A Gondolat Kiadónál jelenik meg 2014. őszén, vagyis napjainkban Bolvári-Takács Gábor legújabb műve a "Táncosok is iskolák". A szerző - ahogy már megszokhattuk tőle - újra egy alapművel örvendezteti meg olvasóit. Megtiszteltetés, hogy részleteket közölhetünk a megjelenés előtt.

 

Táncosok és iskolák

Fejezetek a színpadi táncművészképzés 19–20. századi intézménytörténetéből

 

Tartalom

Kutatásmódszertani bevezető

I. Az operaházi balettiskola és előzményei (1833–1884–1950)

• Nemzetközi kitekintés
• Szervezeti előzmények (1833–1884)
• Az operaházi balettiskola működése (1884–1937)
• Nádasi Ferenc a balettiskola élén (1937–1950)
• A Nádasi Balett Stúdió (1937–1949)
• Közismereti oktatás az Operaházban (1909–1949)
• Az operaházi balettiskola megszűnése (1950)

II. Táncoktatás, mint rendészeti kérdés (1896–1951)

• A nyilvános táncoktatás szabályozásának előzményei és kialakulása (1896–1925)
• A táncmesterképzés és a nyilvános tánctanítás szabályozásának differenciálódása (1925–1933)
• A táncmesterképzés és a mozdulatművészeti tanítóképzés megszilárdulása és fejlődése (1933–1945)
• A táncoktatás és a tánctanítóképzés szabályozása a háború után (1945–1951)

III. A táncos képzés intézményesülése (1945–1958)

• Az intézményesülés művészetpolitikai körülményei
• A Színház- és Filmművészeti Főiskola Táncfőtanszaka (1945–1958)
• A Táncművészeti Iskola létrejötte és működése (1949–1950)
• Az Állami Balett Intézet megalapítása és első évei (1950–1958)
• A táncoktató-képzés átalakulása és az intézményesülés egyéb eredményei (1950–1958)

Források és irodalom

balett

 

Kutatásmódszertani bevezető

Sajnálatos kimondani, de tény: a tánctudományi kutatások Magyarországon még mindig gyerekcipőben járnak. Vannak persze kimagasló értékű, nemzetközileg releváns tudományos eredmények, de ezek legtöbbjét más tudományágak is a maguk sikereként könyvelik el. A kutatási szféra elhatárolása a kapcsolódó területektől – néprajz, pedagógia, művészettörténet stb. – meglehetősen nehéz, így ez is oka annak, hogy a tánctudomány intézményesülése és támogatottsága messze elmarad a színháztudományi, filmtudományi kutatásokétól, a Bartók és Kodály munkásságával megalapozott zenetudományról nem is beszélve.

A hazai tánckutatások tudománytörténeti áttekintésére most nem vállalkozhatunk, ez olvasható másutt. E kötet témájához kapcsolódva csupán azt hangsúlyozzuk, hogy a táncművészképzés magyarországi története még megíratlan. Ez az állítás azonban a jelen mű közreadásával sem változik, mert írásomban a téma tekintetében számos korlátot kellett érvényesítenem. Ennek legfőbb oka a primer források feltáratlansága, illetve a rendelkezésre álló feldolgozások pontatlansága. A jelen munka tehát még mindig egyfajta kutatás közbeni állapotot jelez, még ha számos esetben sikerült is pótolni a hiányzó alapkutatásokat.

Ebben a kötetben a hazai színpadi táncművészképzés 19–20. századi, pontosabban az 1833 és 1958 közötti intézménytörténetét tekintem át. A kezdő időpont történetileg adott: a táncos képzés állami szerepvállalásának első eseményéhez köthető, a Magyar Tudományos Akadémia színházi pályázatához. A záró dátum általában már nem ennyire egyértelmű, de a bemutatott intézmények történetében többé-kevésbé azonosítható szakaszhatár.

