1.

Befejező előadásomban egyrészt összefoglalom azokat az axiómákat, szabályokat és tendenciákat, amelyek működésükkel és hatásukkal befolyásolják vagy meghatározzák az általam színigazdaságnak nevezett költségvetési gazdálkodási szakág hétköznapjait, és amelyeket az első tíz előadásban valamilyen formában már megfogalmaztam.


Másrészt pedig ezek alapján meghatározom azokat a legfontosabb tennivalókat, amelyeket a következő években a tulajdonosoknak és a színházak vezetőinek mindenképpen el kell végezniük ahhoz, hogy a költségvetési művész színház a következő évszázadban is egyik meghatározó eleme legyen a magyar kultúrának. Ismételten hangsúlyozom, hogy megállapításaim többsége a költségvetési művész színházakra vonatkozik, ám a „törvények" egy része - éppen a színigazdaság természete miatt - az úgynevezett kereskedelmi színházakra is érvényes. (Természetesen a színházi gazdálkodás költségvetési mivolta miatt a törvények többsége a színházon kívüli költségvetési intézmények gazdálkodására is érvényes.)

A színigazdasággal foglalkozó szakemberek, sőt a laikusok számára is viszonylag kevés tapasztalat elegendő annak megértéséhez, hogy a költségvetési gazdálkodás ezen szakterülete bizonyos szempontból alig, ám sok tekintetben jelentősen különbözik az úgynevezett normális gazdaságban, vagyis a piacgazdaságban megszokottaktól. Nem véletlen ez, hisz az előző előadásban tárgyalt költségvetési egyenletből is jól láthat-, hogy a bevételi oldal két fő forrásból tevődik össze: a saját bevételből és az állami támogatásból. (Jelen előadásomban ugyanúgy, mint az előzőekben, nem teszek különbséget az állami és az önkormányzati színházak között, vagyis ahol állami támogatást írok, ott közösségi támogatást, ahol kormányzatot ott önkormányzatot is kell érteni alatta). Az állami támogatás - amellett, hogy biztosítja a költségvetési művész színházak létét - a költségvetési gazdálkodás szabályaival együtt jelentős mértékben torzítja a piacgazdaság törvényeinek színigazdasági működését. Gondoljuk csak meg, a színház egyrészt hétköznapi és aktív résztvevője a piacgazdaságnak, másrészt viszont a kiadásai fedezetéül szolgáló bevételek kisebb-nagyobb részét (20-80%-át) állami támogatásból fedezi. (Ma már egyre több közgazdász van, akik úgy vélik, hogy a támogatáspiacnak is megvannak a maga felismerhető törvényei, ám úgy gondolom, hogy a mai magyar körülmények között ezek vizsgálata még túl korai lenne. Ugyanakkor e piac létét ismerem el azzal, hogy a hetedik előadás egyik tárgyának a kormányzati marketinget választottam.) A továbbiakban a költségvetési szabályozásból és az állami támogatottságból együttesen következő törvényeket fogalmazom meg:

1. A libikóka törvénye a szocialista színigazdaság egyik jelentős törvénye. Azt az összefüggést fejezi ki, mely szerint a tulajdonos által biztosított állami támogatás nagysága és a gazdálkodás szabadságfoka között fordított arányosság érvényesül. Vagyis: minél nagyobb a színház gazdasági önállósága, annál kisebb az állami támogatás részaránya. (Ennek természetesen az is oka, hogy a nagyobb önállóság közepette a színházak nagyobb saját bevételre is szert tudnak tenni.) A színházak államosítása és a rendszervált(oz)ás közötti négy évtizedben háromszor változott jelentős mértékben a költségvetési gazdálkodás szabadságfoka; mindhárom esetben jól megfigyelhető nem csak az állami támogatás részarányának, hanem reálértékének csökkenése is. Az összefüggés az újrakezdő kapitalizmus első tíz évében egyelőre még nem figyelhető meg, hisz a kincstári szabályozás bevezetését és egyre nagyobb szigorúságát nem követte az állami támogatás részarányának növekedése.

