A színház és a társadalom mindenkori kapcsolatáról is sok érdekeset elmondanak ezek a történetek. A kissé elhanyagolt témaként kezelt vidéki színjátszást illetően a „megjöttek a színészek” szófordulat árulkodóan beszél erről a vonatkozásról. A huszadik század első két évtizedéről, a Monarchia „végnapjairól” ennek jegyében lészen szó a továbbiakban. 

„Megjöttek a színészek”

eger az arena szinhaz


Időutazás egy száz évvel ezelőtti világba

A színházi tárgyú irodalmi művek számos adalékkal szolgálhatnak a színháztörténeti kutatás számára. Elsősorban regényekre gondolok, és leginkább olyan regényekre, amelyekben a történet az író által megélt, megtapasztalt időszakban játszódik. Az a korszak, amelyre állításom talán leginkább vonatkozik a magánszínházak kora, az 1949-es államosítást megelőző mintegy száz év, ami egyébként a realista regény virágkora is. Sorozatom korábbi részeiben hoztam erre néhány példát, és ha valakit esetleg annyira érdekel a színház múltja, hogy valamelyik ajánlott regényt elejétől végig elolvasta, akkor megbizonyosodhatott erről. A színház és a társadalom mindenkori kapcsolatáról is sok érdekeset elmondanak ezek a történetek. A kissé elhanyagolt témaként kezelt vidéki színjátszást illetően a „megjöttek a színészek” szófordulat árulkodóan beszél erről a vonatkozásról. A huszadik század első két évtizedéről, a Monarchia „végnapjairól” ennek jegyében lészen szó a továbbiakban. 

 

Adatik hírül mindeneknek
A nap szenzációja, 
Hogy nem üres Thália háza:
Megjött minden lakója,
Hogy eltaplósodott szívekben
Támadnak a remények:
Megjöttek a színésznők,
Megjöttek a színészek.                                                                                                                        
Nagyérdemű szabad kir. város,                                                                                                                          Te botrányosan mű-barát, 
  1. Kit papnők tettek vallásossá,                                                                                                                          Üdvözöld szívből Tháliát!...                                                                                                                     
  2. Kritikusok nagyképű hadja,                                                                                                                       
  3. Színészre éhes ritterek, 
  4. Hosszú álomból felébresztett                                                                                                                           
  5. A téged éltető sereg.
  6. Örülj, örülj a tarka hadnak   
  7. Kulissza-képes mű-barát, 
  8. A színpadon új arcok vannak                                                                                                                                S Schlezinger nem hagyja magát.                                                                                                              De örülj főképp, felséges nép,                                                                                                                       
  9. Felettünk álló nagy tömeg:
  10. Itt vannak a komédiások,
A többit macska rúgja meg.                                                                                                                         Nagyérdemű szabad kir. város                                                                                                                       
S egyenként minden mű-barát,                                                                                                               
  1. Egyetemi s -temetlen ifjak,                                                                                                                           
  2. Üdvözöljétek Tháliát.
  3. Adatik hírül mindeneknek:                                                                                                                     
  4. Megkezdődött az élet,
  5. Megjöttek a színésznők,                                                                                                                         
  6. Megjöttek a színészek...

 

Ady Endre verse 1899-ből való, értelmezéséhez lábjegyzetek helyett röviden ennyit:A  szabad kir. város Debrecen, a ritterek a Bánk bán-ból jövell, az egyetemetlen ifjak mintapéldánya maga a szerző, hiszen éppen ekkortájt hagyta abba tanulmányait. És ott van még nekünk Schlezinger.  A „Ne hagyd magad Slézinger” az 1890-es évek divatos slágere volt, a dal főhőséről pedig a Budapesti Hírlap 1891. február 23-i száma így írt: „Némelyek szerint ezt a megszólítást egy párviadallal végződött összekoccanás alkalmával használták először, a mikor egy fiatal úr azzal biztatta dühös lelkesedéssel táncoló vetélytársát, aki akkor már egy zamatos magyar név viselője volt ugyan, de kevéssel azelőtt még a kevésbé hangzatos Schlesinger nevet viselte.” Még ebben az évben énekes bohózat címe lett a Városligeti Színkörben a legendás mondás.