Fontos, hogy nem a táncpedagógia teljes vertikumával foglalkoztam, hanem csak az állami intézményrendszer kialakulásával. Intézményesülésen azt a folyamatot értem, amelynek során az állam egy adott tevékenységet elismer, és ehhez szabályozást alkot. Ez két módon történhet. Egyik lehetőség a tevékenység változatlan formában történő tovább működtetése, de államilag szabályozott be- és kimeneti követelményekkel. A másik mód önálló, állami költségvetési intézmény létrehozása a feladat ellátására. A hazai táncos képzésben mindkét megoldás előfordult.

A témát nem esztétikai vagy táncpedagógiai, hanem tánctörténeti, de főleg nevelésszociológiai alapállásból közelítettem meg. Azt vizsgáltam, hogy a 19. század első harmadától az állam milyen lépéseket tett a táncos képzés állami intézményrendszerének kiépítésére, s ehhez milyen társadalmi és politikai tényezők szolgáltatták a körülményeket. Tekintve a magyar történelmet az utóbbi két évszázadban markánsan jellemző politikai rendszerváltozásokat, bizonyos tendenciák világosa kirajzolódtak.

A táncos képzés teljes történetének megalkotásához a kutatás – napjainkig kiterjesztett időhatárral – legalább négy dimenzióban szükséges lenne. A művészetpolitikai dimenzió lényege a táncpedagógia történetének a hazai táncművészeti intézményrendszer változásaival, illetve a mindenkori kultúrpolitikát jellemző ideológiai változásokkal összefüggésben való vizsgálata. A szervezeti dimenzió az intézmények szervezetének és képzési rendszerének alakulását vizsgálja. A szakmai-módszertani dimenzió elsősorban az intézmények életében meghatározó szerepet betöltő művész személyiségek, balettmesterek, pedagógusok életművével és az oktatásra gyakorolt hatásukkal, valamint az oktatás módszertanának kérdéseivel és a repertoárral való összefüggéseivel foglalkozik. S végül a társadalmi és művészeti hatásmechanizmus dimenziója a beiskolázások mennyiségi és minőségi tényezőinek társadalmi értékviszonyait, a végzett növendékek további sorsát, a belőlük építkező táncegyüttesek és az iskolák szakmai kapcsolatrendszerét, továbbá a társulatok részéről érkező visszajelzések oktatásszervezési következményeit kell, hogy vizsgálja. Az intézményesülés vizsgálata során a felsorolt dimenziók közül ebben a kötetben csak az első két szempontnak kívántam megfelelni.

Az eddigi kutatások eredményeként öt összefoglaló megállapítást, ha úgy tetszik tanulságot fogalmaztam meg:

  1. A művészképzés intézményesülési folyamata közvetlenül összefüggött az adott művészeti ág társadalmi elismertségének alakulásával. Magyarországon a zene-, a képző- és a színházművészet a 19. század második harmadától, az ipar-, a film- és az artistaművészet a 20. század közepétől intézményesült. A táncművészet mindkét ciklusban jelen volt, de a 20. század közepéig az állami szerepvállalás csupán két intézményre korlátozódott: az operaházi balettoktatásra és az erkölcsrendészeti kérdésként kezelt nyilvános táncoktatásra, s ennek tanítóképzésére.

  2. A képzés színvonala nem függött az intézményesülés időpontjától, illetve az intézményesülés óta eltelt idő hosszától. Az egyes intézményi alapító tantestületek mindenkor az adott művészeti ág legkiemelkedőbb személyiségei közül kerültek ki.

  3. Az állam 20. században a táncművészeti műfajok között folyamatosan diszkriminált. Más művészeti ágak műfajait önmagukban nem korlátozta, ellenben gyakorta meghatározta a kívánatos tematikát, módszert vagy technikát.

 4. A táncművészképzés intézményesülési folyamata nem műfaji (balett, néptánc, társastánc, mozdulatművészet stb.) meghatározottságú. Az intézményesülést nem a műfaji önszervező képesség, hanem a táncművészet felé irányuló társadalmi, politikai és erkölcsi elvárások, valamint a rendelkezésre álló személyek határozták meg.

