A színigazdaság olvasóinak nagy örömére Szabó Pista újra válogat színházi kincseket tartamazó gyűjteményéből. Ez alkalommal a 33 évesen légitámadás áldozatául esett Hertelendy István író 1942-ben megjelent regényéből szemelget.

 Mostanában antikváriumokban többször kezembe került Hertelendy István "Színészek" című regénye. Emlékezetem majdnem megcsalt, de mielőtt újra megvásároltam volna a kötetet, beleolvastam, és azonnal felidéződött bennem a történet. Talán nem is a történet, hanem a szituáció. A színházi közeg nagyon életszerű, pontos ábrázolása. A konfliktus ugyanis kortalan: A középkorú sikeres színész házasságának válságát a művészetében minőségi ugrást jelentő Hamlet eljátszásával párhuzamosan éli meg. A környezete szerint gyávának mondott, és kellő önismerettel saját magát is így aposztrofáló színész a próbák során szerelmes lesz az Oféliát játszó színésznőbe. Kapcsolatuk jót tesz az előadásnak, de segít-e megoldani magánéleti válságukat?

A regény főhős Szergényi István, aki Sztróka István néven 1900-ban született. Apja éppen ekkortájt teremtett stabil egzisztenciát, erdőkerülő lett Szergény községben. A falusi fiú a háborúban önkéntesként vett részt, miután megsebesült Bécsben ápolták, majd Budapestre került, ahol beiratkozott a Színiakadémiára. Nem erre készült, tulajdonképpen véletlenül lett színész, "jó kiállása" és háborús kitüntetései segítették a felvételin. Huszonkét évesen Egerben mint szerelmes színész kezdte a pályát, aztán Debrecenbe szerződött, ahol megismerkedett későbbi feleségével, Kovách Mária színésznővel. Idézzük fel első találkozásukat a regényből:

- Szergényi István vagyok, a hősszerelmes, - mondta nevetve - akinek néha azt is megengedik, hogy Ibsent játsszék, ha nagyon rosszul megy a színház.

cultura aranybika szallo debrecen 1910k

- Én meg Kovách Mária vagyok, - mosolygott a primadonna - akinek még akkor sem engedik meg Ibsent, ha nagyon jól megy a színház,

Kezet fogtak. Alaposan megnézték egymást. Kovách Mária vagy fél fejjel volt alacsonyabb nála. Szőke és ragyogó. Húszévesnek látszott. Valójában huszonöt volt, mint Szergényi. Egyszerű sötét átmeneti kabátot hordott. Kicsit telt, remek alakú lány volt.

- Hol vannak a bőröndjei?

- Csak a délutáni vonattal érkeznek. Olyan váratlanul ért a távirat, hogy nem tudtam már csomagolni. Édesanyám utánam küld mindent,

- Éhes?

- Nagyon.

- De kibírja az Arany Bikáig?

- Messze van az?

- Még sohasem volt Debrecenben?

- Soha.

- Nincs messzi. Taxival néhány perc.

- Ilyen gazdag?

- Nem. De egyszer az életben gavallér lehetek. Azt mondják a kollégáim, hogy általában a fogamhoz verem a garast.

- Jó szokás. Én is.

Így értek az állomás elé.

- Menjünk gyalog - mondta a lány.

- Minek?

- Olyan szép idő van. Szívesen járok.

Nekivágtak az utcának. Örömmel állapította meg, hogy Kovách Mária éppen akkorákat lép, mint ő. Ruganyosan járt és könnyedén, ahogy a szabadban nőtt emberek járnak, akiknek inait még nem rongálták meg a városi kövek, mint a konflislovakét.

- Milyen itt a közönség?

- Nagyon kedves. És szeretik a komolyat.

- Kár - elfintorította az arcát.

- Miért?

- Mert én meg utálom a komolyat. Nem értek hozzá. Csak abból élek, hogy csínos vagyok és meglehetősen jól táncolok.

- Nagyon őszinte.

- Maga is. Viszonoznom kell.

Szép őszi napsütés volt. Az akácok már lehullatták a levelűket. Az úton nehéz szekerek jártak és a por lusta függönyökben lebegett a járda körül.

- Hol lehet itt lakni?

