Székesfehérváron a Pelikán fogadóról ismert épület homlokzatán emléktábla hirdeti, hogy a valamikori fogadóban, a XIX század elején színházterem működött és a vándorszínészet legendás alakjai léptek fel benne, mint Déryné, Kántorné és Laborfalvi Róza, majd később, vándorszínész korában Petőfi is megfordult a városban és játszott a fogadó színpadán.

Ma már nehéz elképzelni, hogy milyen is lehetett Kántorné Lady Machbetje, vagy Stuart Máriájá, Petőfi tizenkilenc évesen miként játszhatta az Inas szerepét a Párizsi naplóban, Borostyán álnéven.

Szándékom szerint egy kis múltidézésre invitálom az olvasót, amelynek különleges apropója, hogy 200 évvel ezelőtt állandónak szánt társulat lépett Fehérváron színpadra és tette honossá a színjátszást, Fejér Vármegye jóvoltából. Amikor manapság böngésszük a színházaink műsorait, talán eszünkbe sem jut, hogy elődeinknek milyen küzdelmeket, csatákat kellett annak érdekében megvívni, hogy számunkra a színházba járás ma már természetes velejárója lehessen életünknek.  

Tekintsünk tehát a múltba, és keressük elő az idő homályából vajon kire, kikre is kell emlékeznünk, amikor Fejér megye színházi múltját faggatjuk.

A krónikák szerint 1813 októberében a második Pesti Magyar Színház társulata vendégszerepelt Fehérváron a Pelikán fogadó nagytermében és nyolc estén át, minden este más-más darabbal szórakoztatták a város magyar ajkú közönségét. Hangsúlyozni kell a magyar ajkút, mivel Pesthez hasonlóan Fehérvár lakossága is nagy többségében németül beszélt a XIX. század elején. Kultsár Istvánnak köszönhetjük, hogy elküldte társulatát Fehérvárra, és ez a vendégjáték 1814-ben is megismétlődött, akkor már 47 estén lépett fel a pest-budai magyar együttes, teljes társulattal és repertoárral. Kultsár Istvánnak alapos oka volt társulatának vidéki vendégjátékot szervezni, mivel a düledezőfélben lévő Pesti Rondellát kellet felújítania, hogy az amúgy is mostoha sorsban küszködő magyar színjátszás számára megfelelő körülményeket teremtsen.

A pesti rondella szinhaz 1

A pesti társulat előadásainak hatása a magyar színháztörténetben és Székesfehérvár színi életében forradalmi változásokat eredményezett. Fejér megye 1815-ben 6666 forint megajánlást tett az építendő Pesti Magyar Színházra. (Összehasonlításként Dérynének havi gázsija 100 Forint volt). Ugyanakkor a város patríciusai összefogva a teátrumkedvelő lakossággal elhatározták, hogy…”itt Fejérvárott addig is, míg Pesten a Nemzeti Theátrum elkészülni fog, egy 15 tagból álló nemzeti színjátszó társaságot felállítsanak, és ha lehet, állandóvá tegyék…” És 1818-ban, a Vármegye létrehozta saját társulatát Székesfehérváron és 1818. október 11-én, tehát 200 évvel ezelőtt, az országban az elsők között megkezdte működését a Székesfehérvári Színtársulat.

Mielőtt tovább mennénk a múltidézésben, felmerül a kérdés: vajon ki is volt Kultsár István, aki saját vagyonát sem kímélve, felkarolván a magyar színészet ügyét, társulatával így lázba tudta hozni Fehérvár közönségét és a Vármegyei urakat.

Bausz Teodorik, a XIX. század második felében élt bencés tanár, Kultsár István** életrajzírója így ír róla:

„Kiváló szerep jutott osztályrészül az ilyen tevékeny hazafiaknak abban az időben, midőn megindult ugyan minden téren a megújhodás, de a nagy társadalom még nem ébredt fel egészen mély álmából, még csak múló részvéttel vagy éppen közönnyel nézte az eszmék forrongását. Ez az idő a magyar nyelv és nemzetiség érdekében vívott küzdelem korszaka volt, mely a XVIII. század végén és a XIX. század elején mintegy félszázadig tartott. Kettős cél: a nyelv kiművelése és a nemzeti érzület fölébresztése serkentette fokozott munkára az írókat; e kettős cél egyesítette egy lelkes csapattá azokat is, akiket különben eltérő elvek és irányok elválasztottak egymástól. E küzdelmes munkában egyik vezető férfiú Kultsár István volt.”