De talán hagyjuk is a legendákat. Nagy Endre, a magyar kabaré atyja, 1918-ban publikált egy kis kötetet, ami az Érdekes Újság ingyenes melléklete volt, Jönnek a színészek címmel. A történet, mint ahogy a fenyegető cím is mutatja, az előzményekről szó, arról, hogyan harcol két társulat igazgatója egy nyári állomásért. A szereplők Dalvölgyi és Kelemenfáy igazgatók, Söréti Leó, a színügyi bizottság elnöke és a sajtó. Mindössze két újság volt csupán a településen, a kormánypárti Független Hírlap és a katolikus hitbuzgalmi egyesület lapja az Egyetértés. (Ez utóbbi rendeltetése az volt, hogy „az antiszemitizmus és a vallási gyűlölség tűzét napról napra éleszgesse”.) Sajnálatos körülmény, hogy ez a felállás szinkronban volt a rivális igazgatók orientációjával. Nem mellékes az sem, hogy Kelemenfáy a színügyi bizottság elnökét ostromolta, Dalvölgyi pedig a művészetért szintén rajongó Sörétinének tette a szépet. Szép kis gubanc, meg is lett az eredménye. Íme:

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Ami előrelátható volt, bekövetkezett. Az izgalom, amely a színkör kérésében városunk társadalmi életét felkavarta, végre felszínre dobta felekezeti gyűlölködés iszapját. A történelmi hűség kedvéért meg kell állapítanunk, hogy felekezeti harc szikráját nem Söréti Mór pattantotta ki, hanem Szcibrovszky, az Egyetértés felelős szerkesztője. Abban a vezércikkben, amelyben véglegesen állást foglalt Kelemenfáy jelöltsége ellen, egyszersmind tömörülésre szólította fel városunk keresztény társadalmát a „zsidóinvázió”-val szemben. Amint ügyesen írta, Kelemenfáy (Kleinberger) Attila (Ármin) körül azért csoportosulnak a zsidó szabadkőmíves világ korifeusai olyan feltűnő egyértelműséggel, mert benne látják a megmételyező zsidó ízlés és szodomai immoralitás legmegbízhatóbb zászlóvivőjét.  A Dalvölgyi-párt vezérkara ezt a fogást kitűnőnek találta. A söröző asztal körül diadalmas jókedv csapongott és a franciás műveltségű ügyvéd, Guizot barátja finom mosollyal mondta: 

- Bravó, Szcibrovszky, ez mestervágás volt. Ez olyan vágás volt, amitől az ellenpárt behúzza  az orrát.

 Az arcok ragyogtak, a sörök fogytak, Szcibrovszkyt éltette mindenki. A győzelem elvitathatatlanul bizonyosnak látszott, mert amint az ügyvéd diplomatikusan kijelentette abban a pillanatban, amint vallásról, sőt színvallásról van szó, nemcsak a keresztények támogatására lehet számítani, hanem azoknak a derék izraelita polgártársainkéra is, akik a születés véletlen balesélyétől eltekintve, semmiféle lelki közösséget nem tartanak a kozmopolita és destruktív jellegű zsidó szellemi áramlattal. Nyíltan bevallotta, hogy ezek közé számítja önmagát is. Dalvölgyi fenséges volt, mint egy keresztes vitéz Jeruzsálem megostromlandó falai alatt. Sörös kancsóját magasba lendítve nemes pátosszal kiáltotta:

              - Igen, igen! Most kell eldőlnie, hogy zsidóké legyen-e az egész világ!... Uraim, kiáltsuk                           egy lélekkel: Le az Árminokkal!

Megszületett az új röpszó, amely diadalmasan járta be a várost: „Le az Árminokkal!” Még az elnökné is ezzel fogadta délután Dalvölgyit. Nem csoda, hogy ezután  éjszakai álma is nagyon édes volt. Még akkor is gyermekdeden, boldogan mosolygott, amikor szokatlanul kora reggel Szcibrovszy nyitott be a szobájába. De ez a mosoly hamar megfagyott, amint Szcibrovszky ijedt arcát megpillantotta.

  •              - A Független Hírlap felelt! – mondta Szcibrovszky a történelmi pillanatot                                                  jellemző rövidséggel.
  •              - Ah, ah! Képzelem, hogy prüszköl!
  •             - No nem éppen! Mondhatom, váratlanul rövid a válasza. Fatálisan rövid!... Különben itt                     van,  elolvashatod magad.

