A színházi világ egyik nagy alakja. Hihetetlen, de igaz, nyugdíjba vonult. Őt ismerve, biztosak lehetünk abban, hogy jellegzetes alakja továbbra is gyakran feltűnik színházainkban és reméljük, még sok-sok izgalmas és vitára serkentő cikket és tanulmányt olvashatunk tőle. Jó munkát Pista!

Venczel Sándor interjúja Szabó Istvánnal nyugdíjba vonulása alkalmából


Miért érdekel téged, és mióta a színházi struktúra?

Mint néző a színházat művészetnek láttam. Különösen kamaszkoromban: megvilágító, sorsfordító, katartikus művészetnek. Később pedig, mint a színházi élet viszonyait átlátó hivatalnok, és rövid ideig, mint színházcsináló is, egyre inkább gyakorlati dologként fogtam fel. Ez nem a művészet lebecsülése. Csak egy műfaji sajátosság hangsúlyozása. 100 éve Bárdos Artúr Az új színpad-ban úgy fogalmazott, hogy „a színpad célja a megvalósítás”. Ezt vallottam én is, ezért lettem, művészi ambíciók és tehetség híján színházi „gátőr”. Vagyis azt tartottam hivatásomnak, hogy jó mederbe tereljem a színház ügyeit.

Szemléletem kialakulásában nagy szerepe volt mérnöki tanulmányaimnak. Tárgyi tudás kevés maradt a műegyetemen eltöltött évek után, de az biztos, hogy mélyen rögzült bennem néhány dolog: érdekel mindennek a szerkezete, felépítése, törekszem átlátni a működési mechanizmusokat, felfedezni a lényegi összefüggéseket, és minden esetben, amennyiben lehetséges gyakorlati következtetésekig eljutni.

Kérdésedre válaszolva, miután nem találtam kiérlelt tudásanyagot, tanulmányokat, könyveket arról, hogy mi is a színházi struktúra, magam kellett felfedezzem a „melegvizet”. Nem volt nehéz, mert a nyolcvanas években mindenki struktúraszakértő volt, és bármi problémát látott a struktúrán verte el a port. Az akkori struktúrának (röviden: társulatos repertoárszínházak közpénzen fenntartott országos hálózata) egy nagy baja volt. Az, ami a politikai rendszernek, hogy monolit volt. Mondták is nem éppen dicsérő felhanggal arra, ami nem fért bele, hogy struktúrán kívüli. Ami egy marhaság, a struktúra része volt minden, ami létre tudott jönni.

Ezek szerint te jónak tartottad azt a struktúrát?

Nem éppen, de nem voltam híve semmilyen illuzórikus elképzelésnek, amely azt harsogta, hogy egy másik struktúrával kell felváltani a szocializmus éveiben kialakult viszonyokat. Én mindig a szerves fejlődés híve voltam, a lassú átalakulásban, a tudatos átalakításban hittem. Nem tagadom értéknek tartottam azt a szerkezetet, amelyben ugyanakkor a művészi szabadság korlátozva volt. Értékének persze nem ezt gondoltam, inkább olyan árnak, amit a színháznak meg kell fizetnie privilegizált helyzetéért. Leültem a térkép elé egy körzővel, egy óra múlva felálltam, és leírtam egy mondatot: Magyarországon 80 kilométeres távolságon belül a lakosság 90 % százaléka talál legalább egy napi rendszerességgel játszó színházat. Ez a nyolcvanas évek végén volt és el is döntötte számomra a következő évekre a dilemmát: a struktúra érték, meg kell védeni. És gondozni, alakítani kell, mert nem egy gép, ami minden körülmények között magasrendű értéket termel. Ebben pedig nagy szerepe lehet a struktúra többi elemének, a képzésnek, a kritikának, a szakmai szervezeteknek konkrétan, valamint a társadalmi megbecsülésnek és a közönség támogatásának általában.

Ezek is a struktúra részei lennének?

Természetesen nem, ezek inkább azt a közeget jelenítik meg, amelyben a színház teljesíti funkcióját. A színház, a kultúra presztízsének hanyatlása szétfeszítené beszélgetésünk kereteit, ezt inkább hagyjuk. A közönséggel azonban más a helyzet. Minden korban el nem hanyagolható része az említett „megvalósulásnak”. Olyan ágens, mint a finanszírozás, nélkülözhetetlen. A közönség finanszírozó is, de a mi viszonyaink között nem elsősorban anyagi, hanem szellemi értelemben „tartja el” a színházat. A sokak által kárhoztatott színházi struktúrát végül is az évi 4-5 millió néző védte meg elsősorban. És az olykor rogyadozó, máskor ragyogó színházépületek, amelyek nem alakíthatók át egykönnyen bankfiókká, bútoráruházzá. A bezárás pedig még mindig feltűnő presztízsveszteség lenne a fenntartónak.

Szabó fotó

Ezt az állítást mintha éppen mostanában cáfolná az élet, nem gondolod?

Látszólag igen, de azt gondolom, mégsem fog elterjedni ez a példa. Két fővárosi színháznak nem találta meg a helyét az igazgatás, húsz év nem volt elegendő, hogy önkormányzati fenntartásukat megszervezze, vagy bezárás helyett legalább megpróbálja az érintett színházakat magánvállalkozás által működtetni. A kulturális politika kormányváltásokon átívelő impotenciájáról szól ez a történet Ez egyszerűen szégyen.

Szóval reménytelen?  

