkezésének, a páholyokat megtöltő katonatisztek látható örömmel fogadják az új színésznőt. A vendéglőben a vacsora során Rizáék megismerkednek a társulat néhány tagjával, és Öringer mama elköveti az első nagy hibát, igen jól érzi magát a kissé mondain társaságban. Kapukulcsuk nem lévén a késői órán a tisztek segítségével jutnak be a szállásra, ezáltal megismerkednek Felszeghy főhadnaggyal, aki feltűnően érdeklődik Riza iránt.)

Az első próba

Nagyon dobogott a szíve, míg a szűk kis folyosón s egy csigalépcsőn végig haladtak. A szerepére gondolt, s ijedten találta, hogy nem emlékezik egyetlen szóra sem. Pedig már az első jelenésben van dolga. Istenem, istenem, lopva előszedte szerepét s a csigalépcső utolsó fordulójánál bele nézett.
– Ugyan hagyja, – kacagott Margit – majd elmondja a súgó, amit maga. nem tud.
Ekkor hallotta, amint valaki mögötte mondogatta:
– E miatt a Sophie miatt kell most végigpróbálni a Vasgyárost, amit már a verebek is el tudnának játszani próba nélkül.
A vér az arcába szökött. Bűnösnek érezte magát és kicsinek. Most már érteni vélte a színészek fagyosságát. Persze, ők mind tudják már szerepüket, sokszor eljátszották és most haragusznak ő rá, hogy miatta próbát kell tartaniuk. Egy vasajtó nyikorgott és az áhítatos Öringer mama deszkákat és szufitákat látott: a színpadon volt. Elfogultan húzódott oldalt és halkan köszöntötte az igazgatót, aki egy kis asztalka előtt ült a színpad elején.
– Helyre, helyre, – kiáltotta sietős mogorva hangon. – Itt van Örleí kisasszony? Csak az ő jelenéseit próbáljuk.

A mama a tűzoltó sarokjában húzódott meg. Onnan nézte, milyen a színpad próbakor. Semmi dekoráció, csak ajtók vannak felállítva. Az egyik oldalon két egymás mellé tett támlátlan szék a pamlag, a magában álló szék a fauteuil. Köröskörül pedig a színpad meztelen falai, lógó kötelek, lefegő szufiták. Lopva lenézett a nézőtérre is. A színpadról még kisebb. Az első sorban látta Gutmann szerkesztő urat. Ez arra biztatta, hogy előbbre jöjjön s láttassa magát: ő is a színpadon van.
– Menjen hátra, – rivallt rá az igazgató gorombán, amit tegnapi szelíd beszédje után nem is várhatott. – Most próba van! ügyelő kezdjük!
A mamának rémületében megfagyott a vére, ijedten kapta vissza a fejét. Nagy lassan magához tért, úgy látta, az igazgató gorombasága nem kelt valami különös szenzációt.
– Ez a színpadon így járja, – vigasztalta magát és még mindig égő arccal figyelt a próbára. Vajon a Riza játéka milyen hatást kelt majd a kollégáknál?
Claire oldalt ül az imagináris ablaknál, a marquisné, egy epés kövér asszony, aki rá se nézett Rizára, a másik oldalt ül le, melléje Riza, közöttük egy imagináris dolgozó asztal és a kezük úgy jár, mintha varrnának. Ez Öringernét nagyon emlékezteti a gyerekeire, mikor még főzőcskét játszottak.
A marquisné kezdi: Claire, Claire!

Furcsa, így a mama soha sem hallott beszélni, ahogy ezek beszélnek. Hiszen suttogtak, unottan darálva! Riza is megütődik elannyira, hogy nem is veszi észre az egyhangú mormogásban a végszavát.
– Kisasszony, – szól az igazgató, – tessék a végszóra figyelni. Elölről!
A marquisné mérges pillantást vet Rizára és újból kezdi:
„Claire! … Claire!”
Most Riza figyel. Egyéb gondja sincs, mint a végszó. Szerencsére el is csípi és a legteltebb hangján kivágja mondókáját:
„De miért gondolsz folyvást erre és miért gyötröd vele magadat?”
A mama kuckójából végig legelteti szemét a jelenlevőkön. Úgy-e, ez már beszéd? Lesi, kutatja az ámulatot, de nem lát semmit. Az emberek üzletszerű szárazsággal folytatják dolgukat, sőt mikor egy-egy hosszabb passzusra kerül a sor, nem is mondják el, csak az utolsó mondatot, a Riza végszavával.
Rizából kiveszett a lámpaláz. Teljes lélekkel a szerepében van. Ágál, szaval, teljes hangon, hogy csak úgy kirikít a többiek apatikus markirozásából. Öringer mamának könnyezik a szeme a gyönyörűségtől s egyre ostromolja az
igazgató arcát: nem lát-e rajta valami elismerés félét? Ez azonban csak a rendezői példányt lapozzas dirigálja Rizát; jobbra menjen, hátra menjen – az ajtón menjen ki, hiszen azért tették oda.
Alig félóra alatt vége a próbának. Öringerné boldogan siet leányához és megöleli. Az igazgató a súgólyukhoz hajol és oda szól be. A többiek alig hogy elvégezték dolgukat, eltűnnek mint a kámfor. Riza ott marad a színpadon, úgy érzi, az igazgatónak van valami mondani valója. Egy szavát sem javították ki, tehát nagyon jól játszott. Az igazgató csakugyan megfordul.
– Menjen, menjen, kis lányom, mert kell a színpad.
– Édes igazgató úr, – dörgölődzik a mama, – úgy-e jól fog menni este?
Az igazgató végig néz rajta, mintha nem tudná hamarosan, mi fog jól menni, aztán szelíd, fáradt hangján mondja:
– Vigyázzon a végszóra és hangosabban beszéljen!
– Hogyan? – csodálkozik a mama, – hangosabban?
– Hangosabban beszéljen, – ismétli a direktor ideges hangon. – És hosszú szoknyát vegyen föl. Ügyelő, csöngessen!

