"Imádnak! Egyszerűen imádnak engem ezek a csajok! Elég, ha csak meglátnak, és örömükben visonganak, tapsikolnak. Aztán én széttárom a karjaimat és csak annyit mondok..." 2014. őszén kirobbanó sikerrel mutattuk be Printz Nóra Egy falat című novelláját. Most tavasszal egy újabb nagyszerű művel, Biankával lepjük meg olvasóinkat. Nem akármilyen olvasmány... Ettől sem lesz nyugodt álmod...

Bianca

Imádnak! Egyszerűen imádnak engem ezek a csajok! Elég, ha csak meglátnak, és örömükben visonganak, tapsikolnak. Aztán én széttárom a karjaimat és csak annyit mondok: „Na ki ad egy puszit apunak?” — és érkezik is a csókok hada. Imádnak ezek a lányok. Hát persze, hogy imádnak, hisz nélkülem senkik lennének. Még mindig ügynökségről ügynökségre járnának, kuncsorognának a kis amatőr fotóikkal, reménykedve, hogy egy jó helyre kerülnek, ahol nem használják ki őket. Persze én sem vetem meg azokat a kis finom puszikákat, amivel nap mint nap elhalmoznak, de ez más. Én azért kapom, mert engem szeretnek. Sokan azt mondják, hogy csak a pénzemért. Ugyan! Meg amúgy is, ha tényleg csak a pénzemért szeretnek, azért a temérdek sok pénzemért, akkor mi van? Ők meg tudják, hogy őket a bájos kis pofijukért és a „párductestükért” szeretik, nem pedig azért, mert lángelmék. Legalábbis nekem még egyikőjük sem próbálta bebizonyítani, hogy a gyönyörű kis buksijukba több ész szorult, mint egy csivaváéba. Mindegy is, hogy mennyire okosak, csak legyenek szépek, tudják mikor és hogyan kell pakolgatni a tökéletes lábaikat és én sztárt csinálok belőlük. Na, hát ezért imádnak engem ezek a csajok!

Most is várok egyet. Meghallgatásra jön. Castingra. Húsz perc múlva érkezik. Már elég késő van, úgyhogy mielőtt megérkezik, még befejezem a vacsorámat. Péntek esténként általában az irodámban, a hatalmas márványozott asztalomnál szoktam vacsorázni, mint most is. Közepesen átsült szarvas steak, hűvös áfonyamártás, dióval töltött, karamellizált körte, párolt vajas zöldségek. Be kell ismernem, igen szegényes a mai felhozatal, de nem szeretek teljesen eltelni a találkozók előtt. Valami barna lánykát várok, Biankát vagy kit.

Miközben az utolsó falatokat is eláztatom a szószban, kicsit melengeti a szívem, hogy mekkora hatalmam is van. Ez a Bianka egész nap arra vár, hogy találkozzon velem, hogy velem lehessen. Szépen felöltözik, kicsinosítja magát. Kirúzsozza a száját, a haját begöndöríti és egy tökéletesen megkomponált szettben jelenik majd meg. Remélhetőleg jó ízlése van, például pirosat sosem venne fel rózsaszínnel, vagy nem vegyítené a csíkosat a pöttyössel. Innentől kezdve pedig minden rajtam múlik. Ha szimpatikus, lehet hogy már ma este elviszem egy nívós bárba, hogy megismerkedjenek vele, hogy a hétvégéjüket ott tengető híres alakok tudják, hogy ezt az arcot még sokat fogják látni. Viszont, ha olyan kedvem van, a neve örök feledésbe merül. Éppenséggel most nem tudom eldönteni, hogy mi melenget jobban belülről, ez az édes hatalom, vagy a túl gyorsan lenyelt tűzforró falat. Áh, néha úgy irigylem magamat! Hosszú combok között tengetem mindennapjaimat, közben néha-néha eszem egy jót ebben a tökéletesen felszerelt luxusirodámban, miközben folyamatos jelleggel felvet a pénz. És ha kopaszodom? És az ingem alatt már igen erősen gömbölyödik a „tekintélyem”? Akkor mi van? Melyik huszonéves bakfis ne akarna ilyen, nevetés közben nagyokat hortyogó hatvanas lenni, de ilyen élettel? Háh! Hát egyik sem! Engem így szeretnek ezek a csinos lányok. Imádnak ezek a csajok! Nincs is annál jobb dolog, hogy ennyi nő csüng nap mint nap a szavaimon, felnéznek rám. Én meg csak behunyom a szemem, egyikőjükre rábökök, és aznap ő a sztár! Bármit megtehetek velük, bárkit csinálhatok belőlük.

Felteszem a lábam a hatalmas asztalomra, és hátradőlök a fekete bőrszékemben. Bekapok egy cukormentes rágógumit, hogy ne legyen annyira vadszagú a leheletem. Kezdek unatkozni. Azon jár az agyam, hogy mi legyen ezzel a Biankával? Biztos elviszem ma valahová. Bizonyára nagyon kedves, szimpatikus lány. És nagyon szép is. Ha majd itt lesz, először csak beszélgetünk kicsit, majd mondom neki, hogy készüljünk, indulunk az éjszakába. Ekkor előveszi a kis leopárdmintás piperetáskáját és egy halom szépítőszert borít az asztalra. Göndöríti a szempilláját, a száját pirosítja, csillámot hint az orcáira, az orrát púderezi. Majd egy gyönyörű, lila nyakéket vesz fel, kacsóira fehér bársonykesztyűt húz. A lábkörmeit aranyra lakkozza, hisz kilátszanak a csillámló magastalpú cipője pántjai közül. Imádom ezeket a lányokat! Ma éppen Biankát. Indulás előtt egy kék kendőt ejtek a vállára, végigsimítom lila selyemruháját, hogy egy gyűrődés se legyen rajta. Imádok ezekkel a lányokkal lenni. Imádok „ezek” a lányok lenni. Még a hatalmas tükörben megigazítom a barna, hullámos parókát, és indulok is. Én és Bianka. Én, Bianka.