2. Az autonómia és a gyámolítottság törvénye a piaci önállóságból és az állami kiszolgáltatottságból következik, amely szerint a színigazdaságban az autonómiára való törekvés a gyámolítottság iránti igénnyel együtt jelenik meg. A színházi tudat jól megfigyelhető tulajdonsága e kettősség. (A törvény megnyilvánulása tisztán megfigyelhető a vezetői pályázatok kiírását követő igazgatói nyilatkozatokban.) Általában érvényes az, hogy a saját stílussal és filozófiával nem bír-, sikertelen színházakban a támogatás iránti igény, míg a saját stílussal és filozófiával nem bír-, sikeres színházban az önállóság iránti vágy erősödik és válik uralkodóvá. Saját stílussal és filozófiával bír- színháznak - legyen akár sikeres vagy sikertelen - nincs szüksége egyik oldal kihangsúlyozására sem, vagyis itt a törvény pihen.

3. A költségvetési pénzek áramlásának törvénye. Az egyre bővülő szintű és egyre magasabb színvonalú ellenőrzés alól a költségvetésből származó pénzek (támogatás) kevésbé ellenőrizhető területekre áramlanak. Ugyanakkor az áramlás törvénye nem csak az ellenőrzés alóli kivonásra való törekvést fejezi ki, hanem azt is, hogy a költségvetési gazdaság (benne a színigazdaság) szabályozottsága olyan kötöttséget jelent, amely alól a pénz olyan gazdaságokba menekül, ahol megtermékenyülése gyorsabb és hatékonyabb lehet. A tőke természetes törekvéséről van szó elsősorban és nem arról, hogy a színházi vezetők az állami pénzeket el kívánják bújtatni. Gondoljunk például arra, hogy a szponzori támogatások mennyivel hatékonyabban hasznosíthatók alapítványokban mint intézményekben, vagy arra, hogy a személyi juttatás tételről a dologi kiadásokra áramló pénzek mennyivel szabadabban hasznosulhatnak ugyanazon cél érdekében.

4. A költségvetési tartalék törvénye. A források korlátozottsága miatt a színigazdaságban is érvényesül a költségvetési tervezés azon sajátossága, amely a saját bevételek alul- és a kiadások felültervezettségében mutatkozik meg. Mindezt összefoglalóan a tartalék törvényének nevezzük, hisz a költségvetési pénz mindig tartalékkal érzi biztonságban magát. A tartalékra való törekvést megköveteli a színigazdaság azon jellemzője is, amely a színházi előadás egyediségéből következik (lásd később). A bevételek alultervezése és a kiadások felültervezésének második oka a költségvetési szabályozásban keresendő, amely általában liberálisabb a többletbevételek felhasználásában. Harmadik oka a színházi vezetők bizalmatlanságából adódik, akik attól tartanak, hogy egy valóságos terv esetében a tulajdonos csökkentené támogatását, negyedik oka pedig a túlzott óvatosság, amely arra készteti őket, hogy a már évek óta biztos bevételeket is bizonytalannak tekintsék.

5. Az előirányzatok el-, illetve túlköltésének törvénye. Az előző törvényből következik, hogy a jövőbeni elosztás befolyásolása érdekében az előirányzatokat (kereteket) el kell költeni, sőt ha lehet, túl kell költeni. A jelenlegi költségvetési világban a támogatást adó számára valamely maradvány léte nem azt jelenti, hogy a színház jól gazdálkodott, hanem egyrészt azt, hogy van még újraelosztásra váró pénz, másrészt pedig a - bázistörvény hatása miatt - legközelebbi esetben ennyivel kevesebbet kell biztosítani. Érdemes megfigyelni, hogy függetlenül az előirányzatok feletti kötelezettségvállalók személyétől, e törvény egyaránt érvényesül mind a színház egésze, mind pedig a színházon belüli keretek tekintetében. A törvény alapja az a vezetői bizalmatlanság, amely a mai, biztosan elkölthető előirányzatot mindig a holnapi, bizonytalan előirányzatmaradvány-felhasználás fölébe helyezi. Csak az a pénz a miénk, amit már elköltöttünk - így szokták megfogalmazni legnagyobb költségvetési bölcsességüket a színházi gazdák.