(A próba után kiderül, hogy a szerkesztő a reggeli lapban sajátosan interpretálta a tegnapi estét. Rizát kihívó viselkedésű feslett nőnek írta le és a főhadnaggyal is összehozta. Felszeghy számon kéri a cikket, helyesbítést követel, estére pedig a bemutatkozó fellépésre kárpótlásul nagy ünneplést szervez Örlei Rizának. A regénynek ezt a fejezetét teljes terjedelmében ideidézzük. Az előzmények alapján mondhatjuk, hogy mindaz ami ez alatt a előadás alatt történik talán nem tipikus, de a viszonyokat látva nem is teljesen rendkívüli. Mellesleg a „Vasgyáros” Georges Ohnet ismert repertoárdarabja, 1884. február 28-án játszotta először a Nemzeti Színház. Sophie kis szerep, de nem jelentéktelen. Éduárd Pailleron „Az egér” című komédiáját 1888-tól játszották a magyar színházak.)

A debütálás

Hat óra volt már, mikor elindultak a színház felé. Elöl a cseléd vitte a ruhakosarat, Riza fázósan húzódott meg télikabátjában, a mama vacogó fogakkal bátorította, hogy ne féljen semmit. A kapualjban egy egész csomó varróleány állt és ragyogó szemmel bámulta Rizát, aki játszani indul. Riza úgy tett, mintha nem venné észre, hogy az érdeklődés neki szól, Öringer mama azonban barátságosan köszöngetett nekik és kérdezte:

– Ott lesznek a színházban ?

Hárman négyen is kiáltották, hogy igen, ami igen furcsán hatott Rizára. Ezek a rongyos varrólányok, akikkel ö szóba sem állana, ma a színházba mennek, hogy ö mulattassa őket!

Amint végigmentek a keskeny utcán, majd minden ablak tele volt asszonyokkal, lányokkal, akik tágra nyílt szemmel, félig rejtett mosolygással bámultak utánuk. A mamának szörnyen jól esett a népszerűség és szeretett volna is minden ablakba köszöngetni, Rizának azonban a vért az arcába hajtotta e kíváncsiság. Szörnyen röstellte, hogy megbámulják, mint valami csudaállatot. De egyre nagyobbodó izgatottságában is kémlelte a sötétedő utcán a színházi plakátot, hogy meglássa rajta a nevét. De nem akadt egyre sem. Hirtelen aggodalma támadt: hátha nem is adják ma a Vasgyárost, ha megváltoztatták a műsort s elfelejtették öt értesíteni? Nagy nyugtalanul siettette a mamát, de már a következő percben óhajtotta. amitől az elébb még tartott.

Mikor kibukkant a színház épülete, a hátulsó bejárásnak már égő lámpája, Rizán teljesen kiütött a lámpaláz. Ezentúl már semmit sem tudott önmagáról, sem arról, ami körülötte történik. Mintha álomban járna. És különös nyugalom költözött lelkébe, fagyasztó, kellemetlen nyugalom, melytől szeretett volna szabadulni. A bejárásnál sok ember tolongott, jöttek mentek a színésznők, színészek, akik a fekete táblát nézték, hogy mikor, miből van próbájuk.

A mama ünnepi várakozással közeledett, mintha ovációra készülnének. De a színészek között megjelenésük semminemű hatást nem tett, egy pár kórista megemelte kalapját, Várkonyi, aki Blignyt játssza ma, száraz hangon jó estét kívánt, Pöstyéni Julia pedig, Claire személyesítője, éppen mellettük suhant be, anélkül, hogy rájuk hederített volna. A mamának e nem várt fagyos fogadtatástól úgy inába szállt a bátorsága, hogy a házmestertől sem merte kérdezni, merre kell a Riza öltözőjébe menniük. Találomra fölbotorkáltak a csigalépcsőn s be akartak nyitni egy ajtóba, mikor ez megnyílt és a mama rögtön elrántotta onnan Rizát. Egy hosszú, festetlen asztal mentén ingujjban ülő férfiakat látott, kik apró tükrök előtt festették magukat. Ekkor a színpadi vasajtóban egy tűzoltó jelent meg, aki útba igazította őket. Át kell menni a színpadon, a túlsó oldalon van a női öltöző.

