1985-ben a Színikritikusok Díjának szavazásán még kimagasló kaposvári előadás nélkül is taroltak a vidéki színházak. Szolnok, Eger, Tatabánya, Pécs színházaiban is volt egy-egy kategóriagyőztes teljesítmény. 2015-ben az összes (!) lehetséges szavazatnak csak alig 6 százaléka jutalmazott vidéki színházakban realizálódott teljesítményt.

 A színházi élet fővonalába tartozó önkormányzati színházak csendesen őrölnek, csatazaj vagy jajkiáltás inkább csak a központ, az állami színházak és a periféria, a függetlenek felől hallatszik. Ezekből a zajokból a vidéki közönség keveset érzékel, náluk sem az állami, sem az alternatív színház nem gyakori vendég. Lényegében Budapesten sem más a helyzet, hiszen itt is az önkormányzati színházak elő-adásait preferálja a nézők többsége. Az a látszat keletkezik, hogy a Nemzeti Színház körül időről időre felhorgadó vitákat csak a politika gerjeszti, a Budapesti Kamaraszínház és a Játékszín vagy a Bárka sorsának alakulását közönyösen szemlélte a szakma és a közönség, a független színházak panaszait pedig, mint a mai Tiborcok felszólamlásait, rideg részvétlenség fogadja. De hát miért is lenne bármilyen ribillió, hiszen általában a színházak anyagi helyzete jónak mondható, a fenntartók elégedettek a műsorral, szerintük az igazgatók is jól teljesítenek, és láthatóan a kínálat megfelel a közönség igényeinek.

Aggodalomra tehát semmi ok. Lassan negyven éve figyelem a színházi élet történéseit, kutatom a változások irányait. Megtanultam, hogy a csend mindig a vihar előszele, vagy ami még rosszabb, a megváltoztathatatlanba való belenyugvásé. A helyzet most az utóbbit valószínűsíti. Az önkormányzati színházakról lesz szó a továbbiakban, elsősorban a vidékiekről, amelyekre ‒ látványos politikai aktivitásuk ellenére ‒ kevés figyelem jut.
 
