Kritikusokat, színházigazgatókat és jogászokat kért fel 1930-ban a Nyugat, fejtsék ki véleményüket: a magas kultúra intézménye-e a színház vagy üzleti vállalkozás. Hevesi Sándor, Kosztolányi Dezső, dr. Simay Mihály, Vámbéry Rusztem, Kárpáti Aurél után befejezésül Schöpflin Aladár kiváló tanulmányát közöljük.

Színház és kritika

A kritikus azt mondja:

- A színház azt hirdeti magáról, hogy kulturális intézmény, amely a művészetet, még pedig az összes művészeteket, költészetet, muzsikát, festészetet, plasztikát és színművészetet közvetíti a közönséggel, eszmék szószéke, életismeret mélyítője, a napi gond kínlódásához tapadt ember lelkének fölemelője a szellem magasabb régióiba. Én tehát ebből a szempontból figyelem és ellenőrzöm: mennyiben szolgálja csakugyan azokat a célokat, melyeket a maga számára kitűzött. Ha munkája alkalmas elérésükre, akkor mellé állok és propagandát csinálok neki, ha munkája csak felhasználja a felsőbb célok presztizsét rejtett vagy idegen és alsóbbrendű célok elérésére, akkor sietek erről felvilágosítani az olvasómat. Az első esetben minden érdekelt fél elismeri, hogy igazam van, az utóbbi esetben az érdekeltek, kiknek érdekét sértettem, illetéktelennek tartanak. Én azonban nem törődhetem sem dícsérettel, sem gánccsal, mert én úgy érzem, hivatást teljesítek. Szószólója vagyok a közönség érdekének, akik a színház hagyományos presztizsében bízva, azzal mennek a színházba, hogy ott művészetet fognak kapni s meg kell őket óvni a csalódástól. Szószólója vagyok a művészetnek, amely lelkes és önfeláldozó szolgálatot kíván és nem tűrheti, hogy idegen istenek köpönyegét szabjanak belőle. Meg vagyok győződve a színház művészi és szociális fontosságáról, tehát ellenőrző hivatásomat tőlem telhetőleg intenzíve fejtem ki s nem törődöm vele, ha ezzel a színházak vezetőinek üzleti érdekét sértem. Én a színházat szolgálom és nem a színházi vállalkozást.

A közönség ezt mondja:

- Én azért megyek színházba, hogy napi vesződségeim után műveltségemhez méltó szórakozással frissítsem fel magamat és nem törődöm azokkal a magasabbrendű szempontokkal, amelyeket a kritikus alkalmaz. Ha a színház azt adja, ami engem érdekel és elfeledteti velem néhány órára a napi gondokat, akkor támogatom azzal, hogy megvásárlom a jegyemet. Hogy pedig mi érdekel, abban szuverén vagyok, nem engedek magamra oktrojáltatni semmit, sem a kritika, sem a színház részéről.

A színigazgató azt mondja:

- Nohát itt a két ellentétes tényező. Mindegyik mást követel a színházamtól. A kritikus művészetet, a közönség szórakozást. Most már melyiknek feleljek meg? Ha nem akarom, hogy a színházam elpusztujon, akkor a dilemmát mégis csak a közönség javára kell megoldanom. Az én színházam, a mai színház nem közköltségen rendezett alkalmi ünnepély, mint a görögöké volt, nem egyházi szertartások függeléke, mint a középkorban, nem is fejedelmek luxusa hű alattvalóik mulattatására és nevelésére, mint a mult századok udvari színházai. A mai színház önmagát tartja fenn azokból a belépti díjakból, melyeket a közönség fizet s nekem arra kell törekednem, hogy mennél több belépti díjat fizessenek. Keresem tehát azokat a módokat, melyekkel a közönséget becsődíthetem s kénytelen vagyok alkalmazkodni azokhoz a kívánalmakhoz, melyeket a közönség támaszt velem szemben. Olyan darabokat adatok elő, amelyekben garanciát érzek mennél több ember tetszésére, s úgy adatom elő, ahogy a legtetszetősebb, azokkal a színészekkel, akiket a legtöbben szeretnek.