A színpadon csak néhány munkásember volt, a bútorokat állították föl. Alig hogy ki volt világítva és a mama neki is ment a háttér egy keresztlécének, hogy belerendült a nagy vászon. A túlsó oldalon is volt vasajtó, azon kimentek s egy a férfiöltözőhöz hasonló kis ajtóba benyitottak. Ugyanolyan hosszú, rideg szoba, festetlen hosszú asztallal a közepén, mint a férfiaké, a fal mentén is hosszú, keskeny pulttal, volt a női öltöző. Riza sóhajtva mondott le első illúziójáról: a külön öltözőről. Az asztal közepén, hármas tükör előtt ült Pöstyéni Julia lebontott hajjal, melyet egy lompos asszonyszemély fésült. A szoba végső sarkán Völgyi Margit állt rózsaszínű nadrágban és éppen összehúzta fűzője zsinórjait. Az öreg asszonyság pedig, aki Claire anyját játszotta, leírhatatlan pongyolában dűlt az asztalnak, kábító gyorsasággal és pazar bőséggel rakván magára a festéket.

Öringerné köszönésére alig hogy ügyeltek, éppen csak Völgyi Margit kiáltott feléjük egy vidám jó estét és intett Rízának, telepedjék melléje. A cseléd oda is rakta a kosarat, Öringer mama leoldotta kalapját, Riza kiburkolódzott a kabátjából és tanácstalanul nézett a mamára: röstellt annyi idegen között vetkőzni, öltözködni.

– Jaj, be irigylem, – kezdé Völgyi Margit, aki Susannet játszotta, – lássa, belém már annyi férfi kötött, még sem tudtam ennyire vinni. Látta már a koszorúit? Az orchestrumban vannak. Nagyon szépek. Aztán két nagy kosár virág van a zsinórpadláson a virágesőhöz. Igazán csak az a baj, hogy már az első jelenésben dolga van. Sokkal nagyobb volna a hatás, ha külön belépése volna. Elkészült már? – fordult minden átmenet nélkül a lompos személyiséghez, aki Pöstyéni Juliát fésülte. – Édes, cukros kis Ágnes néném, úgy-e lesz szíves most engem fésülni?

– Mindjárt, mindjárt, – szólt ez mogorván és Völgyi Margit súgva mondta Rizának:

– Ágnessel jó lesz jóban lenni, hogy szépen fésülje és öltöztesse.

Amit a mama menten megjegyzett magának és ismeretlenül is édes pillantásokat vetett a nevezett személy felé.

– Mama, fésülj meg te, – szólt Riza, az elkínzott gyermek hangján. Szegény leány félt az idegen érintéstől s ha nem röstellte volna, a mamája szoknyáját fogta volna félelmében. Völgyi Margitra is alig mert ránézni, szégyellte, hogy ez a leány oly fesztelenül állt ott a kurta nadrágban.

A mama közben lerakta a ruhákat, minek utána zsebkendőjét borította a festéktől piszkos, porlepett asztalra és kiszedte a festékes tégelyeket is. Akkor aztán hozzáfogott leánya fésüléséhez, míg ez fogta a zsírt, mellyel arcát bekente és azután a nyúllábhoz látott. Az iskolában megtanulta a kifestés művészetét, melyben nagy ügyességre vitte. Völgyi Margit legalább csodálkozását fejezte ki, hogy valaki, aki még semmit sem játszott, oly ügyesen tudja magát kifesteni.

Riza annyira meg volt félemlítve, hogy még ezt az elismerést is mély hálával fogadta. Reszkető ujjakkal a mama is valamiképpen elkészült a fésüléssel. Közben megélénkült az öltöző. Jött Bácsné, egy gömbölyű, kissé elvénült asszony, aki Athenaist játszotta s akiről Riza már hallotta, hogy Pécsről egy katonatiszt minden esztendőben hozzá jön és itt tölti szabadságát, mióta vagy tíz évvel ezelőtt megismerkedtek és összeálltak. Ezzel a hölggyel Pöstyéni Julia csakhamar élénk és jókedvű beszélgetésbe elegyedett, csak úgy visszhangzott a meszes öltöző a kacagásuktól. Rizának is köszönt.: akire ez mostani állapotában szörnyű megtisztelésképp hatott, holott máskor rá se nézett volná egy asszonyra, akinek szeretője van.

Nagy üggyel-bajjal elkészült a toilettejével. Nézegette magát a bő, cupfos ternószoknyában és majd sirva fakadt. Völgyi Margit figyelmes szemmel végignézett rajta:

– Egészen csinos ruha, egy kicsit cupfos, de a színpadon nem látszik majd.