A pénzről, amely sohasem elég
 
Ez a szentencia érvényét vesztette mára: pénz van elegendő. Ha nem lenne, akkor azt tudnánk, még akkor is, ha ez az időszak nem a látványos petíciók és panaszkodások ideje. Az állami költségvetésben 2010-ben és 2015-ban is körülbelül ugyanakkora a támogatás: mintegy 10 milliárd forint. Nem volt sem látványos emelés, sem megrendítő elvonás. Mivel radikális újraelosztásra sem került sor, ezért az egyes színházaknak nagyjából ugyanannyi jut az állami szubvencióból. Tudjuk, hogy néhány önkormányzat hozzájárulása változott, de inkább a fenntartói támogatás csökkentése a jellemző. A jegybevételek, azaz a helyárak drámai növekedéséről biztosan értesültünk volna. Mint ahogy arról is, amennyiben a színházak jól prosperáló vállalkozásokba kezdtek volna. Nem titok, hogy a viszonylagos jólét alapját a tao teremtette meg, vagyis a „társasági adó kedvezményezett célokra történő felajánlása”. A színház jegybevételének 80 százaléka a befogadható tao felső határa, érthetőbben fogalmazva: minden jegyárban realizálódó 1 forint ezáltal a taóval 1 forint 80 fillért ér. Méghozzá évről évre, csak a színházon múlik, hogy ettől a garantált bevételtől ne essen el. (Mellesleg a folyamatos jogszabályváltozások gondoskodnak arról, hogy ne legyen egyszerű hozzáférni a támogatáshoz.)
Az önkormányzati színházak vidéken és Budapesten az utóbbi időben évente kb. 5 milliárd forint tao-támogatást fogadtak be, ami a Költségvetési Törvényben évente megjelenő korábban említett támogatás 50 százaléka. A tao megjelenését nem kísérte egyértelmű helyeslés, úgy tűnik azonban, hogy a félelmek, aggályok elmúltak, a minőségféltő szakmai felszólalások is elhalkultak. Ma már nem nevezi senki kiáltó ellentmondásnak, hogy az Operettszínház évente több mint egymilliárd forint bevételt realizál a tao által. Nem igazolódott az a félelem, hogy a színházakat gyors profilváltásra sarkallja majd, de az tény, hogy a jegybevétel átmeneti csökkenésével járó bátrabb műsorpolitikát nem preferálja a rendszer, mert az nézőszámcsökkenést eredményezhet, és a taót veszélyezteti. Hosszú távon mindenképp hat a támogatás „minőségérzéketlensége”, hacsak a fenntartó saját támogatásrészének növelésével nem tesz ez ellen. Kérdés, hogy ha tehetné is, miért tenné. Végső soron érdeke, a zökkenőmentes működés, megegyezik a színházéval. A bevétel megtartásának legfőbb garanciája pedig a népszerű műsor, a kiegyensúlyozott közönségkapcsolat, a tömegigény kiszolgálása. És minden másnak az átmeneti (?) hanyagolása, ami keveseknek szól, ami kockázatos, ami kísérletező.
Ezek a megállapítások igazán vidéki városok színházaira érvényesek. Tagadhatatlan, hogy az „egy város – egy színház” séma következtében a vidéki színházak kiszolgáltatottabb helyzetben vannak. A fővárosban a tao hatása nem egységesen jelentkezik, lényegesen különböző a művész- és a szórakoztató színházak esetében. A kisebb nézőterű művészszínháznak, a kis befogadóképességű független játszóhelynek is jelent némi segítséget az így befogadott támogatás, de csak annyit, amennyi a tevékenység szinten tartását segíti. A nagy nézőterű szórakoztató színházat viszont expanzióra sarkallja, mert a nagyobb forgalmat, a több nézőt és jegybevételt azonnal honorálja a rendszer. Ezt az ellentmondást az önkormányzat saját támogatásának átcsoportosításával tudná feloldani. Erről a lehetőségről azonban, saját támogatásának ‒ következmények nélküli ‒ folyamatos csökkentése következtében, lemondott.
A tao még egy vonatkozásban „bűnös”: társtettesként gátolja a valóságos viszonyok átlátását. A büszkén regisztrált javuló nézőszám-statisztikák mögött olyan színházak és szervezetek is vannak, amelyek produkcióiról, azok minőségéről szinte semmit sem tudunk. Ezek az Előadó-művészeti Iroda által bejegyzett „színházak” kétes értékű vállalkozásaikhoz százmilliós nagyságrendű támogatást kapnak. Ezzel „csak” az államot károsítják, a színházi büdzsét nem kurtítják meg. Piszkos ügyleteikről tényfeltáró cikkek jelentek meg, de ezeket semmilyen vizsgálat nem követte. A mi szempontunkból csak annyi érdekes most, hogy sok százezer nézőt „termelnek”, ami a nézőszámok kedvező alakulásáról szóló győzelmi jelentésekhez igencsak jól jön.

 