Deryne 2

Kultsár István jezsuita és bencés iskolái elvégzése után a Pannonhalmi rendbe lépett, itt hallgatott bölcsészetet és Pozsonyban a teológiát végezte. II. József rendelete, miután a bencés rendet is feloszlatta, Kultsárt világi pálya választására késztette és ő a tanári hivatást választotta.  Komáromi, szombathelyi, majd esztergomi gimnáziumokban tanított. Komáromi főgimnázium irattárában megőrzött minősítéséből tudjuk, hogy Kultsár beszélt németül, latinul, értette a francia, olasz, görög és a szláv nyelveket és kötelességét híven és szorgalmasan teljesítette. Tanári működése alatt próbálkozott verseléssel, ezeket a műveket ki is adta, de feltűnést nem keltett költeményeivel. Azonban a magyar irodalom számára elévülhetetlen érdeme, hogy felismerve a hozzá került Mikes Kelemen törökországi levelei irodalmi értékét elsőként adta ki az addig ismeretlen Mikes Kelemen leveleket, melyekhez valószínű egy francia tüzértiszt jóvoltából jutott. Az esztergomi gimnáziumban összekülönbözésbe került Révai Miklóssal, a híres nyelvésszel és ennek következtében elhagyta a gimnáziumi katedráját.  Festetics család nevelői állását elfogadva a keszthelyi kastélyba költözött, és ifjabb Festetich László gróf tanítása lett feladata. A kultúrát szerető és támogató gróf családjában a kastély vendégbarátságát élvező írókkal megismerkedik és köt velük barátságot, így Csokonaival is, akinek költői munkásságát nagyra becsüli. Sűrűn levelez Csokonaival, serkenti irodalmi terveinek megvalósítására és mindent megtesz annak érdekében, hogy a gazdag család segélyezze a hányatott sorsú költőt. A Festetics család külföldi utjain való részvétel is hozzájárult, hogy kitekintése legyen az Európai kultúrára. Pesti tartózkodásai alatt az akkor ébredező magyar nyelvű irodalmi élettel is kapcsolatba került, így módjában állt azon tervének előkészítésén dolgozni, hogy irodalmi központot hozzon létre.

Miután elköszönt a Festetich családtól, 1806-ban Pestre költözött és szándéka szerint a nemzeti művelődés elterjesztését és felfrissítését tűzte ki élete céljaként. Ő adta ki az első magyar pesti újságot Hazai Tudósítások címmel. Vállalkozása nevezetes irodalmi, főleg pedig kultúrtörténeti eseménynek volt tekinthető, amellyel írókat szólaltatott meg, a magyar irodalom újjászületésének, az irodalmi nyelv kialakulásának első hírmondójává vált. Kazinczy Ferenc is lelkesen üdvözölte és rendszeresen írt Kultsár lapjába. Hetente kétszer jelent meg a lap és az egész országra kiterjedő tudósításokat a levelezői gárda megszervezésével tudta biztosítani.

Kultsár írói hírneve és tisztessége az egész országban ismertté lett. Az a törekvése, hogy Pest irodalmi központtá legyen, sikerült és élete alkonyán már ott láthatta az írók seregét a lap körül. E siker nagyrészt köszönhető, irodalmi estjeinek, amelyek a pesti írók, irodalomkedvelők rendszeres találkozóhelyeként szolgált. A magyar művelődés fellendítése ügyében tett erőfeszítéseit buzgón és híven támogatták akkori írók: Virág Benedek, Fejér György, Horvát István, Verseghy Ferenc, Vitkovics Mihály, Szemere Pál, Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferenc, hogy csak az ismertebbeket említsük. Közöttük látjuk Kisfaludy Károlyt is, aki húszas éveinek elejét tapossa, de már színdarabírással, sőt fordításokkal is kísérletezik, de még színpadra nem kerültek művei. Nem telik el egy-két év és a Fehérvári társulat fogja majd színpadi sikerekhez vezetni.