– Csakugyan nem? – örvendezett a mama, és kipakolta a Seligmanné dicséretét, meg hogy a többi szerephez Rizának oly szép ruhái vannak, hogy senkinek sem különben. Völgyi Margit olcsó kis kék ruhájában készen állt előttük, egy valóban megindító gyermeki jelenség, távolabb Claire fehér, testhez álló ruhában, olcsó crepből, de szintén impozáns s már Athenais is kipakolta olcsó vörös ruháját, mely úgy suhogott, mintha selyem volna, pedig csak battist volt. Riza úgy érezte, hogy ö a legcsúnyább és legszegényebb valamennyi között és aggódva gondolt arra, hogy a kóristanők között az esküvői jelenetnél is akadhatnak, akik túltesznek rajta elegancia dolgában. Pedig a fehér blúz, amit a ternó szoknyához fölvett, nehéz, drága selyemből készült, valódi csipkedísszel.

Csöngetés hallatszott. Riza megriadt. Fejvesztve hebegte:

– Kezdődik, kezdődik, már nem moshatom meg a kezemet.

Völgyi Margit nyugtatta:

– Dehogy, dehogy, csak mossa meg a kezét nyugodtan.

Öringerné egyre kínosan sóhajtott. Szörnyű melege lett és fűzőjét majd szétrepesztette hullámzó melle. Végre újból szólt a csengő és az ügyelő bedugta a fejét:

– Kezdjük, hölgyeim, kezdjük.

Öringerné megcsókolta a leányát és remegő ajkkal biztatta:

– Ne félj, ne félj, csak bátran.

Aztán szívdobogva követte leányát, aki még egy utolsó pillantást vetett szerepébe, az első mondását nézvén meg, mert a nagy lázban éppen az első szó nem jutott soha eszébe. Claire és anyja nem igen sietett, gondosan összerakták még a holmijukat és az asztal kis fiókjába zárták.

A színpadon az igazgatót találták, aki a Vasgyárost rendezte. Néhány szakállas, bajuszos úr köszöntötte őket, akikre nem ismertek rá a maszkjuk miatt. Riza elfogódottan kívánt jó estét és remegett, hogy az igazgató majd kifogásolja toilettejét. Ez azonban végig sem nézte, csak megbillentette kalapját, aztán otthagyta. A függöny mögül szólt a zene. Vékony, cincogó hegedűk, éhesen recsegő trombita és klarinétszó mellett, de Riza fülében rettenetes dörgően hangzott. A nézőtérről behallatszott az elhelyezkedés robaja, hangos kiáltások, kacagás; durva, lelketlen tömeg ellenséges robaja. melynek jókedvét Riza felindult állapotában kegyetlenségnek érezte.

Pöstyéni Julia is jött, egyenesen a függönyhöz lépett s annak kerek kis nyílásán nézett ki a nézőtérre.

– Tele ház – mondotta és a helyére ült.

– Helyre, helyre, sürgette az ügyelő Rizát is, aki kezét a szívéhez szorítva, még egy esdeklő pillantást vetett a mamára … Ez vánszorogva lapult meg a kulissza mögött. Mikor helyére ült, a fátyolon keresztül, mely szemére borult, még látott két színházi munkást, amint a zsinórpadlásnak nevezett kis emelvényen egy kosárból virágot markolnak s úgy állanak ott, durva érzéketlen arcukkal, mint a tűzmesterek az égő kanóccal az ágyú mellett. Mikor harmadszor szólt a csengettyű, Riza sem nem látott, sem nem hallott többet. Homályosodó szeme előtt, amint a függöny felgördült, mintha szörnyű fekete mélység nyílt volna meg, mely el akarja nyelni. Aztán menten valami pokoli zsivaj kelt, taps és éljenzés, a nevét is hallotta és látta, amint az a két munkás ott oldalt a legnagyobb egykedvűséggel kezd virágokkal hajigálódni. A zenekarból is virágokat dobáltak föl, bokrétákat, koszorúkat, végtelen sorban, ő meg csak ült a helyén és nem tudott meg sem mozdulni, míg az ügyelő mérgesen rá nem kiáltott:

– Ugyan mozogjon, köszönje meg.

Ekkor fölkelt, mintha nem is ö volna, két lépést előre tett és megijedt, mert azt hitte, hogy beleesik a zenekarba. A pokoli zsivaj percekig tartott, virágok röpködtek körülötte s bóduló agyában kavargott a gondolat: a taps, a virág, a diadal! De csak nem tudott boldogságot érezni rajta, egyre csak a két durva munkásarcot látta, a virágokat szórták, mintha a jelenéshez tartoznék, a rendező utasítása szerint. Most virághintés, holnap görögtűz gyújtás. Ügyetlenül hajlongott s úgy érezte, mosolyognia is illik. De két könnycsepp gyűlt szemébe, amitől a taps és éljenzés új erőre kapott. Hiába mondogatta magában: ez diadal, diadal! szíve tele lett fájdalommal és halálra csüggedve ült ismét le, a taps lanyhult, a virágokat, koszorúkat elszedték – a színpadon nem lehetett volna mozogni tőlük – és a marquisné megkezdte immár harmadszor a darabot. Ekkor már a nézőtér ovációja teljesen elült, éppen csak egyetlen mély férfihang bömbölte elkésetten, németes kiejtéssel: – Éljen!