Nagyvárad

 
A múltról mint tradícióról
 
A magyar színház innovációjában hagyományosan fontos szerepük volt a vidéki színházaknak. A magánszínházak korában jelentős részben a vidék „hordta ki” a sztárokat, a sokféle szerep eljátszásának kényszere sokoldalú színészeket termelt. Az államosítás után is fennmaradt ez a funkció, a hatvanas évek közepéig kötelező gyakorlatra mentek vidékre a diplomás színészek, ha nem szerződtette őket a Nemzeti Színház. Ettől némileg függetlenül a hatvanas évek második felétől vidéken műhelyek jöttek létre, kialakulásuk egyik oka a rendező szerepének átértékelődése volt. A fiatal rendezők egy része kényszer hatására vagy önszántából vidékre ment, ahol sok mindent kipróbálhatott, olyat is, amit a fővárosban nem tehetett volna. A legkiválóbbak tudatosan társulatot építettek, a közönséget nemcsak kiszolgálni akarták, hanem különleges modern formákkal, a klasszikus drámák új értelmezésével lepték meg. Ideig-óráig ilyen törekvéseknek – és az ebből származó konfliktusoknak is – tanúja lehetett néhány kisváros színházszerető közönsége. Kaposvár, Szolnok, Kecskemét, Zalaegerszeg, Nyíregyháza elsősorban színháza révén került rá a kulturális térképre. Ahogy Budapesten, úgy vidéken is kamaraszínházakat nyitottak, stúdiószínházi termeket alakítottak ki, mert a közönségigény differenciálódott. És a kínálat ezt erősítve gazdagodott. Egyes színházak esetében a törzsközönség nyitottságát mutatta az, hogy a kudarcokat is megértően fogadták. Kivételes időszaka volt a magyar színháztörténetnek, hogy vidéki társulat lehetett a színházi élet egyik meghatározó tényezője.
Ha a vidéki színházak 1990 előtti statisztikai mutatóira pillantunk, két dolog azonnal feltűnik a mai adatokkal összevetve: akkor több volt a bemutató, és jelentősen több volt az előadások száma. Ebből következően a nézőszám is. Ha ma kevesebb, akkor ezt nem csak a tájolási kötelezettség megszűnése okozza. A nehéz átmeneti időkben, a kilencvenes években a fenntartók kénytelenek voltak engedni az előadásszám-előírásból, és ez aztán természetessé vált. A debreceni Csokonai Színház játszóhelyein 1985-ben 357 elő-adást tartott, erre összesen 138 ezer néző volt kíváncsi, 2013-ben 262 előadásnak 69 ezer néző örülhetett. Ezt nem lehet a színház hibájaként felróni, el kell fogadni, ha a fenntartó megelégszik ennyivel.
A kaposvári színház legendás időszakáról nem mondható el, hogy az önkormányzat, a Tanács követelésére lett olyan, amilyen. Ellenkezőleg: saját fenntartójával, olykor a politikai hatalommal, de még saját közönségével is konfliktusba került, ám a makacs, kitartó munka az ismert minőséget produkálta végül. Nézőket nevelt, és a kaposvári közönség, ahogy a város is, büszke volt színházára. Kaposvár 1985-ben még sokat tájolt, nézőszáma ebben az évben 133 ezer. 2012-ben 59 ezer. (Sajnos frissebb adatokat még nem közöltek a hivatalos minisztériumi statisztikák.) 1985-ben a Színikritikusok Díjának szavazásán még kimagasló kaposvári előadás nélkül is taroltak a vidéki színházak. Szolnok, Eger, Tatabánya, Pécs színházaiban is volt egy-egy kategóriagyőztes teljesítmény. 2015-ben az összes (!) lehetséges szavazatnak csak alig 6 százaléka jutalmazott vidéki színházakban realizálódott teljesítményt.
A színházi struktúra lényegében nem változott. Miközben a korábbi értékekből sok minden elveszett.
 