Deryne

Kultsár a Hazai Tudósításokban mindig bő teret szentelt a művészet ügyének, így rendszeresen közölt híreket a színtársulatok működéséről, az adakozásokról és nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy szorgalmazza a „theátromi intézet“ felállítását. 1807-ben Fáy Andrással azon fáradoztak, hogy az országgyűlés is foglalkozzék a színészet ügyével. 1813-ban lapjában a Hazai Tudósításokban a „hazai tudósokat“ kéri, hogy minél több „eredeti Játék darabokat írjanak, mert ez az egyedüli eszköz a nyelvterjesztésére és az idegen mulatságokon való diadalra”.

Kultsár 1812-ben vette át a második Pesti Magyar Színtársulat vezetését. A Kelemen László köré csoportosult első magyar színtársulat 1801-ben szűnt meg véglegesen az 1790-es indulás után. A második Pesti Magyar Színtársulatban bekövetkezett nemzedékváltás eredményeképp fiatal tagokkal egészült ki a Kultsár vezette együttes, aki 53 esztendős ekkor, s mégis fiatalos lendülettel és ambícióval veti bele magát, hogy a társulat méltó körülmények között léphessen színpadra. Először is megszervezte, a német színház által elhagyott, lyukas fedelű Rondella tatarozását, ahova becsurgott az eső, megteremtette a rendszeres gázsi fizetést, felújíttatta a díszleteket, és a társulat ruhatárát. Ezeknek a renoválási munkálatoknak köszönhették a székesfehérváriak, hogy 1813-ban és 1814-ben Kultsár társulata városukban vendégszerepelt. A társulatot Fehérvár színházat kedvelő polgárai igen jól, fogadták és Kultsárnak is volt ünneplésben része. Az ő érdeme, hogy a színtársulat a fehérvári közönség pártfogását megnyerte.

Az 1815-ös esztendő azonban szomorú fordulatot hozott Kultsár társulatának életében, a felújított Rondellára a lebontás ítéletét mondta ki a Városszépítő Egyesület és Pestvármegye urai a terjeszkedő város érdekében ezt az egyesületi döntést végre is hajtották. De Kultsárt ez sem tudta elkeseríteni, telket vásárolt, és megterveztette a Pesti Magyar Színház épületét, a velencei Fenice színház és a Trieszti színház mintájára. Kiadta első röpiratát,- melyet újabbak követtek – „a Hazafiúi Javallás-t” egy Nemzeti Színház építése ügyében.

Kultsár 1815. július végén értésére adta társulatának, hogy a pesti Rondellából végképp el kell költözniük. Pest vármegyétől ajánlólevelet kért a színészek számára, hogy útravalójuk is legyen és arra bíztatta őket, hogy vidéki városokban próbáljanak szerencsét, hogy a magyar színészetet életben tartsák. Kerényi Ferenc, A borzasztó torony c. könyvében, Déryné naplója idézi meg Kultsár búcsúját társulatának tagjaitól: „Egyszer [1815-ben] egy napon Kultsár úr gyűlést hirdetett, hogy az egész társaság legyen jelen. Midőn mind odafönt voltunk, bejő Kultsár úr, egy nagy pecsétes levelet hozván a kezében, s tudtára adá a társaságnak, hogy holnap lesz az utolsó játék, mely ki van tűzve és bontani fogják a Rondellát.