 

schöpflin


A kritikus így felel:

- Elismerem, hogy függsz a közönség ízlésétől. Elismerem azt is, amit nem mondtál, hogy hiába kérkednél akármi művészettel üres színházban. Nem is ebben van a kontroverzia köztünk. De ne mondd, amit csinálsz, művészetnek és ne beszélj kulturális célok szolgálatáról, ha neked csak az üzlet a fontos, csak az, hogy minden eszközzel, még művészetellenes eszközökkel is becsábítod a közönséget a nézőteredre. Mondd ki nyiltan és becsületesen, hogy a színházad üzleti vállalkozás, kapitalista vállalat, amelynek egyetlen célja a profit.

A színigazgató így felel:

- Nagyon is mereven gondolkodol. A dolog nem ilyen egyszerű. Én kénytelen vagyok ragaszkodni ahhoz, hogy színházamat művészi intézménynek tartsák, magasabb célok eszközének, egyrészt azért, mert erre a presztizsre szükségem van, másrészt, mert valóban az is. Hogy valami szórakozás akar lenni, az még nem jelent deklasszifikálást. Elvégre szórakozás a spriccerezés is, meg Dosztojevszkij olvasása is. Ki mivel szeret szórakozni. A szórakozás, amit én nyujtok, mégis csak a legnemesebb és legmagasabb rendű szórakozás, amit a mai életberendezés a tömegeknek nyujtani tud. S én ezt a szórakozást igenis igyekezem nyujtani. Olyan jó írókat szólaltatok meg olyan jó darabokkal, amilyeneket csak szerezni tudok és olyan jó színészekkel játszatom el ezeket, amilyeneket csak ki tudok válogatni a meglévő anyagból. Folyton figyelem a világ egész színműirodalmát, előkotrom a vidéki színházakból, még magántársaságokból is az ujonnan jelentkező színésztehetségeket, hitem szerint jó rendezőket tartok, jó művészekkel terveztetek díszleteket.

A kritikus közbeszól:

- A cipőgyáros is igyekszik a legjobb anyagból, legjobb munkásokkal és gépekkel a legtartósabb és legszebb cipőket előállítani...

A színigazgató nem jön zavarba:

- Az mégis más. A cipőt az ember használja, a szinielőadást élvezi. Én nem holt anyagokkal és gépekkel dolgozom, hanem tehetségekkel. Ezért a munkám művészi munka. Én nem közvetlen hasznot akarok szerezni a közönségemnek, hanem szuggerálni akarom, megnevettetni és megríkatni, kicsalni belőle az érzést. Mért a cipőgyároshoz hasonlítod a mesterségemet, mért nem a könyvkiadóhoz? Az is a kultúrát szolgálja, ha egy jó könyvet sok példányban elterjeszt, ép úgy, mint én.

A kritikus újra közbeszól:

- Igazad van. Ez a megfelelő hasonlat. Én rám vonatkozva: is az. Ha a kiadványát megdícsérem, a kiadó jónak és üdvösnek találja a kritikámat s a kritikát általában. Ha támadom a könyvet, akkor én is, a kritika is ártalmas kerékkötők vagyunk. De egy különbség mégis van, és pedig lényeges. A könyvvel mégse foglalkozik annyit a sajtó, a közvélemény, mint a színdarabbal. Nincs semmiféle más jelensége az életnek, melyről a lapokban és a társaságokban annyit beszélnének, mint a színház. Még a politikának is ritka alkalmakkor jut annyi hely. Megérdemli ezt a színház? Ha csupán üzleti vállalat, akkor nem. Akkor ez a nagy publicitás abuzus, beleavatkozás egy magánvállalat ügyeibe.