6. A költségvetési marketing törvénye. A marketingköltségek valódi piaci volta és az eltérített színházi jegyárak miatti különbözetből következően a színházi marketingakcióik eredményeképpen bekövetkező bevételnövekmény nem képes fedezni a befektetett költségeket, vagyis a színházak marketingtevékenysége nemhogy csökkentené, de növeli az állami támogatás iránti igényt. (Érdemes ezt az összefüggést összehasonlítani a színháztechnikai fejlesztések támogatásnövelő hatásával!) A marketingköltségek meg nem térülő részére egyrészt a színházi marketingbevételeknek kell fedezetet biztosítani, másrészt pedig az államnak saját kulturális reklámján keresztül kell a színházak, illetve a kulturális intézmények terheit csökkenteni, harmadrészt különféle alapjain (például kulturális, idegenforgalmi) keresztül kifejezett marketing célú támogatást kell nyújtania. Ugyanakkor az általános (nem intézmény illetve produkcióközpontú) kulturális reklám terhének viselése teljesen az állam feladata, amely feladatát, mint közmegrendelő a közszolgálati televízióban és rádióban, illetve a médiatörvényen és az oktatáson keresztül képes teljesíteni.

7. A színházi jegyár különösségének törvénye. Az állami támogatásból és természetesen a nézőközönség fizetési hajlandóságából következően a színházjegy ára nem fedezi a színházi előadás költségeit, hanem annak csak egy részét. Ugyanakkor még ez a költségvetési jegyár is bírja a piaci árak azon tulajdonságát, amely azt fejezi ki, hogy piacgazdaságban az árak hosszú távon a kereslet és kínálat egyensúlyát mutatják. A színházjegy ára tehát - amennyiben a színház vezetése hagyja, hogy a piac befolyással legyen rá - mindig egy adott piaci helyzet eredője. A színházjegy átlagos elméleti minimumát az állami támogatás nagysága, elméleti maximumát a nézőközönség hajlandósága jelöli ki. A piacképes színházi előadás árát e két szélsőérték között a piac értékítélete határozza meg. Miután az állami támogatás eltéríti a színházi jegyárat attól a képességétől, hogy a társadalom által elismert munka kifejezője legyen, így a költségvetési művész színházak jegyárai csak esetlegesen fejezik ki az előadás előállításának és játszásának költségeit. Emiatt minden olyan kísérlet, amely a jegyárak összegét a költségekkel próbálja összevetni, eleve érdem és haszon nélkül való, általában csak revizorok játékának tekinthető.

8. A hármas finanszírozás törvénye. A színházi tevékenység finanszírozásának három főszereplője van: a kormányzat, a szponzorok és a nézőközönség. A három szereplő ugyanakkor a társadalmi-gazdasági valóság három szintjét testesíti meg: a néző önmaga (egy egyén), a szponzorok egy csoport, a kormányzat (a parlamenti demokrácián keresztül) pedig az egész társadalom képviselője. Mindez azt jelenti, hogy költségvetési egyenletünk bevételi oldalának legfontosabb tényezői (állami támogatás, szponzori támogatás és a jegybevétel) a színházi vezetés képességein keresztül nem csupán a színigazdaság minőségét, hanem a színházi tevékenység egészének milyenségét értékelik. Természetesen jól tudom, hogy az egyes szintek értékítéleteit a színház vezetése vagy a kulturális-politikai lobbyk ideig-óráig képesek befolyásolni, ám biztos vagyok abban, hogy egy színház minőségét hosszú távú bevételi adatsorainak elemzésével jól meg lehet ítélni.

2.