- Itt adom át önöknek ezen ajánlólevelet Pest megyétől, melyet önök számára kieszközöltem. Mehetnek vele, mint Pest vármegye által pártfogolt társaság egész Magyar- és Erdélyországon keresztül-kasul. Menjenek, hirdessék a magyar nyelv szükségességét, miként hajdan az apostolok hirdették a hittant. Pest sohase fog közömbös lenni sorsuk iránt és én levelezésben fogok ezentúl lenni önökkel, és amikor szükségük lesz tanácsomra vagy intézkedésemre, mindenkor szólítsanak föl barátságos tudósításaikkal. Mindenkor részt vevő barátjukra találnak bennem. A szép magaviseletet nem kell ajánlanom. Mind az igazgatóság mind a közönség megvolt elégedve magokviseletével. Éljenek boldogul! Legelőször is Egerbe, onnan Miskolcra törekedjenek. Szerencse vezérelje önöket.

(…) Mindenikünk könnyezve búcsúzott el a jó Kultsár István intendáns úrtól. De könnyezett szívében mindenik a kedves Pest elhagyása miatt…”

Kantorne

A színházépítés ügye a társulat távozásával elaludt, a tervpályázat kiírása is elmaradt, bár Kultsár ezt időnként felújította. A hatalmas vármegye képtelennek bizonyult a színészet fenntartására. A Hazai Tudósításokból kapunk információkat ezen időszak nehézségeiről, ezért is az újság szerepét a magyar színészet e küzdelmes évtizedeiben nem lehet eléggé értékelni. Nemcsak a közönséget buzdította a műpártolásra, hanem az írókat is színművek írására és fordítására. Ezt a felhívást főleg a színészek fogadták meg, akik egymás után írták a darabokat. Ebben az időszakban jelent meg meg Katona Bánk bánja és Kultsár lapja a Bánk bán szerzőjét, mint ismeretlen kezdőt, melegen ajánlotta az olvasók figyelmébe. Kultsár talán már nem emlékezett arra, hogy volt egy Békesi nevű segédszínésze a társulatának, aki Katona József néven írt és fordított színdarabokat, s azokat a társulata is előadta.

Kultsár álmodozásainak tárgyát, a nemzet büszkeségét, a Nemzeti Színház felépítését már nem érte meg, csak a német színházét. 1828-ban, 67 évesen fejezte be földi pályafutását.

De térjünk vissza Fehérvárra, ahol lázas tervezéssel nagy dologra készülnek a színpártoló reformkori megyei urak.  A fehérvári társulat megszervezése a tét, amelyben főszerepet játszik Fejér Vármegye. A társulat főigazgatójává Kolosváry Pál főszolgabírót, gazdasági vezetőnek Nagy Ignác főadószedőt, díszletigazgatónak a műkedvelő festő Bajzáth György aljegyzőt nevezték ki, a művészeti vezetést azonban átengedték Éder Györgynek, a színésznek, aki Debrecenben kezdte színészi pályáját és került később a Pesti színtársulathoz. Kolosváry, abban a reményben, hogy énekes játékok és táncjátékok nélkül tudja felállítani a színház repertoárját 11 férfi prózai színészt és 4 prózai színésznőt, a hajdani, Fehérváron is vendégszerepelt pesti együttes fiatalabb tagjaiból szerződtetett. A vármegye nagyvonalúan ingyenesen átengedte a Pelikán fogadó nagytermét az előadások tartására, de a színészek szállását is ingyenesen biztosította a Bajzáth házban, s ami a társulat számára a napi anyagi gondoktól való szabadulást jelentette az a valós pénzügyi helyzetnek a vármegye általi kezelése volt.

A Pelikán Szálló  nagyteremének színházi célú átalakítását is  felajánlások és adományok tették lehetővé, s amikor  Ürményi József főispán megtekintette a színháztermet megelégedéssel jegyezte le: „A színházat igen csinosnak találtam, jól van világítva, erős thermolámpával a közepén, mint a pesti vagy a budai jól ellátott színházban (...) A függöny igen szép festésű…” Jelmezekről is gondoskodtak a társulat számára és gr. Ráday Pál pesti, hajdani német színházi készletéből vásároltak magyar, német, görög, római, és török ruhákat, kardokat, sisakokat, talárokat és a közembereknek való katonai öltözeteket. De az is előfordult, hogyha a darab nívós kiállítása megkívánta, mint például a Hamburg megszabadulása c. vitézi játék esetében, egyenesen Bécsből hozattak régi német jelmezeket az előadásra. Belegondolván abba, hogy egy bemutató csak nagyon ritkán ért meg több előadást, és azt is csak hónapokkal vagy évekkel később, bizony a nagyvonalúságot komolyan kell vennünk. A díszletek kiállításánál sem spórolt a vármegye. Bajzáth György műkedvelői buzgalma folytán, díszleteik is jobbak voltak az akkor működő társulatok átlagánál.