A morva tiszt volt. Amire a tömeg, melyet a kis színésznő könnyezése az imént igazán meghatott, viharos kacagásra derült s el volt mosva minden ünnepi hangulat. A darab indult a maga útján, senki, a diákokon és varrólányokon kívül, többé komolyan nem vette. És mikor Riza első mondókájához ért és bizonytalan hangon, alig hallhatóan reagált végszavára, a páholyokban dörgött a bravó-bravó és újból szólt a taps. Azontúl pedig minden egyes szavára zengett az éljen. Riza rémülten meredt bele a nézőtérbe.

Most már látott. Látta a tisztekkel sűrűn megrakott páholyokat. csupa nevető arc. A baloldali proscenium páholyban az ö három ismerőse. Felszeghy főhadnagy, a morva és Lovassy. Ez a székére hátradőlve bajuszát sodorta és ásított. Felszeghy gukkerjét egyre reá függesztette, a morva ellenben kikönyökölt a páholy párkányára, úgy nézte öt figyelmesen. A többi páholyokban pedig fiatal urak a legkülönbözőbb gruppokban beszélgettek, kacagtak s úgy nézték a színpadon történőket, mintha idomított kutyák produkálnák magukat. A szegény leánynak eszébe jutott a tegnapi est, amikor épp úgy tapsoltak a kórista Amornak, Dianának, mint most neki.

A vér arcába szökött a szégyentől: nevetségessé teszik. Igen, most érezte, hogy ma nem tud semmit, de ha tudna is, mai szerepével nem áll arányban ez a siker. A régi, gyermekkori dacosság szállta meg. Magasra kapta fejét és gőgösen, foghegyről mondta el szerepét. Amellett alig várta, hogy jelenése véget érjen s mikor egy örökkévalóság után végre a színfalak mögé mehetett, hiába zúdult fel a nézőtér és tapsolta percekig, az ügyelő hiába gorombáskodott vele, hogy menjen megköszönni a tapsot: Riza édesanyja nyakába borulva keservesen zokogott.
– Mama, édes mama!
A mama könnyei haját áztatták, hasztalanul iparkodott szóhoz jutni, végre nagy kínnal mégis csak kinyögte.
– Riza, Riza! Ha ezt apád láthatta volna!
Riza fölkapta fejét. Édes anyja arcába nézett.
Mi ez? Öringerné szeméből potyogtak a könnyek, de arca minden izma nevetett. valósággal lesugárzott róla a boldogság. Hogyan? A mama örül? Amikor ő szökni szeretne? Szeme rátévedt a kulissza mellett felhalmozott koszorúkra. Egy világoskék selyemszalag akadt kezébe, aranybetűkkel rá volt hímezve: A szombathelyi hölgyek.

Ah, hogy hatott ez a szó reá: hölgyek! Valóságos balzsam volt lázadó, halálra sértett önérzetének. Tisztek játékszerének érezte magát, akik mókát csinálnak belőle, de íme, a hölgyek adnak neki koszorút, tisztessége, kiválósága elismeréséül. Nyomban felmerült előtte annak a szép, nagy asszonynak jóságos szeme, mely tegnap a színházban annyi szeretettel rajta nyugodott. Igen, ez a Gyöngyössy Mihályné koszorúja. Oh, ha megköszönhetné neki, ha a kezét csókolhatná. És amikor ismét jelenése volt, nem törődött már a zúgó tapsokkal. Szeme végigfutotta a páholysorokat s meg is találta a keresettet, közvetlenül mellette, a jobboldali proscenium-páholyban, sugárzó, erős szépségében, ajkán azzal a sajátságos biztató s mégis oly szomorú mosolygással. Nagy lámpalázában is a szemével tudott neki köszönetet mondani, amit a szép úri asszony meg is értett és könnyű fejbiccenéssel viszonzott. Ezentúl már csak a szép asszonynak játszott.

Mégis magatartásába átment valami iskolás korabeli gőgösségéből. Begyesen járt-kelt a színpadon s némi csípősséggel beszólt, ami véletlenül illet is a Sophie szerepéhez. Annyi tény, ha objektíve megítélték játékát, komikusnak kellett volna találni ezt a kislányt, mamáskodva a pálmanövésű Claire-en és csókra nyújtva kezét Préfont bárónak, aki a maszkja után nagyapja lehetett volna.