Odatartotta neki az újságot. Dalvölgyi olvasni kezdett és a betűk egyszerre őrült táncot jártak az orra előtt. Ennyi volt a közlemény:Dalvölgyi Tihamér. Érdeklődő olvasóink számára itt közöljük Dalvölgyi Tihamér születési adatait, amint azokat a rahói rabbi-hivatal anyakönyvéből kivonatoltuk: 

makoi szinhaz

Az újszülött neve: Chajem Hersch (Henrik)
Az apa neve: Herskovics Lázár
Az anya neve: Grünnspann Rüfke
Metsző: Borech Ben-Jumen

Dalvölgyi elsápadt és kiugrott az ágyból. Tajtékzó dühvel hörögte:    

- Aljas rágalom! Légből kapott rágalom!

Szcibrovszky arcán hirtelen reménysugár villant fel.

- Ugye, hogy nem igaz? Mondd, hogy nem igaz!

Dalvölgyi zavartan hebegte:

- Már tudniillik… sok hamis adat van benne… nem is úgy hívták a metszőt…

Komor csend állott be, Szcibrovszky aztán szelíd panasszal megszólalt:    

- Legalább nekem megmondhattad volna!...

Dalvölgyi tétován megkockáztatta:

- Talán egy erélyes cáfolat…
- Az ilyesmit nem lehet cáfolattal elintézni. Pláne, ha nekik van igazuk.

Gondolkozott egy darabig, aztán hidegen mondta:

- Itt csak egy segít.
- Nos? Nos?
- Kiadsz holnapra egy nyílttéri nyilatkozatot, hogy Kelemenfáy egy hitvány rágalmazó. Csak ennyit, semmi többet.
- De hisz akkor provokálni fog!
- Ez az! Ezt a kérdést csak a kard döntheti el.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Helyszűke miatt nem részletezhetjük a folytatást. Dalvölgyi nyilatkozata megjelent az újságban, és mivel „hitvány rágalmazónak” nevezte Kelemenfáyt kikényszerítette a párbajt. A végkifejletről pedig csak annyit mondhatunk, hogy a pisztolypárbaj elmaradt, ugyanis Dalvölgyi Tihamér megszökött Söréti elnök úr becses nejével. A verseny ezzel eldőlni látszott, ám a színügyi bizottság elnöke még egyet csavart a dolgon az úri becsület jegyében: „Dalvölgyi megszöktette a feleségemet, ezek után a legrútabb hálátlanság volna tőlem, ha én viszont nem támogatnám őt…”   

Amikor megjöttek végre a színészek megváltozott a település élete. A következőkben néhány sajtótudósítás érzékelteti azt az örömöt és várakozást, amelyet a néhány hetes, esetleg hónapos vendégszereplés keltett.  Tehát lapszemle következik:Megjöttek a színészek. Pajkos üvöltés, víg kacagás zaja veri fel a csendet a Theatrum környékén. Thália hivatott papjai és papnői sürögnek-forognak a világot jelentő forró deszkákon, egy-egy ária kicsap az utca zajába s a színház mellett elhaladók szájról-szájra adják: megjöttek a színészek. Igazuk van. Tényleg megjöttek. Sőt már tegnap játszottak is. Hogy miképpen, arról majd jövő számunkban szólunk. Most csak arról beszéljünk, hogyan jöttek. A direktorné például gyorsvonaton és örömmel jött, mert. .. mert hozott katonákat — a férjének, Szalkay direktornak. És pedig nem is egyet, hanem 17-et. Egy egész katonazenekart. „Most csak meg lesznek elégedve a zenekarral?” - kérdi tőlünk mosolygós arccal a direktor úr, s mi lakonikus rövidséggel így válaszolunk: „meg". A többiek, a társulat (legalább úgy hisszük) szintén örömmel — de személyvonattal jöttek, mert nekik nem volt előleges mondanivalójuk. Ők ezután beszélnek: játszani fognak, és mi? Mi a játékhoz képest tapsolni fogunk. Sokat, vagy keveset, az tőlük függ. Tehát várjuk meg egymást.             

/Pápai Lapok, 1910. október 9./

papai szinhaz szabo

Ismét hangos az aréna tájéka, megjöttek a színészek.  Mezei Béla teljes színtársulatával vonult be hétfőn városunkba. Társulata kétségkívül a vidéki városok társulatai egyik legkiválóbbja. Hízelegnénk, ha azt mondanók, hogy minden tagja kész művész, ezt maguk is tudják, de hogy sok közöttük az elsőrangú tehetség s hogy mindenik hivatását a legjobb igyekezettel igyekszik betölteni, hogy fegyelmezettség dolgában kívánni valót nem hagynak hátra, az bizonyos. Minden színészt és színésznőt elhozott ide az igazgató, aki csak társulatánál Győrben volt s így nem lehet kifogásuk azoknak sem, akik tavaly a csonkatársulat miatt panaszkodtak. Azért reméljük, hogy városunk és megyénk színpártoló közönsége hálás lesz Mezeinek e figyelemért, hogy erős társulattal a legalkalmasabb időben látogatott el hozzánk s az utóbbi években határozottan visszafejlődött pártolásának teljes egészével fogja a társulatot körülvenni.                                

