Jánossy Dániel "Közpénz a kultúrára" címmel 2010. augusztus 3-án közölte nagyszerű tanulmányát a szinigazdasag.hu oldalain. A mű sikerét jelzi, hogy azóta több mint 2300-an töltötték le honlapunkról. Megtiszteltetés, hogy "Üzlet és művészet"-hez írt hozzászólását közölhetjük.

Kedves Sándor!

Engedd meg, hogy emlékeztesselek egy évekkel ezelőtt a szinigazdasag.hu honlapon is megjelent tanulmányomra a kultúráról (ha jól emlékszek Óne ász blikkfangos címmel jelent meg), amelyhez Te is  hozzájárultál értékes észrevételeiddel. Nem csak azért emlékeztetlek rá, hogy tudd, ki vagyok, hanem hivatkozok is rá a küldött tanulmányhoz kapcsolódó megjegyzésemben. Nem tudhatom, hogy kívánsz-e foglalkozni hozzászólásokkal, meg és is "nyakig" benn vagyok egy másik témában, így nem a kellő alapossággal foglalkoztam a tanulmánnyal, mindemellett két megjegyzés ki kívánkozott belőlem:

1. A téma kapcsán szerintem megkerülhetetlen forrás Scitovsky Tibor Örömtelen gazdasága. (Én is építettem rá a tanulmányomban.) Az Üzlet és Művészet tanulmány is érinti a 12. Kielégítettség pontban, de szerintem markánsabb megfogalmazást érdemel ez a szempont. A gazdaság részét képező "kultúra-ipar" a komfort-érzet kielégítését preferálja, mert így lehet kevés előképzettséget igénylő tömegigényt kiszolgálva rövidtávon hasznot húzni. Folyamatosan az optimum körül ingadozó komfort-érzet esetén azonban csak egyre nagyobb dózisú és egyre rosszabb hatásfokú fogyasztással lehet az emberek örömhiány-érzetét pótolni. Az igazi művészet képes feloldani a túladagolt komfortérzet és az öröm ellentmondását és egyúttal fenntartható perspektívát kínál a jövőnek: fogyasztása kulturális tőke-növe­léssel jár és így javítja jövőbeli fogyasztásának a hatásfokát. Így a kultúra fenntartható hidat képezhet a jövőbe azáltal, hogy javítja a fogyasztás hatásfokát is; ez utóbbi lényegében az egységnyi fogyasztással elérhető boldogságot, jól-létet jelenti. Kulturáltabb társadalom tehát ugyanazt a végcélt kisebb környezetterhelő fogyasztással képes elérni. Ebből következően a művészet - szemben a "kultúra-iparral" - hosszabb távon ható gazdasági tényező; a fenntartható fejlődés fontos tényezője.

2. Az Üzlet és Művészet tanulmány is érinti a finanszírozást (költség, szponzorálhatóság, megtérülés, tartósság), de itt is markánsabb a véleményem. A probléma engem az un. költségvetési aranyszabályra emlékeztet, amelynek egyik megfogalmazása szerint a hosszabb távon amortizálódó (hasznosuló, megtérülő) befektetéseket méltányos, indokolt hosszabb időre szétterítve finanszírozni. Nagy művészeti alkotások esetében az amortizáció ideje szinte végtelen, miközben a maga korában a művésznek legalább a költségeit, létfenntartását fedeznie kellett valakinek. (A tanulmány is általában a művészetről szól, nem kifejezetten az idődimenzió szempontjából némileg speciális előadó-művészetről.) Az ellentmondásra kor-specifikus megoldásokat adott a mindenkori uralkodó, vallási intézmény, kultúrakedvelő arisztokrácia vagy polgárság. Általános előfeltétel volt mindig az erőforrás-koncentráció, ugyanakkor a finanszírozók művészeti igényességgel párosuló tartózkodása a művészi autonómia megsértésétől. Az előbbi feltétel megvan korunkban is, csakhogy kevéssé van átfedése a második feltétellel. A demokratikus állam sem tuti megoldás, mert mentes lehet ugyan  az üzleti mechanizmusoktól, ki van viszont téve a politikai haszonszerzés mechanizmusainak. Mindezek alapján - úgy gondolom - a tanulmány kulcskérdése a 7. Szponzorálás pontban említett mecénás funkció korszerű betöltése.

Köszönettel a gondolatébresztő tanulmányért:

Jánossy Dániel az ÁSZ nyugalmazott tudományos munkatársa