Riza ezt érezte is. Különösen ruhája miatt. Szinte látta magát komikus, félszeg szélességében, amint izeg-mozog ügyetlen szoknyájában s olykor rátámadt a vágy, hogy otthagyjon mindent és szökjék haza családjához. Nagy röstelkedésében szinte vélte, a tisztek hogy trécselik ki a toilettejét. Egyáltalában szörnyen meggyűlölte a tiszteket. A taps most már nem volt olyan tüntető, nem is olyan gyakori, sőt kijárt belőle Claire-nek is, akit itt kitűnő színésznőnek tartottak, nyílt színen. Rízánák ez is a szívébe vágott. Milyen máskép szól a taps Pöstyéni Júliának! Ebben nincs semmi gúny. És szégyenkezve érezte, mennyire fölötte állanak valamennyien az ő tudásának. Ez a próbán oly lanyha, lelketlen csapat most mintha csupa tűz és ambíció volna.

És most már értette az igazgató utasítását is, hogy hangosabban beszéljen. A többiek élesen akcentuált szava mellett az övé csak suttogásnak vált be. Mikor pedig Derblay Fülöp jelent meg, karján Susanne-val, akkor szinte összeroskadt semmisége érzetében. Ez valódi művész. A színpadnak is mintha egészen más levegője is támadt volna. Nem a szokásos Derblay szakállt ragasztotta Szegedi Béla, a hangja sem volt az a csupa líra és jóság, amint ezt a szerepet Riza eddig látta .. Szinte recsegett ez a hang, de férfiasan, öntudatosan szólt és mozdulatai olyan különösen jellegzetesek, hogy alig tudott magának számot adni róla. Völgyi Margit pedig most olyan volt, mint egy kis apáca-növendék. Gyönyörű szépen festett kis ruhájában s a hangja szelíd csengése a tisztaság és ártatlanság himnusza volt. Mi ö hozzá képest? Érezte, hogy jelenésről-jelenésre ezek a színészek mint diadalmaskodnak rajta és szorítják vissza az ö alkalmi ünnepeltetését.

Az első felvonás végén feldörgő taps már teljesen Derblay Fülöpnek és Claire-nak szólt. Riza érezte ezt s míg a többi a függöny előtt, ő szomorúan lapult meg a háttérben. Hogy-hogynem, most már szomjasan várta, hogy egy morzsa neki is jusson a diadalból. Derblay Fülöp már vagy háromszor hajlongott, mikor odakinn a tiszteknek eszébe jutott, hogy voltaképen a mai est Sophie-é, akkor el is kiáltotta magát valamelyik:
– Örlei Riza!
És Örlei Riza, kinek egy félórával ezelőtt a tisztek kötekedő tapsa még arcába kergette a szégyen pirosságát, most az első hívásra mohón szökött a függöny elé és boldogan hajtogatta magát. A teljesen kivilágított nézőtéren Riza csupa mozgó tenyeret látott s mikor másodszor kitapsolták s Derblay sem ment vele ki, már ereje volt végignézni a tapsolók során és ekkor a széksorok között állva észrevette Guttmann urat is, csúfosan mosolyogva keresztbe tette karjait.

Ah, ez az ember is itt van! Első pillanatban dühre fakadt, de aztán a diadal érzetével telt meg: íme, szemtanúja volt ez az ocsmány rágalmazó, hogy hogyan ünneplik öt. Harmadszor is kitapsolták s akkor a morva barátságosan integetett húsos kezével, Lovassy százados pedig oda is szólt neki:
– No, úgy-e kicsikém?
A színpadon közben széthordták a bútort, a kulisszákat s a szegény Öringer mama, aki nem tágított, úgy ugrált a húzó, toló emberek között, mint a fürj. Egyre kiáltottak:
– Vigyázni, vigyázni! – Egyik-másik ember bele is ütközött, ö azonban nem törődött mind e veszedelemmel, kivárta, míg Riza végre lihegve szabadult s akkor átnyalábolta lányát, majd leszopta ajkáról a festéket és egyre óbégatott:
– Milyen szép volt, milyen szép volt!
És körülnézett a szűk helyen, színész után, kinek gratulációját fogadja. De nem volt senki, csak az igazgató állt a túlsó oldalon és dirigálta a munkásokat. A mama el volt vakulva, azt hitte, mindenki el van telve a Riza nagy sikerétől és felé rohant:
– Úgy-e édes igazgató úr, ez aztán a diadal!
Az igazgató végignézett rajta, aztán szelíd hangon szólt:
– Nagyon szép, nagyon szép. De most szükségem van a helyre.

