"Az igazolvány sorszáma: 177., ami azt valószínűsíti, hogy az állami vezetők mellett a párttestületek vezetői is kaphattak vagy igényelhettek ilyen kedvezményt. (Nyilván jó lenne tudni, hogy mennyien voltak és kik voltak, akik éltek a felkínált lehetőséggel. Mivel a vezetésben sok munkás- és paraszt-származású káder volt, feltételezhetően sokan. Számos színházi anekdota ismert arról, hogy a politikusok..."

Szabó István színházi töprengései

"Egy árverésre bocsátott tárgy leírását idézem:

1961 Igazolvány fizetőjegy váltáshoz, valamennyi budapesti színház előadásaira, Dr. Dimény Imre leendő miniszter részére.

A Művelődésügyi Minisztérium 1956 után lett az államigazgatásban a kultúra és az oktatás csúcsszerve. Az igazolvány kiállítója - a Kádár korszak első időszakára jellemző centralizációnak megfelelően - a Színházi és Zenei Főigazgatóság. 1964 nyarától a művészeti területen már osztályok és főosztályok szerveződtek, a Főigazgatóság elnevezés csak a két cenzorális területen, a könyvkiadás és a filmgyártás esetében maradt meg a rendszerváltásig.

Ez a fajta igazolvány 1961. április 5-től került bevezetésre. Ekkor Münnich Ferenc kormányában Benke Valéria a művelődési miniszter, Meruk Vilmos a Színházi és Zenei főigazgató. (Utóbbiról tudható, hogy 1962 májusától Major Tamás után a Nemzeti Színház igazgatója lett.) Az árverésre kínált igazolvány gazdája Dimény Imre Mezőgazdasági és Élelmezésügyi miniszter, aki Fock Jenő kormányában 1967. április 14-én lett a terület gazdája. A régi formáját még ekkor is megtartó okmányt, annak pontos datálása nélkül, Bízó Gyula, a Színházi Osztály vezetője érvényesítette. Hat év alatt már a harmadik kormány alakult meg 1967-ben, és viszonylag kevés személyi átfedéssel kb. 20-20 tárca volt mindegyikben.

Azt nem tudhatjuk, hogy a miniszteri pozíciót betöltök automatikusan kaptak-e ilyen igazolványt. Ennek sorszáma 177., ami azt valószínűsíti, hogy az állami vezetők mellett a párttestületek vezetői is kaphattak vagy igényelhettek ilyen kedvezményt. (Nyilván jó lenne tudni, hogy mennyien voltak és kik voltak, akik éltek a felkínált lehetőséggel. Mivel a vezetésben sok munkás- és paraszt-származású káder volt, feltételezhetően sokan. Számos színházi anekdota ismert arról, hogy a politikusok jelenléte a színházak nézőterén, különösen a premiereken, gyakori volt.)

Dimény igazolványa

 
Tartalmi szempontból vizsgálva feltehető a kérdés, miért volt egyáltalán erre szükség, vajon nem egyszerű „marketing fogás” volt-e az apparátus részéről? Gondoljunk bele egy ilyen szituációba 1961 májusában: a minisztert a kormányülés után addig szekálja a felesége, míg végül - zsebében az igazolvánnyal - elsétál a közeli Petőfi Színházba, hogy jegyet vegyen az első magyar musical, az Egy szerelem három éjszakája előadására. Ez természetesen nem zárható ki, de életszerűbb az gondolni, hogy a miniszter már délben elküldte sofőrjét a jegyeket biztosítandó, vagy munka után a titkárnője felhívja a színházat, a miniszter elvtárs ma megnézné a darabot.
 
Akár így, akár úgy történt volna, biztos, hogy az igazgató a szünetben egy koccintásra szívesen látta volna magas rangú vendégeit. (Az átruházás lehetőségét tehát nyugodtan kizárhatjuk.)

Ennél is érdekesebb azonban az a kikötés, ami a jegy árának a kifizetéséről szól. Az ebben rejlő „plebejus gesztus” kevéssé életszerű, hiszen kurrens előadások esetében, a jegy leginkább már csak az igazgatói páholyba szólhatott, és az általában tiszteletjeggyel volt elfoglalható. Érdekes az a megszorítás is, hogy a lehetőséget a budapesti színházak körére korlátozták. Országos vezetők vidéki munkaútjaihoz kapcsolódó kulturális program szervezése nyilván a vendéglátó fél feladata volt, végképp nem életszerű arra gondolni, hogy a párt-tanácskozás vagy tsz-látogatás után a „főelvtárs” a város főterén sétálva meglátja a színházat és így sóhajt, „milyen kár, hogy nincs a budapestihez hasonló kedvezménykártyám”.
 
Az pedig egyenesen bizarr, hogy a miniszter, még ha „csak” mezőgazdasági is, soron kívül, magyarán sorbaállás nélkül juthatna hozzá két bilétához. Úgy, hogy a jegyért sorban állók csoportján keresztülvág. Történik mindez két fizetőjegyért! Azt az időszakot, amikor az igazolvány egészen bizonyosan használatban volt, nem a bevétel-érdekeltség jellemezte – a színházakét sem. A jegyárakat központilag előírták, az igazgatók legfőbb feladata a statisztikák hízlalása volt. A hatmilliós éves nézőszámhoz, ha minden kedvezményezett évente négyszer elment volna színházba, az is csak néhány száz látogatót tett volna hozzá. A plusz bevételről nem is érdemes szót ejteni.
 
Hát akkor mivégre volt ez az egész?"
 

Írta Szabó István színháztörténész