- Én szállodában lakom mindig.

- Nem drága?

- Nem olcsó, de undorodom az albérlettől. Hotelban valahogy a magam ura vagyok. Nem érzem azt, hogy más ágyában alszom és más kádjában fürdöm. Persze így sem egészen jó, de a sok lehetőség közül ez a legtűrhetőbb. A hotelban azt tesz az ember, amit akar. Nem szólhat bele senki az életembe, legfeljebb ha nem fizetek, vagy ha a szobámban cigányozok több éjszakán át. Igaz, vidéken még ez sem nagy baj, legfeljebb a szomszédok is átjönnek segíteni. Aztán itt Debrecenben amúgy is a Bikában kosztolok, hát egy füst alatt ott is lakom. Ez az egyetlen szenvedélyem.

- Hát akkor én is odaköltözöm.

- Okosan teszi, Igen kellemes hely. Amolyan jó, kényelmes, rendes vidéki szálloda, ahol az ember úgy beszélhet a pincérrel, mint a saját inasával.

- Volt már inasa?

- Nem, - nevetett Szergényi - legfeljebb magam lehetnék az.

Néhány pillanatig csendben ballagtak egymás mellett.

- Tudja, - mondta a színész, mert nagyon félt a csendtől - olyan jól alszik az ember a hotelben. Vidéki szaga van. Mintha bölcsőben feküdne az ember.

- Maga is vidéki?

- Az vagyok. Parasztgyerek.

- Nem úgy fest.

- A látszat nagyon csal. Nézze meg a pesti színészeket, ha parasztot játszanak. Rajtuk se látszik, hogy megismernék tíz meztelen ember közül a parasztot.

A lány nevetett,

- Messzi kell még mennünk? - kérdezte aztán.

- Nem, Itt vagyunk. Ott az a Bika, ott a sarkon túl. Tetszik?

- Nagyon csinos.

Átmentek az úton és beléptek a szálloda terebélyes előcsarnokába,

- Szobát rendeljünk előbb, vagy inkább eszik valamit?

- Inkább ennék.

Az ablak mellé ültek a kávéházban. Kovách Mária kávét rendelt kaláccsal, Szergényi meg egy pohár sört. Kényelmesen és óvatosan itta a sárga árpalevet. Közben a lányt figyelte, miképpen eszik? Finoman fogta vékony ujjai között a csésze lendületes fülét, a másik kezével meg

a kalácsot tördelte, olyan könnyedén, hogy alig maradt morzsája. Meglehetősen gyorsan evett. A nap szembe sütötte. Alig volt rajta festék, csak a száját pirosította enyhén. Az arca hamvas volt, a szeme hatalmas és kék. Egyszerű fehér ingblúzt viselt. Egészséges, telt, szép melle volt, amely úgy ragyogott az omló batisztban, mint két hibátlan gyöngy a szürke kagylóban. A költői hasonlat megpirította a, fülét és hirtelen a lány kezére vetette pillantását. A körmét rövidre vágta és csak nem is fényesítette. Majd felállt. Kimentek ismét az előcsarnokba.

Mária szobát bérelt, aztán felment mosdani. Ő visszament a kávéházba és megitta a maradék sörét, amely már keserű volt és langyos. Ezt azonban nem vette észre. Kovách Máriára gondolt, aki olyan tiszta volt és finom ezen a fényes őszi debreceni délelőttön.

Csokonai színház

 Alig egy héttel később bejelentik a társulatnak, hogy eljegyezték egymást. Az akkori színtársulatokban elég gyakori volt az ilyen hirtelenség. Mint ahogy a szakítás sem különben. Ők azonban összeházasodtak, négy évig még vidéken játszottak, aztán pedig Újpestre már csak Szergényi kapott szerződést, de a havi 500 pengőből mindketten jól megéltek. Egy évad után egy akkor alakuló művész színház tett neki ajánlatot, a Pethes Imre Színházhoz szerződött, és ettől kezdve fényes karriert tudhatott magáénak. Jó szerepeket kapott, ünnepelték, sokat filmezett és anyagi szempontból sem panaszkodhatott. Gyereket szerettek volna, a gyermek azonban a szülés közben meghalt. Mária közben végleg lemondott a színészi pályáról, és miután hiába remélte, hogy gyereket szülhet, a családi hátteret igyekezett biztosítani férjének. Takarékosságának köszönhető, hogy három évad után 6000 pengőért egy villát vettek Pasaréten. A színész lelki egyensúlyának jót tett barátsága Nárai Ferenc szerkesztővel és meghitt kapcsolata egy utcán talált korcs kutyával, aki a Polonius nevet kapta tőle.