  5. A táncművészképzés intézményesülésének vizsgálata – különösen a még hiányzó elsődleges források feltárása – új információkkal szolgál a művészeti ág hazai fejlődéstörténetét illetően, mert a táncos képzés főleg személyes emlékeken alapuló történeti önreflexiója eddig nem segítette elő a tudományos kutatást.

Néhány szót a forrásokról. Az eddigi kutatómunka során szisztematikusan feldolgoztam az 1945 utáni táncos szaksajtót: Táncoló Nép (1949–50), Táncművészet (1951–56 és 1976–tól), Táncművészeti Értesítő (1956, 1963–76), Néptáncos (1957–62), Muzsika (1958–76), Tánctudományi Tanulmányok (1959–2003), Hungarian Dance News (1974–88), Táncművészeti dokumentumok (1976–90), Zene–Zene–Tánc (1994–től), Tánctudományi Közlemények (2009–től). Ugyancsak átnéztem a Magyar Királyi Operaház (1925–44) valamint az Állami Balett Intézet (1961–2001) évkönyveit. Levéltári kutatást folytattam a Magyar Táncművészeti Főiskola Levéltárában, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) Táncarchívumában és a Magyar Országos Levéltárban (operaházi, vallás- és közoktatásügyi minisztériumi, valamint népművelési minisztériumi iratok).

Ami az egyes fejezeteket illeti, az operaházi balettiskola esetében a legtöbb levéltári adatot a balettiskola utolsó, 1945–50 között éveiről sikerült feltárnom. Az Operaház 1884–1945 közötti, a Magyar Országos Levéltárban őrzött iratanyaga ugyanis 1956. november 6-án, egy szovjet belövés nyomán keletkezett tűzvészben megsemmisült. Ugyanakkor tekintélyes mennyiségű iratanyag maradt az Operaházban, mert – mint utóbb kiderült – Morlin Amadé, az 1925–45 közötti főtitkár, az iratátadási kötelezettségének csak részben tett eleget, elsősorban az indokolatlan selejtezéstől tartva. Az Operaház épületének különböző helyeiről 1975-ben mintegy három tonnányi irat került elő, amelyet 1979-ben átadtak a Magyar Országos Levéltárnak. Ebből Staud Géza és munkatársai válogatást tettek közzé, illetve felhasználtak belőlük az Operaház alapításának 100. évfordulójára készült monográfiához. Az operai balettiskola történetének megírásakor hangsúlyozottan törekedtem a forráskritikai megközelítésre, azaz az eltérő adatok, megközelítések, értékelések ütköztetésére. Nem tehettem másként, mert ilyen tárgyú feldolgozás eddig nem született. A kézikönyvek közül csak a magyar kiadású szaklexikonokat használtam, mert célom kifejezetten a korábbi magyar kutatások eredményeinek felmérése volt. Támaszkodtam Magyarország Tiszti Cím- és Névtára köteteire, valamint az Operaház évkönyveire is.

A hazai balettművész-képzésben új szakaszt jelentő Nádasi Ferenc életútja jól dokumentált. Pályájának önálló tanulmány formájában történő méltatása, Vályi Rózsi tollából, már életében megtörtént; Lugossy Emma 1977-ben tette közzé közleményét; Körtvélyes Géza összefoglalása 1993-ban látott napvilágot. A pályaképhez fontos adalékokkal szolgálnak a feleség Nádasi Marcella, illetve leányuk, Nádasi Myrtill visszaemlékezései. Az előbbié 1966-ban, 1979-ben, 1984-aben, illetve 1986-ban, az utóbbié 1993-ban, illetve önálló kötetben 2012-ben jelent meg.