Az igazgatói szerepkörről
 
Kénytelen vagyok némi fenntartással kezelni a vidéki színházakat bemutató díszes album (THEATRES IN HUNGARY – Outside the Capital (1) adatait, nehezen tudom elképzelni például, hogy Békéscsabán a színház bevételei az összköltségnek több mint az 50 százalékát fedezik, de az elég jól látszik, hogy az önkormányzatok részesedése jelenleg 20 és 30% között van. Az állami támogatás stagnálása, a jegybevétel lassú emelkedése, a tao rutinos begyűjtése egyes önkormányzatokat arra sarkallt, hogy saját részüket csökkentsék, vagy legalább ne emeljék. Előfordul, hogy a fenntartó önkormányzat kevesebbet ad, mint a jegybevétel, de ebből a „20 százalékos pozícióból” mégis az önkormányzat teljhatalmú ura a színháznak. Ahogy régen is az volt. Igaz, hogy ma nincsen olyan politikai testület, amely a műsort jóváhagyná, sőt ezt még a fenntartó sem vindikálja magának, de azt azért elvárja, hogy a bemutatók körül ne legyen politikai botrány. Nincsenek szerzők nevét, darabok címét tartalmazó tiltólisták, de azt minden igazgató tudja, hogy jobb nem kockáztatni, és mielőtt még baj lenne, érdemes egyeztetni. Miután az igazgató kinevezésének legfőbb kritériuma újra a kormány/párt melletti elkötelezettség lett, vagy legalább a deklarált maximális lojalitás, ez jó alapot teremt az együttműködésre. Az igazgatói pályázat kiírása a legtöbb esetben már formális, általánossá vált az „akkor írjuk ki a pályázatot, ha már tudjuk, hogy ki lesz az igazgató” cinikus vezérelve. Ehhez persze partner a szakma képviseletében néhány ember és az a szervezet is, amely éppen ennek a partnerségnek a jegyében jött létre 2008-ban. Nem csoda, ha a Magyar Teátrumi Társaság eddig nem került konfliktusba egyetlen kinevezővel sem, mint ahogy aztán az igazgató sikertelen működése esetén sem konfrontált. Sem tagszervezetével, sem a színház fenntartójával. A szakmai érdekvédelem kimerül abban, hogy a mi emberünk legyen a befutó, és ez harmonizál a politikai központ akaratával. „Nem sok értelme van szakmai bírálóbizottságokat működtetni, utaztatni, tőlük szakmai javaslatokat kérni, ha a gyakorlat során ennek esetenként semmilyen hatása nincsen” – olvasható a Társaság állásfoglalásában, amelyben a nyíregyházi és a dunaújvárosi igazgatóváltásokra reagál. Nem sok értelme van nagyobb beleszólást adni a szervezet(ek)nek, ha nem képviselnek karakteres értékrendet – tehetjük hozzá az elmúlt évek tapasztalati alapján.
 
Az igazgatói szerepre vállalkozók túlnyomó többsége ma már természetesnek veszi ezt a helyzetet, hiszen bevallottan politikailag elkötelezett művész. Méghozzá sikerorientált művész, aki azzal is egyetért, hogy a legfontosabb, hogy tele legyen a nézőtér, és teljesüljön a bevételi terv. Nem véletlen, hogy az igazgatók ma már többségükben színészek, akik a siker ízét saját praxisukban folyamatosan, estéről estére megízlelhették.
A nyolcvanas évek közepén vidéken nem volt egyetlenegy színész igazgató sem, ma már a színidirektorok kétharmada színész. Ez persze önmagában nem baj, különösen ha azt vesszük, hogy egy részük rendezői diplomával is rendelkezik, vagy gyakorlott rendező. Más kérdés, hogy a rendezés számukra nem-egyszer egyet jelent a játékmesteri szereppel, mint ahogy attól az érzéstől is nehéz szabadulni olykor, hogy egyesek az igazgatói poszt betöltését is csak szerepnek tekintik. A rendszerváltás előtt általános gyakorlat volt a hivatalnok igazgató, aki a pártapparátusból vagy a tanácsi bürokráciából megbízhatósága révén került a színház élére. Előírás volt viszont, hogy mellette főrendező, művészeti vezető legyen, aki a vezetés szakmaiságát garantálja. Szerencsére ennek az időszaknak vége. Nem is találunk a legtöbb színházban ilyen posztot, hiszen két művész között ez csak a konfliktust gerjesztené. Igaz, hogy a rendező állandó státusban már ritka madár. A vendégrendezők kora jött el. Akik valóban úgy, mint a madarak, színházról színházra szállnak. Bizonyára olcsóbb így. És a rendezgető színész is illik ebbe a trendbe, a gázsit talán nem, de a szállásköltséget nála is meg lehet takarítani. Szép hagyomány, hogy a gyerekdarabokat színész rendezi, de az is egyre gyakrabban fordul elő, hogy már nemcsak a színész-, hanem a rendező-utánpótlás is helyben, a színpadi gyakorlatban képződik.