Kultsar Istvan

  1. 1818 október 11-én este lépett a város publikuma elé a vármegye színtársulata és az Erdélyi Múzeum drámapályázatán relatíve legjobbnak ítélt, a Szövetség diadalma c. művét adták elő. A vármegyei igazgatás komolyan vette a színjátszás nyelvművelésben betöltött szerepét, ezért is eshetett a választás az Erdélyi Múzeum pályázatán „nyertes”*** műre. Ha tudták volna a megyei urak, hogy Kultsár társulatában játszó Békesi nevű színész megegyezik azzal a Katona Józseffel aki szintén jelentkezett Bánk bán című művével az Erdélyi Múzeum pályázatán talán ma a magyar színjátszás egyik legnagyobb eseménye lehetne köthető Székesfehérvárhoz. 1812-től ugyanis szerződés bizonyítja, hogy Katona József Békesi álnéven tagja volt a második pesti társulatnak, darabjaiban fellépett, sőt saját neve alatt színdarabokat írt és fordított a társulatnak. Kevéssé ismert, hogy Vahot Imre visszaemlékezésében beszámolt arról, hogy idősebb színészek jóvoltából, tudomása volt arról, hogy a fehérvári társulat 1819-es pesti vendégjátékán, a Bánk bánt tervezte bemutatni, azonban a cenzori tiltás miatt a bemutató elmaradt.
  2. A bemutatott Szövetség diadalma szövegében ismeretlen alkotás nem hozott fergeteges sikert, ennek ellenére a fehérvári polgárok, minden bizonnyal nagy lelkesedéssel fogadhatták a társulat előadásait. Bayer József által közzétett, A Nemzeti Játékszín történetének mellékletében közölt 1818 és 1819-es színházi műsor szerint a Székesfehérvári Nemzeti Színjátszó  társaság, közönsége számára két-három naponként más és más előadást tartott, így az őszi szezonban, tehát októbertől december végéi 38 alkalommal léptek a fehérvári közönség elé, és ami egy mai színház számára elképzelhetetlen, mind a 38 alkalommal más és más játékkal. 1819-ben sem csökkent a játéknapok száma, a fehérvári közönség előtt 102 alkalommal lépett a társulat színpadra, és közben májusban és szeptemberben 2-2 hétig Pesten vendégszerepeltek. A 102 fellépésből csak hat olyan előadást játszottak a színészek, melyek két alkalommal, és egy olyant, amelyik három alkalommal kerülhetett színpadra.