Látszólag minden rendben volt a karrierjével, amikor rá osztották a legnagyobb drámai szerepet, a Hamletet. Ofélia egy fiatal színésznő lett, és Gelei Évának ez a szerep igazi kiugrási lehetőséget jelentett. A próbafolyamat során szép lassan kiderült, hogy az a pluszt, ami sikeres szerepformáláshoz kell, csak egymásból tudják meríteni. Közeledett a bemutató.

Évával alig beszélt próba közben. Túlságosan sok gondot okozott neki Hamlet. Rettenetesen sokat kínlódott egész délelőtt a szereppel, és amikor elhagyta a színházat, egészen komoly formában foglalkozott a gondolattal, hogy visszaadja a szerepet, nem vállalja. Ez meghaladja a képességeit. Nem tud megbirkózni az embertelen feladattal.

Aztán egy hét alatt beletörődött a sorsába. Sokat töprengett és belátta, hogy nem bánhat ilyen csúful a színházzal, amely pénzt, erőt, gondot és időt fektetett a produkcióba.

- Mit gondolsz András, - mondotta egy délelőtt a direktor a rendezőnek - mikor tarthatunk premiert?

- Szeretnék még vagy három hetet.

- Nem bánom. Ma van huszadika. Tehát február közepén.

- Én tizenötödikére gondoltam.

- Te hogy állsz? - fordult Szergényihez.

- Nem tudom, - válaszolta a színész - hat hét sem ártana.

- Ugyan, - mondta a direktor - hiszen teljesen készen vagy a szereppel. Nem szívesen dicsérek próba közben, de neked nyugodtan megmondhatom: óriási vagy.

- Mégis jó lenne még egy-két hónap. Nem szeretném elsietni az ügyet. Ez nem játék többé. Lassan veszítek a rugalmasságomból és nem akarom rutinnal pótolni azt, amit a kevesebb próbával elveszítenék.

Felment a színpadra.

- Szergényi a legnagyobb bolond - mondta a rendező.

- És legtisztességesebb színészem, - válaszolta az igazgató - azt hiszem, óriási szenzáció lesz az alakítása.

- Az biztos. El sem tudod képzelni, hogy milyen pompás fogást csináltál vele. Elsőrangú színész és a közönség bolondul érte.

- Az asszonyok.

- Az a közönség. Tudod, hogy mi a legfőbb ereje?

- Mi?

- Hogy van benne valami varázslatos erő, tudod olyan mélyből jövő indulat, mint a parázs izzása. Nem lángol, de a tüze annál erősebb. Es nem városi ember. Nem ismeri a mi társaságainkat, nincsenek irányelvei és a végeredményben műveltsége sincsen, tehát mindent önmaga csinál meg. Kutató szellem. Aranyásó típus. A legjobb anyagokból gyúrták. Valami még hiányzik belőle, nem tudom, hogy micsoda. De ha azt megkapja a élettől, vagy magától, szédületes színész lesz.

Az első felvonást próbálták. Szín: trónterem - A háttérben harsonáztak. Király, királyné, Polonius, Laertes és a többiek el. Szergényi egyedül maradt. Mozdulatlanul állt a terem közepén és a földre bámult, majd halkan - mintegy magának - megszólalt,

"Oh, omlanék el, oszlanék s enyészne e túlszívós hús harmattá magától! Vagy ne szegezné Örökkévalónk az öngyilkosság ellen szent parancsát. Oh, Isten, Isten! Oly unott, üres, cenk s meddő nekem mind e világ üzelme."

A hosszú monológ gáttalanul ömlött belőle. Közben alig emelte fel egyszer-kétszer a fejét. A hangja sem emelkedett. A színház szótlanul figyelt. A díszítő munkások is megálltak a háttérben és abbahagyták végtelen politikai vitájukat. Éva a hatodik sor széléről bámult a színpadra és a háta minduntalan megborzongott.