 

Szombathely

 

A színházak honlapjait átnézve valamivel rózsásabbnak tűnik a helyzet, bár olykor csalóka a kép. Néhány helyen, például Kecskeméten, Miskolcon, Székesfehérváron rendezőket is látunk vezetői pozíciókban. Némiképp maradi álláspontot képviselve azt hiszem, hogy a felelős beosztása okán a színház életében folyamatosan jelen lévő rendező egyfajta garanciát jelenthet a művészi minőséget illetően. Az évadtervet, a próbafolyamatokat, a napi repertoár-előadások tekintetében egyaránt. Társulatot tudatosan építő, a tervszerű műhelymunkát irányító és megkövetelő, távlatosan gondolkodó nagy személyiségből minden korban kevés van. Legyen az akár rendező, akár színész. A színházi honlapok és az olykor nyilvánossá váló pályázatok azt mutatják, hogy olyan korszakban élünk, amikor színházat vezetni egyre inkább logisztikai és marketingfeladat, amikor a társulat fogalma alá egyformán sorolódik az egész évadra és az egy szerepre, egy rendezésre szerződtetett művész, amikor gyakorlattá válik, hogy máshol már bemutatott rendezésekből kópiát rendelnek, amikor a műsortervezés során egyre kevésbé vesznek tudomást a társadalmat feszítő kérdésekről. Miért is lenne ebben a közegben ambíciója egy rendezőnek az igazgatás? Tény, hogy 1985-ben az igazgatók majdnem kétharmada rendező volt, ma alig 20 százaléka.