A nyilvános táncoktatás belügyi szabályozásának feltárásához elsődleges forrásul a korabeli jogszabályok szolgáltak. Ezek mindig világos politikai akaratot és társadalmi gyakorlatot tükröznek, tehát elemzésük érdemben segítette elő a belső összefüggések feltárását. A 20. század első felének táncoktatási jogszabályai a maguk teljességében eddig feldolgozatlanok, felhasználásuk pedig a másodlagos források mellett tendenciózus és esetleges volt. Nagy segítséget jelentett a hivatalos szakközlöny, a Tánctanítók Lapja 1894-től 1939-ig megjelent számainak átnézése. A mozdulatművészeti iskolákról és tanítóképzésről a 90-es évektől több forráskiadvány és áttekintés látott napvilágot, az utóbbi években az új kutatási eredmények közlése intenzívvé vált. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) irataiban a táncoktatás és a tánctanítóképzés 1945–49 közötti időszakhoz találtam fontos dokumentumokat.

A Színház- és Filmművészeti Főiskola Táncfőtanszakának forrásai erősen szubjektívek, az intézmény könyvtárában a korabeli feladatokra, tantervekre, oktatókra és hallgatókra vonatkozóan semmilyen információt nem találtam, kivéve a Főiskola szűkszavú korabeli értesítőit. Az iskola alapításának centenáriumára készült tanulmánykötetben a Táncfőtanszak egyáltalán nem szerepel. A szak egykori hallgatói közül 1989-ben Juhász Mária, 1990-ben Vadasi Tibor tette közzé emlékeit. Nánay István új kismonográfiája is e memoárokra támaszkodik. Levéltári kutatásaim alapján 1949 előttről, a VKM irányítási időszakából sikerült értékes iratokra bukkanom. A Népművelési Minisztérium felügyeleti korszaka (1949–56) még feltárásra vár.

A Táncművészeti Iskola történetéhez két alapvető forrást sikerült feltárnom és közzétennem. Az Állami Balett Intézet 1950-től keletkezett, szakszerűen archivált iratait a Magyar Táncművészeti Főiskola Könyvtára őrzi, tematikusan dobozolva, de feldolgozatlanul. Az ÁBI-ról korábban három dokumentum-gyűjteményt állítottam össze jogszabályokból, levéltári iratokból és nehezen hozzáférhető nyomtatott forrásokból. Mindezeket a fejezetek megírásához felhasználtam.

Az ÁBI, illetve a jogutód Magyar Táncművészeti Főiskola elsősorban az alapítási évfordulók kapcsán adott közre kiadványokat. Ezek azonban nem tudományos igénnyel készültek. Az intézményről az ezredfordulóig mindössze egyetlen „külső” kiadvány jelent meg: A balettművészet felé című, népszerűsítő stílusú kötet. Ugyancsak 1961-ben készült el az ÁBI első évkönyve, amelyet 1975-ig további öt követett (bár az utolsó kéziratban maradt). Közülük tartalmilag is kiemelkedik az 1970-es, húsz éves évkönyv. A fél évszázados jubileumi kiadvány 2001-ben látott napvilágot. Ebben történeti fejezetek, visszaemlékezések, továbbá széleskörű – bár több helyen pontatlan – intézményi adattár található. Az ÁBI létrehozásáról, illetve szervezeti fejlődéséről először az alapítás ötvenedik évfordulója alkalmából tettem közzé adatokat, később pedig közreadtam a történeti források válogatott jegyzékét is.

Végezetül megköszönöm azok segítségét, akik személyes visszaemlékezéseikkel segítettek megvilágítani egy-egy intézmény működésének számomra homályos pontjait: Éhn Éva balettmester, Galambos Tibor koreográfus, Koren Tamás balettmester, Kun Zsuzsa balettművész és Roboz Ágnes koreográfus. Köszönöm Fuchs Lívia és Gara Márk tánctörténészek kéziratot érintő észrevételeit.

A kötet az Országos Tudományos Kutatási Alap K81672 számú, „A magyar színpadi táncművészet történetének forrásai” című kutatási programjának keretében készült.

 Leadfotért köszönet Su Coro-nak, a belső fotóért köszönet a www.fortepan.hu - nak!