Kisfaludy Karoly

  1. A műsorukban jellemzően többnyire a rablótematika magyar színdarabjai (Angyal Bandi, Zöld Marci), Kotzebue magyar témájú darabjai (Gróf Benyovszky, Béla futása, István, a magyarok jóltevője, Körner Zrinyije) szerepeltek, de olyan kortárs műveket is játszottak, amelyeket máshol cenzúra tiltott be így például Éder Györgynek Nagyváradon írt, de ott betiltott Napóleon vagy a győri ütközet c. vitézi játékát. Színháztörténeti esemény viszont, hogy a társulat, Kisfaludy Károlyt elindította a drámaírói pályáján. 1819 április 18-án A tatárok Magyarországban című vitézi játék ősbemutatójának tapsolhatott a fehérvári közönség. Azonban az igazi siker a pesti vendégjátékon következett be. Brunszvik Ferenc gróf, a pesti városi színház haszonbérlője meghívására, 1819. május 3-án, tehát 3 héttel a fehérvári bemutató után a Fehérvári Színtársulat vendégjátékra érkezett Pestre. Kisfaludy Károly A tatárok Magyarországon vitézi játékával mutatkoztak be s a főváros csekélyszámú magyar közönsége elragadtatással köszöntötte az új drámaírót és az előadást. Ez az előadás felfedezte a magyar színjátszás számára Kisfaludyt és ettől kezdve a magyarországi színtársulatok jó ideig Kisfaludy Károly szomorújátékaival és vígjátékaival aratták legnagyobb sikereiket. Kisfaludy a pesti vendégszereplést követően a társulat házi szerzőjének számított és színdarabjait, az Ilkát, Szécsy Máriát, Kemény Simont, Stíbor vajdát, Irénét a fehérvári társulat játszotta elsőként, s csak a Kérőket mutatták be Pesten.
  2. 1820 decemberében Kolosváry főigazgató a társulat tényleges helyzetéről beszámolt a vármegyének. A pesti vendégjátékok erkölcsi sikerei mellett szembe kellett nézni a bevételek csökkenő voltával s így a repertoár felülvizsgálatára is sor került, a jó eredeti művek mellett felvetődött az énekes-játékok előadásának kérdése, ami 1821–22-ben Déryné szerződtetéséhez vezetett. Kolosváry ugyanakkor fokozottabb pártolásra szólította fel Székesfehérvár polgárságát, sajnos eredménytelenül.
  3. Déryné szerződtetésével előnybe kerültek az énekes-játéki műsorok, vagyis ahogy ma mondanánk a zenés darabok, melyeknek meg is látszott az előnye, hiszen például a Svajcer familia egyetlen előadásának a bevétele 352 forint 12 krajcár jövedelmet eredményezett, többet, mint a megelőző két hónap teljes bevétele. Viszont énekes színész szerződtetése, vagy kiképzése akkor nem volt lehetséges. Déryné naplójában tényszerűen így foglalta össze a helyzetet: „ ... nincs énekes és másod- és harmad-énekesnő. (...) Lassanként aztán, mégis csak hébe-korba adtunk egy-egy operácskát, de legtöbbnyire: Tündérkastélyt, egyveleget, s több egyes áriákat, duetteket adhattunk”. Déryné el is szerződött a fehérvári társulattól.
  4. 1822 januárjában lejárt a hároméves vármegyei igazgatás. Kolosváry újabb jelentésében összegezte a társulat anyagi helyzetét és már csak 9 000 forint költségvetést tervezett a következő évre (az előző évi költségvetés még 12 000 forinttal számolt); vármegyei és városi tisztségviselőkből, színházbarátokból játékszíni bizottság kiküldését kérte, s újabb gyűjtést kezdeményezett.
  5. A pártolás kifulladásával, az előadásszám csökkenésével és a bemutatószám ebből következő emelkedésével a tényleges műsorpolitika a színész-aligazgatók, Horváth József és Komlóssy Ferenc kezébe ment át, és a fehérvári társulat működése egyre inkább kezdett hasonlítani a vándorszínészet napi gyakorlatához. 1822-ben a társulat létszáma átmenetileg csökkent: 9 férfi és 5 színésznő alkotta az együttest.
  6. Meg kell említeni azt a helyi szerzőt, Inántsi Pap Gábort, aki mint Fejér vármegye alügyésze sikerrel mutatkozott be Grillparzer Szapphójának fordításával 1821-ban, s ezzel Kántornénak szerzett kiemelkedő alakításra lehetőséget, amellyel pályájának egyik legnagyobb sikerét érhette el.