A vezetői megbízások sorozatos meghosszabbítása is jelzi, hogy a fenntartók elégedettek színházaikkal. Fiatalítani pedig igazán korai lenne még, hiszen a vidéki színházigazgatók átlagéletkora 2016 februárjában „csak” ötvennyolc év. A Fővárosi Önkormányzat színházainál hatvankettő.
Zsótér Sándor legalább fél tucat vidéki teátrumban dolgozott, ezért feltételezem, hogy a következőket nemcsak fővárosi tapasztalatai alapján nyilatkozta: „Az igazgatók nem arra vannak szerződtetve, hogy nézőszám-felügyelők legyenek. A magánszínházaknál persze más, mert a saját pénzüket kockáztatják, de aki állami pénzből dolgozik, annak nem ez a feladata. Ez nem azt jelenti, hogy érje be tíz nézővel, de lehet, hogy néha azzal is meg kellene küzdeni, hogy teljes meggyőződéssel csinál valamit, de az a népesség nyolc százalékát sem érdekli. Ilyenkor meg kell próbálni mégis eljuttatni a közönséghez, meggyőzni őket, hogy jöjjenek be.”
A stúdiószínházi lehetőségekről
Írásom, szándékom szerint, a veszteségekről és a lehetőségekről szól. Arról, amit elfelejtünk lassan, és arról, amiben nem látjuk meg a lehetőséget. Sokunknak még személyes élmény, bár már lassan halványuló emlékkép egy sor stúdiószínházi előadás: Paál István Beckett-, Pinter- és Albee-bemutatói a szolnoki Szobaszínházban vagy a rendezői pályák felejthetetlen kiindulópontjai: Mohácsi Jánosé a kaposvári stúdióban, Zsótér Sándoré Nyíregyházán a Krúdy Színpadon, Kiss Csabáé Győrben a Padláson, és emlékezhetünk arra, hogy Debrecenben Havel-bemutatóknak örülhettünk, és ott Gaál Erzsi, Bálint István rendezett. És a Stúdiószínházak Fesztiváljának izgalmas szakmai közege, hangulata is feldereng még, előbb Gödöllőn, aztán a Bárkán és végül Egerben. Mindez már a múlté, a színháztörténet része.
A stúdiók ma már más célokat szolgálnak, ha egyáltalán működnek még. Egy- és kétszemélyes egy helyszínes színművekkel és vígságokkal, ismert dalok, elő-adók köré szervezett kerettörténetbe ágyazott kompilációkkal, a varieték világát idéző mulatságokkal vélik általuk az „elit közönség” szórakoztatását szolgálni. A stúdiószínház ilyen hasznosítása tulajdonképpen csak egy szempontot vesz figyelembe a gazdaságit. Azt, hogy egy nézőre számítva viszonylag sok a ki-adás, és kevés a bevétel. A stúdiószínház azonban sokkal inkább szellemi, művészeti kérdés, ahol az elő-adás létrehozóit a művészi hatás tartalmi és formai kiterjesztésének szándéka hajtja, ahol a rutinmegoldások helyett az új helyzetekre más választ lehet és kell fogalmazni. Ahol ki lehet próbálni a megszokottól eltérőt, ahol egy új szerző darabját bemutatni kisebb kockázat. Ezeknek az előadásoknak nagyobb a tétjük, ezt a közönség is megérzi. Ezért látom a stúdiók kongó ürességében a művészi szándékok és a kínálat beszűkülésének karakteres megjelenését. A független színházak megjelenését és meglétét felesleges ide-idézni, annak csak akkor lenne értelme, ha vidéken is találnánk példákat stabil működésükre.
A hetvenes–nyolcvanas évek trendje volt az expanzió, amely ezeknek a játszóhelyeknek a szaporodását eredményezte. Aztán jöttek az anyagi nehézségek, a takarékosság itt is lelohasztotta a lelkesedést. A „nincs rá pénz” olcsó kifogásokért aztán drágán megfizetünk. Ha az egyes színházaknál esetleg nincs is, a rendszerben egészen biztos van annyi pénz, amivel az ilyen szándékokat támogatni lehetne. Amióta a tao a közönséget így felértékelte, igencsak fontos lett az utánpótlás kérdése. A drámapedagógiai programok, a tantermi órák, egyes színházak látványos nyitása a fiatalok felé biztató kezdet, és valódi esélyét hordozza annak, hogy a közönség-utánpótlás folyamatos lesz. Ebből a szempontból is érdemes lenne a stúdiószínházi kínálatot újragondolni. A legnyitottabb közönségrétegnek, a fiataloknak és a korábban említett „értő közönségnek” megtartásában lehetne szerepük leginkább. És abban, hogy a megváltozott körülmények ellenére is esélye legyen színházi műhelyek létrejöttének. Ez természetesen elsősorban a színházak vezetőin múlik. A szombathelyi, a székesfehérvári, a miskolci vagy a kecskeméti színház üdítő kivételként említhető, de legjobb tudomásom szerint egyik helyen sem a fenntartó parancsára alakult és alakul a színház infrastruktúrája és belső műsorrendje másképp.
Sajnos a fenntartót, legyen az önkormányzat vagy Tanács, ilyen mélységig sohasem foglalkoztatta a színház természete és az abból következő sajátos működése. Ahogy persze a többi intézményé sem. Számára egy-egy éhes száj mindegyik, retteg is minden önkormányzat, nehogy több legyen belőlük. Ezért éreznek állandó összevonási kényszert, és látványos pótcselekvésként ezt olykor ki is élik. Még a fővárosban is fel-felbukkan ilyen fantazmagória, de szerencsére a több színházas, többépületes, többprofilú szerkezet már visszafordíthatatlan történelmi tradíció, így beérik azzal, hogy néha előveszik a „nem túl sok-e a színház?” meddő vitákra ingerlő gumicsontját.
Több évtizede meggyőződésem, hogy a vidéki városokban, különösen a nagyvárosokban egyszer majd több színház lesz. Vagyis több önálló szellemi műhely, amelyekben a városban lakó művészek szükségszerűen együtt dolgoznak, de közben a produkciók, a színházak versengenek is egymással. Be kellett látnom, hogy ez a jövő most éppen távolodik tőlünk. Az vigasztal csupán, hogy egyetlen jelen sem tart örökké.

 

1 Kiadó: Association of Country Theatre Directors of Hungary; szerkesztette: Peter Fekete; évszám, ár, ISBN szám megnevezése nélkül.

 

Első megjelenés: Színház 2016. június-július