A mama hátán ha fát vágnak, sem vette volna föl. Ismét a lányánál termett, aki egyre lihegett még a felindulástól s vonta az öltöző felé, hogy emberek között legyen s beszélhessen a lányáról. Éppen be akartak nyitni, mikor az ügyelő eléjük állt egy magas termetű, öreges úrral:
– Dr. Barabás Vince úr, a színügyi bizottság elnöke, megismerkedni óhajt a kisasszonnyal.
A színügyi bizottság elnöke udvariasan kissé meghajol, úgy nyújtja kezét Rizának:
– Gratulálok, kisasszony, nagyon szép volt.
– Úgy-e, hogy szép volt? – kap a szón Öringerné, aki el volt bűvölve, hogy éppen a színügyi bizottság elnökétől hallja ezt az elismerést.
Dr. Barabás Vincéről pedig színészkörökben tudták, hogy nagyon derék ember, aki mindenkin szívesen segít, egy kicsit nagyot hall s eddigelé még minden új színésznőt, aki a városba vetődött, feleségül akart venni. Csakhogy a saison nagyon rövid a társulat odébb állott s mihelyst Barabás Vince nem volt többé aktív színügyi bizottság elnöke, szerelmes hajlamai is elmúltak.

Most tehát Rizáé volt a szíve és Öringernében már anyósát tisztelte. Ezért a jó ember figyelemmel hallgatta végig a bőbeszédű asszonyság ömlengéseit, szorgalmasan bólogatva fejével és végül kijelentvén :
– A kisasszonynál nagyobb tehetség még nem lépett fel Szombathelyen. Büszke vagyok, hogy e fényes pálya a mi szerény intézetünkből indul ki.
Riza lesütött szemmel mosolygott, de sokkal inkább el volt foglalva önmagával, semhogy a szerelmes elnök úrral beszédbe elegyedhetett volna. Ez miután siker nélkül iparkodott a beszéd fonalát tovább szőni, szerényen ajánlotta magát, remélvén, hogy lesz még szerencséje.
Az öltözőben együtt voltak már a hölgyek, ki-ki a maga toilette-jével elfoglalva. Riza is sietett helyére, hogy az izzadtságtól és a mama csókjaitól elrongált festéket kiigazítsa s föl vegye a gyémántos colliert. Völgyi Margit jókedvűen énekelgetett s papiros csokrot tűzött a mellére, de Rizát meglátva, rászólt:
– Adhatna néhány szál virágot a mai aratásból, sokkal szebb volnék valódi virággal.
– Szívesen, – mondta Riza.
– Nem, nem, – kiáltott a mama, – nagyon sajnálom, édes kisasszony, hanem ezek a virágok szent emlékek, ezeket el kell tenni.
Völgyi Margit nem vette tragikusan a visszautasítást:
– Így is jó.
Riza idegesen fölforgatta a pulton holmijait, keresve a nyúllábat, de nem találta.
– Hová is tetted? – szólt a mamájára.
– Én? hiszen hozzá se nyúltam.
– Nem zárta be? – kérdé Völgyi Margit.
– Nem.
– Akkor kedves, ne is keresse, akadt annak már gazdája.
– Csak nincsenek itt tolvajok ? – méltatlankodott a mama.
– Az nincs, – szólt nevetve Margit, – hanem ami nincs bezárva, annak lába kél. Máskor tessék mindent elzárni, mára pedig szívesen kölcsönözöm az én szerszámomat.
Alig volt ideje elkészülni, mikor a második felvonás megkezdődött. A nézőtér hangulata mind barátságosabbá vált, mentől jobban haladt előre a darab. Ami azt jelenti, hogy mind kevesebbet törődött az előkelő publikum azzal, ami a színpadon történik, inkább maguk között mulattak.

Csak közben-közben jutott eszükbe mai missziójuk s akkor akár szólt, akár nem, sportszerűen tapsoltak Rizának. Sem Claire, sem Derblay Fülöp nem hatott többé, csak az öreg Szabó Pétert nevették meg, aki Moulinet apót játszotta.
Jelenés közben a színfalak mögött az öreg összeakadt Rizáékkal. A mama rögtön megfogta:
– Nos, édes Szabó úr?
– Parancsol? – kérdi ez, nem értvén, hogy Öringer mamának csak egy kérdése lehet.
– Mit szól a lányomhoz ? Úgy-e, ez valami?
Az öreg felhúzta szemöldökét, oldalt hajtotta fejét és meggondoltan motyogta:
– Ó, szent ifjúságom.
És ezzel otthagyta.
A mama dühös volt.
– Ez az öreg kezd kiállhatatlan lenni az ő örökös szent ifjúságával.
Várkonyi úrral azonban szerencsésebb volt. Ez az úr a legaffektálóbb s legönhittebb színész hírében állt, buzgón összebujt a mamával s a protektor hangján szólt a Riza tehetségéről, mely ugyan még kiforratlan, de hát nem is mától holnapra terem a művész, ö már hat esztendeje működik.
Riza unottan hallgatta, úgy tett, mintha nem is hallgatna, mert minden szó, ami nem feltétlen elismerés, bántotta. Nem tudta elképzelni, hogy miképpen is lehetne azt a szerepet máskép, jobban játszani. A mama ellenben helyeslőleg bólogatott és elismerte, hogy ez még semmi, majd későbben fogja csak a lánya megmutatni, mit tud igazában.