"Hazug könnyének sava ki se szikkadt pirosságából feldörzsölt szemének, s már újra férjes! Oh vétkes hamarság, ily vérfertőző ágyba úgy sietni! Ez jóra nem visz, nem vihet! De hát törj meg szívem, hogy hallgathasson ajkam."

- Remek, - kiáltotta Kemény - gyerünk tovább.

Éva vitte haza a színészt. Ezúttal másodszor. A villa előtt megálltak egy pillanatra.

- Köszönöm szépen - mondta a színésznő.

- Maga? Én köszönöm, hogy haza hozott.

- A délelőttöt köszönöm. Csodálatos volt.

- Ugyan.

- De, de. Nekem elhíheti. Nem szoktam oktalanul dicsérni.

- Köszönöm.

Csend.

- Nagyon elhanyagol mostanában - mondta Éva.

- Én?

- Igen.

- Istenem. Elfoglal a szerep.

- De nem az egész huszonnégy óráját.

- De. Sőt most azt szeretném, ha negyvennyolc órás napokat élhetnék. Meg színházban különben sem vagyok udvarias.

- És életben?

- Rendszerint.

- Mit csinál délután?

- Alszom, sétálok a kutyámmal, azután bemegyek a színházba.

- Bevihetem?

- Ne fárassza. magát.

Elbúcsúzott a lánytól.

Mária ismét szóvá tette Évát.

- Ugyan kérem, - mondta Szergényi kicsit ingerülten- miért kérdi ezt ennyit? A partnernőm, erre lakik, hát hazahoz. A legkisebb gondom is nagyobb, mint ez a Gelei kisasszony. Meg maga hálás is lehet neki, hogy hazahoz. Nem költöm taxira a pénzem .

- Ne légy szemtelen.

- Én, azután, hogy maga megtámadott ?

- Ne veszekedj.

Ebéd után feljött a szobájába az asszony. A színész már feküdt.

- Mit csinálsz? - kérdezte Mária.

- Aludni szeretnék.

- Én is álmos vagyok.

- Feküdjék le.

Mária nagyot ásított.

- Melléd fekhetem?

- Tessék.

Nem mondta valami szívélyes hangon. Polonius morogva vette tudomásul, hogy valaki a gazdája mellé feküdt.

Mária átölelte az ura nyakát, bebújt a takaró alá és a földre ejtette a pongyoláját. Milyen szép és kellemes még mindig a teste, gondolta Szergényi és megsimogatta a felesége ruhátlan felsőtestét. Majd szorosan átölelte a derekát. Amikor felébredtek, már sötét volt. A széthúzott függönyökön túl ragyogott a fényes téli este és a növekvő hold vörösre öntözte a havas domboldalakat.

Szergényi fütyörészve ment az autóbusz állomás felé. Polonius hol előtte, hol meg mögötte szaladgált. A lány mögötte lépkedett, hogy majd hazavezesse a kutyát az autóbusztól.

- Mi újság odahaza, Ilona? - kérdezte mosolyogva a színész.

- Semmi, művész úr, - felelte a lány - tegnap járt itt a nővérem, ő mesélte, hogy a nagyságos asszony szülei a héten vettek új kocsilovakat.

- Érdekes.

Milyen régen gondolt utoljára az apósára. Meg is kéne látogatni egyszer.

- Meg, - mondta belemelegedve a lány - a művész úr édesapja is járt itt. Főerdész lett. De hiszen ezt úgyis tetszik tudni. Nagyot mulattak, még cigányt is hozattak Sopronból.

- Hány óra, Ilona?

- Hat óra múlt öt perccel, művész úr.

- A mindenit. Vigye haza a kutyát.

Az apja főerdész lett. Hol egy taxi? Tanácstalanul körülnézett. Autó suhant el mellette, aztán hirtelen fékezett és megállt. Éva hajolt ki a kocsiból.

- Már bemegy a színházba? - kérdezte kiabálva.

- Nem. A városba szeretnék menni. Taxit keresek.

- Jöjjön. Beviszem.

Szergényi futva indult a kocsi felé.

- Hová vigyem?