A színigazgató:

- Kérlek, ez egyáltalán nem abuzus. A könyvet mindenki magában, a szobájába húzódva olvassa; egy könyv sikeréhez elegendő, ha párezer példány elkél belőle. A színházban tömegek ülnek s egy színdarab sikeréhez nálunk is kell legalább 40--50 ezer ember. A színház tehát tömegeket mozgat meg, tömegekben kelt érdeklődést. A sajtó azért foglalkozik vele annyit, mert a tömegek érdeklődése rákényszeríti. A sportról is írnak folyton, a sportrovat egyre nagyabb teret foglal el, sőt sportkritika is van, mert a közönség úgy kívánja. És a színház ezenfelül még társadalmi intézmény is, az is szerepet játszik benne, hogy nagyszámú, ünnepiesen öltözött és kikészített emberek gyülekeznek össze benne egy fényesen világított, díszes helyiségben. Vagyis a szinielőadás egyebek közt társasági esemény is, amelyről ép úgy beszélnek, mint egy nagy bálról.

A kritikus eltünődik:

- Ezeken akár egy évig is elvitatkozhatunk. Ha még úgy elfogadom is az argumentumaidat, mégis érzem, hogy itt valahol baj van. Nyilván a művészet fogalma körül. Nekem a művészet abszolút dolog, ami nem tűr kompromisszumokat. Te kompromisszumra kényszeríted a művészetet és a művészt, a közönség szolgálatára szorítod, hogy leszálljon az emberekhez, holott ő fel akarja emelni magához az embereket. Tulajdonképen bevallottad, hogy neked a művészet csak eszköz más célok elérésére. Végeredményben mégis pénzt akarsz keresni, ez a fontos.

A színigazgató:

- Igaz, ez a fontos. Pénzt keresni a színházam fenntartására, egy sereg művész és más alkalmazott megélhetésére és - a magam számára is. Mégis a művészetet szolgálom, de úgy, hogy ez a szolgálat nekem pénzt jövedelmezzen.

A kritikus:

- Azt a művészetet szolgálod, amely neked pénzt jövedelmez. Aszerint válogatod a darabokat, hogy érzed-e belőlük kicsordulni a pénzt, nem aszerint, hogy van-e bennük művészi lélek. Ugyanígy vagy a színészeiddel is. És én csak azon csodálkozom, hogy még itt vagyok, a kritikus, a magam művészi szempontjaival, szép ideáljaival és beleszólok a dolgodba. Vállalom a rosszmájú közbeszóló szerepét, ha a produkciód nem állja meg mértékeimet, segítek neked a dobot verni, ha valami jót csinálsz. Többnyire úgy érzem magamat, mint egy kilátástalan őrálló olyan helyen, melyet a seregek elhagytak, vagy mint a prédikátor, akit konvencióból meghallgatnak és aztán továbbállnak. Nem egyszer úgy érzem magamat, hogy nem a kritikusi széken kellene ülnöm, hanem felmennem a színpadra vígjátéki alaknak. És mégis, csinálom a dolgomat tovább, mert hivatást látok benne, mert kell, hogy legyen valaki, aki a művészetet hirdesse, követelje, mint ahogy a pap hirdeti és követeli az erkölcsöt az általános erkölcstelenség közben. Ha én nem lennék, alighanem még az a félig-meddig művészi törekvés is kiveszne a színházból, ami még megmaradt s a cirkusz vagy orfeum színvonalára kerülnétek. Ti a tömegekre hivatkoztok, én arra a válogatott kisebbségre, amelyben mégis él még a tiszta művészet iránti vágy.

A színigazgató:

Ha ezeknek elég nagy lesz a számuk, csinálok nekik is színházat. Különben is ne hidd, hogy te a színháznak fölösleges vagy. Én ugyan szoktam káromkodni a kritikára, ha nekem kellemetlen dolgokat mond, de azért tudom, hogy ti kritikusok segíttek fenntartani a színház művészi presztizsét, a közönségben a kritika tartja fenn a hitet, hogy a színház csakugyan művészeti ügy.

És így tovább. A vita sohasem ér véget.

 

Első megjelenés: Nyugat 1930. 2. szám

A belső fotóért köszönet a www.fortepan.hu - nak!

Leadfotó: www.mek.oszk.hu