Nagyon szeretett volna elismerő szót hallani Derblay Fülöptől, ám az amikor nem volt jelenése, elbujt az öltözőben vagy pedig a háttérben járt föl-alá, komoly, gondolkozó arccal, mely még a mamára is elutasítólag hatott. A többi szereplő hemzsegett körülöttük, ügyet sem vetve rájok. Éppen csak Athenaís szólította meg egyszer:
– Nos, kisasszony, mikor lesz megint ilyen virágos estéje?
– Szinte jól esett, hogy gorombáskodhatott, mert vérig sértette, hogy ő, aki feltette magában, hogy a többivel nem fog szóba állni, szinte ki van zárva. Lenézettnek, megvetettnek érezte magát. Hogyne, hiszen azt várta, hogy érkezése pillanatától fogva ő lesz a társulat középpontja, a többi mind eltörpül mellette. De hiszen csak hadd jusson szerephez! A közönség mellette van, mit törődik ezekkel az irigy személyekkel?

Az előadás döcögős tempóban végéhez ért. Riza minden felvonás végén megjelent a publikum előtt és hajtogatta magát. Éljenzés, taps, nevetés vegyesen fogadta, de ő most már érzéketlen volt teljesen, a többivel akart konkurálni és fönntartani egyedüli jussát a mai est tapsaihoz. Mikor utolsó jelenetéhez ért, még felöltözötten várta a felvonás végét, hogy még egyszer megjelenhessen. Zajosan hívták is és láttára a tisztek a páholyokban mind felállottak és mélyen kihajolva tapsoltak.

Midőn az öltözőbe ért, Athenais lompos gallérjában már indulásra készen állt és könnyű, idegen fejbiccentéssel kívánt jóéjszakát, Völgyi Margit meg a vörös kabátjába bujt, rákiáltva:
– Nagyon éhes vagyok már, jönnek a vendéglőbe?
– Ma nem, felelt Riza, – nagyon fáradt vagyok.
– Pedig ma kellene mennie, – szólt könnyedén Margit, – a tisztek mind ott lesznek és kitűnően mulatnának.
– Mi nem mulatunk a tisztekkel, – jegyezte meg önérzetesen a mama.
– Pedig illenék, – vélte Margit, – mikor a fiuk annyira kitettek maguk ért. Jóéjszakát!
És kiperdült az ajtón, ahol az öreg Szabó Péter feleségével már várt reá. Szabó Péterné még bedugta a fejét és gratulált Rizának, aki szerinte igen szépen játszott és olyan kedves volt kis baba létére a komolykodó asszonyi szerepben. Mondhatja, hogy nagyon szépnek találta az egész publikum.

Nagy sokára ők is elkészültek, a cseléd is jött a ruháiért és megindultak, majdnem utolsónak. Lent a fekete tábla ötlött szemébe, az ő neve is rajta volt: holnap tizenegykor próba az Egér-ből. Ah, az egér! Ez az ö szerepe! Ebben majdcsak megmutatja, hogy mit tud. Hideg szél fútt az utcán, Riza zsebkendőjét a szájához szorította, úgy sietett fázósan haza felé. A mama kémlelve nézett szét a sötét utcán, még most is, gondolta, tart a Riza ünneplése s megvárják az utcán, hogy még egyszer láthassák.

De nem várt senki és Öringerné a hideg szelet okolta. Persze, ilyen időben nem lehet az utcán várdogálni.
Riza egészen össze volt törve. A sok változó hangulat, a lámpaláz gyötrelmei teljesen elcsigázták. Csak úgy dűlt az ágyba, szó nélkül, s hallgatta a mama számtalan reminiscentiáit. Mikor Seligmanné bejött egy pillanatra, megtudni, hogyan sikerült, úgy tett, mintha aludnék. A mama természetesen apróra eldicsekedett mindennel, ami történt és nem történt, amire Seligmanné helyeslőleg bólogatott fejével:
– Persze-persze, azt hittem, hogy Felszeghyvel fognak hazajönni, azért is nem feküdtem még le.

(A további bonyodalmak is a tiszthez fűződő, amúgy teljesen ártatlan kapcsolatából származnak. Riza sikert arat az Egérben, és már a Nagymamát is kitűzik kívánságára, amikor a liaison híre a pesti lapokban is megjelenik. Buzáth Imre, aki pesti szerződéssel hitegette a naiv teremtést, kikosarazását nem bocsájtja meg, cikkében a fiatal színésznő erkölcsösségét és színészi tehetségét egyszerre kérdőjelezi meg. Ez aztán megteszi a hatását, az igazgató már nem kívánja szerepeltetni. Hiába derül ki ártatlansága végül, már késő: Örlei Riza a szatmári ügyvéd oldalán, annak menyasszonyaként elhagyja a várost és egyúttal a színészi pályát is.)

A fotókért köszönet a www.fortepan.hu – nak!