- Mindegy nekem, valamilyen ékszerészhez.

- No? - mondta mosolyogva a lány. - Ajándék?

- Az.

- Nő?

- Feleségem van.

- Az is nő.

- Persze. - mosolygott. - Nem, az apámnak akarok valamit venni. Főerdész lett.

- Méltóságos úr?

- Nem. Csak végre úr.

Nem is tudta, hogy miért mondja ezt.

Nagy ezüst szivarosdobozt vett, aztán rohant vele a postára és szinte hangosan nevetett az örömtől, amikor eminens írásával a sárga feladóvevényre véste, hogy "Sztróka Demeter főerdész úrnak, Szergény".

 

Hertelendy belső2

--------------------------------

/Megjegyzés az idézethez: Az idézett részletben ne keressük az ismert Arany Jánosi sorokat. A fordítás nagy valószínűséggel Hertelendy István leleménye. Ennél is érdekesebb az a riposzt, amely az idézett párbeszédben így szól:

- A közönség bolondul érte.

- Az asszonyok.

- Az a közönség.

A megállapítást mindmáig szociológia kutatások támasztják alá. Itt azonban valami komolyabb összefüggés látszik megfogalmazódni. A színpad hímnemű, a közönség pedig - függetlenül a nézők nemétől - nőnemű./

 A Hamlet bemutatója olyan nagy siker lett, hogy Bécsben is meghívást kaptak. A következő előadásban pedig igazi szerelmes viszony lett rájuk osztva, Rostand remekében Cyranot és Roxánt játszhatták. Az évad végén a két darabbal vidéki turnéra indult a színház. A fárasztó utazás alatt, otthonától távol a színészben megérlelődött az elhatározás.

Vendégjátékuk utolsó állomása Szombathely volt. Június tizenötödikén, késő este, beszálltak a hálókocsiba, hogy visszautazzanak Pestre. Szergényi azonnal lefeküdt, hogy elaludjék, mielőtt a vonat nekiindul az útnak. Egyedül foglalt fülkét, nem tudott többedmagával aludni. Meglehetősen fáradt volt. Kimerítette az állandó utazás, az elmúlt szezon és a vidéki két hét. Kicsit hánykolódott, aztán felkelt, kinyitotta az ablakot, majd másodszor is megmosta a fogát. Ivott egy korty teát, amelyet lefekvés előtt hozatott az étkezőkocsiból, aztán hirtelen elaludt. Meglehetősen furcsa álma volt, amelyre nem tudott visszaemlékezni, amikor hirtelen felriadt arra, hogy a vonat áll. Néhány centiméterre felhúzta a sötétbarna ablakredőnyt. Pápa, olvasta az állomás homlokáról. Még az út felén sincsenek. Rágyújtott. Most ismét visszamegy Pestre, Máriához. Egészen tisztán látott most mindent, A két heti magány megérlelte benne a döntést, persze nem pontosan, csak úgy halványan, hogy ki sem merte mondani. Egyet tudott csak teljes bizonyossággal, hogy Éva az igazi asszony. Ez a végeredményben nem mondott sokat. Szerette a lányt és Mária emléke gyakran elmosódott benne. Megesett, hogy három napig sem írt neki. Az enyhe sötétségben, amelyet itt-ott áttört az állomás lámpáinak gyenge, sárga fénye, nem tudott elhatározással gondolkodni. Valamit tennem kéne, mondta halkan önmagának és a vonat lassan megindult. Nem tudom, hogy mit. Évát szeretem, Máriát szerettem. Úgy érzem, hogy az utolsó szál is elszakadt közöttünk. Az nem jutott az eszébe, hogy az embereket kétféle szálak kötik egymáshoz; mindenki csak a szálak feléről rendelkezhet, azokról, amelyek belőle eredtek. Aztán különféle szálakról álmodott mindenféle badarságot.

- Budapest - szólt be a kalauz.

---------------------------------

Azt hiszem indiszkréciót követnénk el, ha a szerelmi szálat tovább követnénk, a végkifejlet legyen azoknak ajándék, akik elolvassák majd a regényt. Számunkra, színházi szempontból, sokkal érdekesebb Nárai szerkesztő úr fejtegetése a turné után a vidéki színházi életről:

- Hogyan sikerült a vidéki körút?- kérdezte Nárai és kényelmesen belesüppedt a nádfonatos székbe, amelyet puha párnák töltöttek meg.