Ha az is lenne, akkor sem ezért. De mielőtt közkinccsé tenném kétségbe esésemet, térjünk vissza még a struktúrához. Ez a struktúra már nem az a struktúra, amit a szocializmusból örököltünk. Számos külső és belső feltétel, körülmény megváltozott. Más a társadalmi szerkezet, a jogi helyzet, az igazgatás, a fenntartók, más a társadalmi közeg. Örvendetesen bővült a résztvevők köre, az elmúlt húsz év jellemző gesztusa a színháznyitás és nem a bezárás. Gyakran ugyanazokon a neveken sem ugyanazok a színházak vannak már régen. Gazdagabb a kínálat, még akkor is, ha ellenpéldákat is sorolhatnánk. Érzékelhető egyfajta beszűkülés. Nem játszanak például a szűkebb, de igényesebb közönségrétegeket kiszolgáló stúdiószínházak vidéken. Ez anyagi okokból van így, de szemléleti problémát jelez. A színház elfordulását a szórakoztató funkció irányába. Budapesten és néhány nagyvárosban javult a kínálat, és pont azoknál a színházaknál, amelyek a javulás motorjai lennének, megnehezült a működés. Bíztató magánkezdeményezések is vannak, de ezek nem alternatívák, csak célirányosan, csak szűkkörűen tudnak hatni, általában az általuk opponált fősodorban népszerűvé vált színészek vonzását kihasználva. A függetlenek nagy generációja néhány év reményteljes ragyogás után, bár utóvédharcokat még lefolytat, szükségszerűen megy a lecsóba. Méltatlan helyzetük másik nagy szégyenünk. És nemcsak az igazgatásé, hanem a szakmáé is. A színházban dolgozók méltatlan helyzete egyre nagyobb feszítő erő. Fogynak a megszállott színházi emberek, szerény megélhetést kínál a színház, ez kontraszelekciót eredményez. Ott tartunk, hogy a működés fenntartása is emberfeletti erőfeszítéseket kíván.

Ha jól értem most már minden a pénzről, pontosabban annak hiányáról szól?  

Színházat finanszírozni kell, de ez a „muszáj” nem a struktúra része. Ez a követelmény a politikai felépítmény része, vagy része volt. A színházi struktúrában legfeljebb a finanszírozás hogyanja képződik le, a szakma képviselői pedig jó esetben ennek kialakításában lehetnek partnerei a hatalomnak. Azt, hogy milyen eredménnyel, most látjuk igazán. A színház (a kultúra, az oktatás) napjainkban olyan pozícióvesztést könyvelhet el, amire már nem válasz az az 1990 óta több-kevesebb sikerrel alkalmazott követelés, hogy több pénzt a színháznak. Eljött az idő, amit Rejtő Jenő leírt a Csontbrigádba, alig várjuk, hogy meghaljon valaki, akkor átmenetileg talán jóllakhatunk a fejadagján.  

A kilencvenes évek közepétől éveken keresztül foglalkozhattam a színházfinanszírozás kérdéseivel. Egészen a színházi törvény megszületéséig. Mindig az volt a legfőbb vágyam, olyan rendszert hozzunk létre, amely átlátható. Mindenki legyen tisztába azzal, hogy mire számíthat, minek mi lesz a következménye. Azt reméltem, hogy amennyiben következetesen mindenki betartja vállalását, akkor működőképes lesz a rendszer. Aztán azt láttam, hogy a fő finanszírozó, az állam befagyasztja a támogatást, ezáltal a többi résztvevőt erején felüli teljesítésre, vagy ügyeskedésre kényszeríti. Aztán, ha emelt az állam, akkor a az addig teljesítő önkormányzat lépett vissza, a színház nyomora pedig mit sem változott. Az „átlátható viszonyok” szép álom, de mint a törvény módosítása mutatja, nincs is manapság rá igény. És még valamit, hányszor eszembe jutott József Attila szép sora: Nincs senki, akire rámondjam:
„Örömét lelte nyomoromban.”
 
Mégis sokan azt mondják, hogy ilyen színvonal mellett ez a támogatás is nagyon bőkezű, hogy a mostani működés is nagyon pazarló.

Minden állításnak van igazságtartalma, van, amikor ez csak nyelvhelyességi, de ettől még nem igaz. Mint mérnök, hadd mondjam azt, ne hasonlítsuk össze a golyóscsapágy-gyártást a színházi üzemmel. A színház már ma is túlságosan hasonlít egy termelőüzemre, futószalagon állít elő gyorsfogyasztásra szolgáló termékeket. Vagy bizonyos műfajokban tartós fogyasztásra művészeti árukat. A színházat azért kell óvni, hogy esélye legyen közönségének megrendítő pillanatokat okozni, hogy társadalmi bajaink kibeszélésének egyik élő fóruma legyen, hogy lássuk: az ember természetes közege a közösség.  

A színvonal pedig nagyos sikamlós kérdés. Az élő művészet csak korában hathat igazán. Minden viszonyítás csalfa. Számomra nincsenek bezzeg korok, még azok sem, amelyeknek hajlott koromnál fogva tanúja lehettem. A színház, így általában, sohasem elég színvonalas. Csak egyes előadások, csak egyes színházak, csak egyes művészek vitathatatlanul azok. A kérdés az, hogy a körülmények mennyire engedik a szunnyadó lehetőségeket, a mindenkori tehetséget kibontakozni. Ezzel a kérdéssel megint a struktúránál vagyunk.    
 

Első megjelenés: Színpad 2013. 2. szám

Leadotóért köszönet a www.fortepan.hu - nak!