/Esztergom és Vidéke, 1911. június 1./

Megjöttek a színészek. Eljött hozzánk am mi régi Radónk, s hozott magával olyan fertelmes lágy időt, hogy most taposhatjuk esténkint a sarat, szidva azon házigazdákat, beleértve jó magamat is, kik a járdát — a finom nagyszerű betonjárdát — meg nem csinálták. A nagyképű kritikus is előtérbe lépett, nem akarja, hogy megint a szerkesztői üzenetekben szerepeljen. Jó is lesz pontos lenni.  Általában megállapítható, hogy színészeink iparkodnak tudásuknak javát szolgálni s a közönség honorálja is ezt, van elég bérlet, elég zsúfoltak a „házak“. Hát még, ha meg volna a járda, — avagy nem volna oly nagy sár.                                                                                       

/Szinérváralja, 1912. január 30./

És amit előbb kellett volna említenünk: megjöttek a fecskékkel a színészek is. Jó társulat, kitűnő erőkkel, pompás műsorokkal, egyelőre azonban csak félig telt házakat vonz. Mondják, hogy ilyenkor: »kell a pénz a napszámosra.” Én azt hiszem, hogy a nagybányai »tartózkodó” közönség lélektanában keresendő az ok. Majd, ha meggyőződnek, hogy érdemesek Hevesék a pártolásra, akkor mindig többen és többen lesznek a színházban.  Úgy szokott az lenni, hogy mire közönség és társulat megkedveli egymást, akkorra már szedik a sátorfát és elzónáznak a művészek melegebb tájakra. Járjunk hát addig a színházba t. közönség, amíg lehet, hamar eljön az idő, amikor nem lehet s akkor hasztalan mnden jó akarat                               

                               

/Nagybánya és vidéke, 1913, május 5./

Egy hír sikamlott Gyarmaton keresztül. S egy röpke hírben annyi . . . izgalom! Megjöttek a színészek! Egy csoport jókedvű, bohém ember, kik elhozták magukkal a mi kis fészkünkbe nagy városok izgató premierjeit, irodalmi csillagait, hogy leragyogtassák azokat a színpadról reánk, elmaradott vidékiekre. Hoztak egy kis jóleső izgalmat, változatosságot, egy kis napfényt, új gondolatokat, életet a mi szürke, egyhangú, falusi napjainkba, heteinkbe.
Istenem, mennyi kincs! Milyen gazdagok is lettünk velük! Hát még milyen gazdagok lennénk, mennyire örülnénk jöttüknek, ha mindezek tetejébe még egy kis jó időt is hoztak volna magukkal, valamelyik jelmezes láda egyik sarkában.                                                                                       

/Fehérgyarmat, 1913. április 25./

Már egy hete, hogy a színház ajtai megnyíltak és semmi emotio, semmi láz, öröm, érdeklődés. Nagy a csendesség. Íme a háború ! Mert hiszen tudjuk, hogy nem így volt ez máskor, mikor megjöttek a jó ismerősök, hangos lett az utca, készültek a hódító mellények, jártak a gyors talyigák erdőbe, Sóstóra. De hál mégis tény, hogy itt vannak a színészek, a „teátristák" és mégis nagy a csend, a szokatlan csend. Vájjon így lesz az később is? Úgy vélem, hogy nem.  Az a tapasztalat, hogy mindent megszokunk a háború alatt és így meg fogjuk szokni azt is, hogy itt vannak a színészek, nyitva a színház és lassanként be fogjuk népesíteni a nézőteret. Meg fogjuk szokni, hogy a borzalmak és izgalmak lecsillapítása, elviselhetőbbé tétele végett jó a színházba bejárni. Szabad, sőt szükséges, hogy koronként szórakoztassuk elernyedő lelkünket. Kell egy kevés szellemi táplálék is.  