  7. 1824 áprilisában a vármegye átadta a társulatot Horváth József és Komlóssy Ferenc aligazgatóknak, azzal, hogy bár hivatalosan nem a Vármegye fennhatósága alatt játszik a társulat, de ígértet tettek a további segélyezésre. A színész-igazgatók hiába bíztak a korábbi játszóhelyekkel kialakított hagyományos kapcsolatrendszerben, igazgatásuk alatt menthetetlenül visszasüllyedt az együttes és már nem tudott kimozdulni a vándortársulatok szintjéről. Pedig 1825-ben Fejér Vármegye, tekintettel az Országgyűlés újbóli összehívására, nemcsak követutasításában szerepeltette a magyar színészet ügyét, de kísérletet tett arra is, hogy a székesfehérvári és a miskolci színészekből egy válogatott társulatot küldjön Pozsonyba, Kolosváry Pál névleges és Inántsi Pap Gábor tényleges főigazgatásával. Az együttest 19 férfi, 9 nő, 2 gyermek és 2 súgó alkotta. Bátor tettnek számított ez a Vármegye részéről, hiszen a társulat ismeretlen volt Pozsonyban, a városi színház bérleti díja viszont igencsak borsos volt (két hétre 3000 Forint). Az országgyűlés alsó és főúri táblájának bérlettámogatását kellett igénybe venniük, hogy szeptember 16-án megkezdhessék december végéig tartandó vendégjátékukat, az Országgyűlés ideje alatt. Előadásaikat nem kísérte élénk érdeklődés, sőt gr. Keglevich Jánosné, Zichy Adél naplójában megjegyzi, hogy kevés kivételtől eltekintve gyengén sikerült előadásokat mutatott a társulat. Bajza József is csak egyes dicsérendő alakításokról számolt be (Kántornétól, Megyeritől). Széchenyi István, aki elkötelezettje volt a magyar színészet ügyének, naplójában nem említi, hogy megtekintett volna akár egy előadást is a Székesfehérvári társulat előadásában, az országgyűlés ideje alatt.
  8. A magyar színészet ügyében az 1825-27-es Országgyűlés sem hozott áttörést, hiába alakult ki egyetértés a főrendi tábla és az alsó tábla között, hogy a király elé terjesszék a magyar színészetről szóló törvényjavaslatot. Kultsár István hiába várta, hogy szélnek eresztett színészei ismét találkozhassanak a magyar színészet felszentelt hajlékában, a Nemzeti Színházban. Az országgyűlés berekesztését követő évben már az égi társulatot erősítette.
  9. 1826-ban lezárult egy korszak a székesfehérvári színjátszás történetében. A Vármegye átadta a társulat könyvtárát és jelmeztárát immár Horváth József és Komlóssy Ferenc igazgatóknak. A Pelikán-fogadó nagytermébe ezt követően ismét vándortársulatok kértek bebocsátást, hogy előadásaikkal a magyar színészet és nyelv ügyét továbbra is ébren tartsák.
  10. Hét évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az 1832-es Országgyűlés a nemességet közadakozásra szólítsa fel a Nemzeti Színház építésének megvalósítására. Az 1836. évi 41. törvénycikkben rendelte el az Országgyűlés a Nemzeti Színház felépítését és 1837. augusztus 22-én nyitotta meg kapuját a Pesti Magyar Színház, hogy otthont adjon az oly sok hányattatást eltűrő magyar vándor színészetnek.
  11. Az 1818-ban létrehozott színházi társulatával Fejét Vármegye is megérdemelt volna egy emléktáblát az 1836-ban felépült Pesti Magyar Színházban, mint ahogy a mindenkori Nemzeti Színházban is kell lenni a magyar színészet őskorára emlékező szegletnek, hogy adózhassunk a magyar vándorszínészet emlékének. 

* Az1818-ban megalakított székesfehérvári társulat működésének bemutatásánál a Magyar Színháztörténet 1790-1873. című könyv III. fejezet 1. pontban olvasható Kerényi Ferenc színháztörténeti kutatásaira támaszkodtam.

**Kultsár István életét taglaló részletben Bausz Teodorik: Kultsár István (1760-1828) élete és működése című írását vettem alapul.

***A bíráló bizottság , jobb híján Tokody János, A pártosság tüze című darabját tartotta legjobbnak a beérkező pályaművek közül, azonban visszaküldte a szerzőnek átdolgozás végett , aki azonban válaszra sem méltatta az Erdélyi Múzeumot. [Dr. Gyalui Farkas: A Döbrentei-pályázat és a Bánk bán]. A Fehérvári társulat valószínű új címet adott a darabnak, amellyel 1818-ban megnyitották a Fehérvári színi évadot.

 

Tucsni András   dramaturg

A fotókat szerző választotta az internetről.