- Jó volt, - válaszolta a színész és cigarettával kínálta - igen nagy sikerünk volt mindenütt. Csodálkozom is azon, hogy miért nem tudnak a vidéki nagyvárosok egy-egy tisztességes társulatot eltartani? Mindenütt panaszkodnak, hogy a színész éhezik, a közönség közönnyel várja a szezont és legfeljebb az operettnek van sikere.

- Megmondom én, hogy mi a baj, - mondta Nárai - nincs mostanában jó társulat, a darab is egyre fogy és a szűkpénzű vidéki direktor nem képes szerény anyagi eszközeivel a klasszikusoknak megfelelő keretet adni. A díszlet, jelmez és nagy statisztéria megölné előbb-utóbb, s hidd el, a klasszikus darabnak csak úgy van sikere, ha neves színész játssza a főhőst és a közönség agyongyönyörködheti magát a képek, színek változásában. A régiek, főleg Shakespeare, úgy bántak a jelenetek váltakozása során a helyszínnel, mint ahogy manapság az amerikai filmrendezők, akiknél nem játszik szerepet a pénz. Tehát a vidéki direktornak a filmek gazdagságával és a pesti színészek túlméretezett. reklámjával kell először megküzdenie és csak azután gondolhat arra, hogy miképpen állítsa össze a műsorát.

- Ez igaz.

- Tudom. És az is igaz, hogy a mai vidéki társulatok lényegesen gyengébbek, mint azok, amelyekben te is játszottál. Idefent megnövekedett a színházak száma, tehát vidékről hozták el a jó színészt. Aztán a megfagyott ország! Elvesztettük a legjelentősebb városaink javát. Pozsony, Várad, Kolozsvár és Kassa hiányát érzi a vidéki színész is. Tudod mennyivel könnyebb helyzete volt a vidéki színésznek a régi Nagymagyarországon! Össze sem lehet hasonlítani a mai helyzettel. És még van egy nagy baj. A fiatal színész elvégezte az akadémiát. Azonnal kap szerződést itt Pesten. A színház persze nem tudja használni, legfeljebb inas, meg szobalány szerepekre és lehet a tízedik paraszt valamilyen bőségesen szerepezett és ritkán játszott népszínműben, mert megtanulta az iskolában, persze ki jól, ki rosszul, hogy miképpen beszél a magyar paraszt - a képzeletben. Két-három esztendeig tengődik, aztán ráébred arra, hogy itt Pesten örökké statiszta marad, tehát elmegy vidékre, hogy rutint tanuljon és nevet szerezzen. De időközben már elfeledett minden jót, amit az akadémián tanult és a legjobb esetben elölről kezdhet mindent, aztán talán tíz esztendő múlva, egy kis szerencsével, vagy rengeteg protekcióval felkerül Pestre. Itt is csak véletlenségből sikerülhet majd a pályája, mert örökké azza1a gátlással kell küzdenie, hogy ő már játszott szobalányt azon a színpadon, ahová most majd Brand, vagy Hermíone maszkjában kell kilépnie.

- Ezen, sajnos, nem lehet segíteni.

- Dehogynem. Számtalan módja van. Elsősorban a frissen sült színészt vidékre kell küldeni. Hozzon a kultuszkormány olyanforma rendeletet, hogy az akadémia végzős növendékeit nem szerződtetheti más színház, csak a Nemzeti Színház, A többi köteles, mondjuk két esztendőre vidékre menni.

- Nem lehet beleszólni a művészi szabadságba. Ez diktatúra.