/Nyírvidék, 1915. május 20./

De van a tiszti fedezékeknek esti szórakozásuk is: a grammofon. Jó hazai nóták, új couplet-k szólnak egy helyütt — s ha csend van a telefon-vonalon — a grammofont odaállítják a doboz mellé, a telefonista beszorítja a hallgatót és kész a telefonhírmondó. Az egész zászlóalj hallgatja a nótát.  Ha engedély van rá, egyik-másik szomszéd fedezékbeli tiszt átjön látogatóba is, összegyűl a társaság, bor kerül az asztalra, félreteszik a grammofont és fölcsendül a nóta.                A Kormin a patakunk. Magyar víznek nézzük már s a magas dandárnál kiépült telepnek — a dandár tartalék lakásainak — a piros-fehér-zöld keretes útjelző táblák is mutatják, KORMINFALVA a neve. Korminfalva az ezred culturájának történetében is nevezetes. Itt van a vándor-színésztársulat tanyája. Mert nem volnánk falun, ha nem lennének vándorszínészeink. A száz év előtti időszak elevenedik meg, modernizálva. Korminfalván néhány lelkes ember, a tábornok jóvoltából, miután szolgálatának becsületesen megfelelt, megindul szekéren. A mellükön vitézségi érem, a szekéren a „szerelékek“, a lelkűkben a jókedv. — Közben telefonon megy az ezredekhez az értesítés, hogy „jönnek a színészek“. Vacsora meg szállás legyen ám, mert ez a fizetség! (Akárcsak régen.) — A színészek egyike-másika az életben is az. Sőt van közöttük olyan is, a ki egyik nagy fővárosi színház súgója. Telnek is tőlük vidám egyfelvonásosak, épülnek is rajta a bakák! Van tiszti könyvtárunk is. A mit kiolvasott valaki, odakerül, hadd olvassa más is. Akad előfizető bőven!

/Uránia, 1916. szeptember/

Nyiregyhaza

Megjöttek a színészek! Városunkban ez szenzációszámba megy, mivel ez az első eset, hogy színházunkban téli sziniévad van hirdetve. Mint jelzem, szenzációs eset, de a szó szoros értelmében véve, a mostani viszonyok és állapotok mellett ez a jelző „szenzáció" teljesen ki van forgatva az énjéből. A mai viszonyok és állapotok mellett nincs szenzáció. A háború tartama alatt is némileg elvesztette ez a szó a jellegét, a fegyverszünet megkötése óta pedig a szenzáció ki lett törülve a szótárból és minden jelentőségét elvesztette. Mi mostanában szenzáció? Egy nulla négyzetre emelve! Ma este nyugodtan lefekszünk és másnap csehek megszállását jelzik. Hát kell-e ennél nagyobb szenzáció? És mégsem szenzáció, mert nincs kizárva, hogy ez a jelentéktelen szenzáció is be fog következni.
Most, hogy megjöttek a színészek és megkezdték a téli színiévadot, újra eszünkbe juttatja a helyzet azt a régi és már több ízben hangoztatott jelszót, hogy „búsuljon a ló, elég nagy a feje". Szóval „lesz, ahogy lesz". Megjöttek a színészek, megkezdődött a téli színiévad és mi eljárunk a színházba, mintha semmi sem történt volna, nem gondolunk azzal, hogy mi fog másnap történni, mert ha másképp gondolkoznánk is, úgysem változtatna a helyzeten.                       

/Pápai Közlöny, 1919. január 12./

A város tanácsa ma délelőtt tartott ülésén foglalkozott a színházzal: Az ülésen az a felfogás alakult ki. hogy a színház mai nívója sehogy sem felel meg a követelményeknek Sem az egyes színészek megjelenése, sem maga az előadás nem állanak azon a nívón, amelyet ilyen nagy kultúrváros, mint Pécs megkövetelhet a színigazgatótól. A tanács konkrét esetet is hozott fel a Nebántsvirág legutóbbi előadásáról, amelyben az egyik színésznek a megjelenése sehogy sem felelt meg a követelményeknek. A tanács elhatározta, hogy mindezeket a komoly panaszokat közli Füredi Béla színigazgatóval. Egyben felhívja, gondoskodjék arról, hogy az előadások nívóját emelje. Ellenkező esetben a tanács attól sem riad vissza, hogy bizonyos represszáliákkal éljen és esetleg visszautasítsa a színház igazgatóságának a színi idény meghosszabbítására vonatkozó kérelmét. A városnál úgy látszik, kezdik felnyitni szemüket.

/Dunántúl, 1920. február 8./

Folytatása következik!