- Az. És nem is ártalmas diktatúra. Ez az ország színészetének jövőjét szolgálná, mert minden fiatal színész megtanulná a mesterségét ott, ahol meg is lehet tanulni, a vidéki színpadon, a nélkülözések közepette. Tudom, hogy ti büszke fajzat vagytok, mi is, újságírók, de be kell látnunk, hogy valamiképpen már rendezni kell ezt a kérdést. A színjátszás ma már több, mint tehetős urak könnyed játékszere. Ez komoly és súlyos nemzeti feladat, amely a magyar kultúrát szolgálja. Tehát menjen a fiatal színész vidékre. Persze, mint mindenütt, itt is lesznek kivételek. De arra való lesz a Nemzeti Színház felügyeleti joga, hogy ezeket, évente amúgy is csak egy-két emberről lehet szó, kiválassza, A magánszínházakat teljesen kikapcsolnám ebből. Nem az ő feladatuk a színész-nevelés és nem is törődnek vele. A mai sztár-rendszer mellett nem lehet másképpen megváltani a helyzetet.

- Nehéz dolog.

- Nehéz. De van még egy megoldásom. Meg lehet valósítani az akadémia-stagione-t, A végzett növendékekből alakítson az akadémia stagionet. Igen jó terv. Küldje a társulatát vidékre és a vidék elsőrendű színházat kap, amelyben csak fiatalok játszanak, akik mind tehetségesek, hiszen különben nem kaptak volna oklevelet. Két legyet is ütöttek egy csapásra. Természetesen ettől a fiatal színháztól aztán nem kellene sajnálni a pénzt, támogatást és főleg a védelmet.

- Érdekes ötlet - mondta Szergényi, és bort töltött.

- Persze, hogy érdekes, - mondta az újságíró és sebesen rágyújtott - mert ez aztán vérbeli színház lesz. Ezzel nem akarom kisebbíteni a vidéken működő színházak érdemeit, de tudom tapasztalatból, vidéki újságíró koromból, hogy minden lecsúszott földbirtokos-csemete, megtévedt tisztviselő, vagy színésznőbe szerelmes kávéházi aranyifjú színész szeretne lenni és nem is egy csatlakozik 'I'hespis kordéjához, hogy a vélt aranyos dicsőségben feledje el kegyetlen múltjának emlékeit. Ezek ellen nem lehet védekezni, mert igaz ugyan, hogy vizsgázniuk kell idefent Pesten, de gyakran még a bizottságot is megtévesztik. Hiszen mi sem könnyebb, mint egy esztendő alatt két-három verset tűrhetően megtanulni, olyanformán, hogy azok az agyongyötört vizsgáztató urak el is higgyék, hogy ez vers. Énekelni meg jóformán minden ilyenfajta ember tud, hiszen rendszerint azért válik belőle színész, mert elénekelte a múltját. Az ilyen színészből lesz aztán a legritkábban színész. Alig tudok egy két tiszteletreméltó kivételt. Természetes tehát, hogy a tanult színészekből álló akadémia-stagione becsületesebb előadásokat tud majd produkálni, mint a többi társulat.

- Nagyon nehéz ezt, Ferikém, megvalósítani.

Mária csendben hallgatta a beszélgetést.

- Tudom, - mondta az újságíró és ivott - ezt nem is lehetne másképpen megoldani, mint valamiféle központi szervvel, amely teljes hatalommal uralkodik a színészet felett és tudatában is van fontos hivatásának.

- Kamara?

- Talán. Nem tudom, Csak úgy eszembe jutott.

-----------------------------

Néhány év múlva lett is Kamara, amely aztán "teljes hatalommal működött a színészet felett". Akit például nem vett fel tagjai sorába az nem is kaphatott színházi szerződést, zsidó származású színész pedig nem lehetett teljes jogú tag. Lett zsidótörvény, háború, deportálás, mérhetetlen szenvedés. Hosszú a sora annak mennyi veszteség érte a színházi életet is, ezek közül egy volt az a tehetséges magyar író is, aki 1944-ben egy légitámadás áldozata lett. Hertelendy István 33 éves volt ekkor. A "Színészek" 1942-ben a Révai Kiadónál jelent meg, ezen kívül írt még néhány regényt és színdarabot, szerkesztett könyvet, fordított drámákat. Színműveit és drámafordításait a Vígszínház játszotta. A " Bolond szerelmesek" és a "Jákyak" című színművét, ahogy az általa fordított A Manderley ház asszonya című színpadi játékot is Horváth Árpád rendezte. Azt, hogy mire lett volna még képes, sohasem tudhatjuk már meg.

 

  A leadfotért és a belső fotókért köszönet a www.fortepan.hu -nak!