Az előadásunk tárgyát képező színház nem csak költségvetési intézményi mivolta és állami támogatottsága miatt különbözik jelentősen a piacgazdaságtól, hanem a színház üzemjellegének különössége miatt is, amely egyrészt a színielőadások szogáltatásjellegéből, másrészt az alkotómunka természetéből következik. Mindez azt jelenti, hogy a színháznak egyszerre (egy helyen és egyidőben) két egymástól merőben eltérő jellegű tevékenységet kell folytatnia. Az előadások előkészítése, a próbafolyamat alapvetően alkotótevékenység, ám a feladatmutatók teljesítése miatt rendszeresen meghatározott időben előadásokat kell tartani. (Mindezzel persze nem azt mondom, hogy maga az előadás nem művészeti tevékenység, hanem azt, hogy a rendszeresen, műsortervnek megfelelően tartott előadások sorozatában az üzemszerűség mozzanata legalább olyan erős, mint a benne feszülő alkotóerőé.) A bevételtől való függőség, vagyis az üzemszerűség tehát a magának teljes szabadságot kívánó alkotóművészetet szigorú korlátok közé szorítja. Ugyanakkor, mint valamennyi művészeti termék, úgy a színházi előadás is egyedi termék, szolgáltatás. (Természetesen a színpadot kiszolgáló tevékenységek mindegyikére érvényesek a piacgazdaság törvényei, így a továbbiakban csak a közvetlen színházi előadás törvényszerűségeivel foglalkozom.) A színházi előadás mindig alkotómunka eredménye. Ebből a színigazdaság alábbi törvényei következnek:

9. A színház kettős természetének törvénye az alkotómunka és az üzemszerűség kettősségét fogalmazza meg. Olyan alaptörvénye ez a színigazdaságnak, amelynek megértése és elfogadása elengedhetetlen feltétele a színházi tevékenység helyes megértésének és főként megítélésének. Ezért van az, hogy az egyébként jó szándékú és magas szakmai kvalitású revizorok zavarba kerülnek olyankor, amikor az általuk is nagyra értékelt színházról írják meg a saját szempontjaik szerinti - a színigazdaság törvényeit viszont figyelmen kívül hagyó - elítélő véleményüket. Míg az alkotómunka nem szereti a határidőket, a pénzügyi korlátokat, a tervezettséget, a szabályozottságot, a hierarchiát, addig a színház, mint üzem hatékonyságának szerves feltételei e tényezők. Ugyanakkor a művészek által is bevallott tény, hogy a fenti korlátok nem csupán hátráltatói, de hasznos kényszerítői is lehetnek az alkotómunka egy-egy elakadt fázisában.

10. Az egyediségből következően a színházi produkció előállítása és szolgáltatása nem normázható, vagyis nem lehet biztonsággal megállapítani - még egy megfelelő elemszámú vizsgálat után sem -, hogy egy konkrét produkcióhoz hány próba szükséges, vagy éppen azt, hogy egy-egy művésznek mennyi időre és energiára van szüksége ahhoz, hogy sikeres résztvevője legyen egy adott előadásnak. Ha pedig ilyen norma nem határozható meg, akkor a színpadi művészek és más közreműködők szerződtetése és díjazása is csak egyedi megfontolás és megállapodás tárgya lehet. (Többek között ezért nem tartom hatékony színházi alkalmazási formának a közalkalmazotti kinevezéseket.) Ugyanakkor a színházi előadás egyediségéből következik, hogy a produkció sikere sem modellezhető, illetve sikertelenségéből sem vonhatunk le hasznos következtetéseket a jövőre. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a színház vezetésének nem kell értékelnie minden egyes produkciót, hanem azt, hogy egy-egy produkció hibáinak el nem követése semmiféle garanciát nem jelent a siker elérésére.

11. Az egyediségből következik, hogy minden produkció nullszériás. Mindez azt jelenti, hogy valamennyi előadás esetében vállalni kell a termékfejlesztés valamennyi költségét, vagyis az egyik előadásnál kidolgozott megoldások nem használhatók egy másik produkciónál. (Egy-két színpadtechnikai megoldástól eltekintve még akkor sem, ha mindkét produkciónak ugyanaz a stábja.) Miután a színigazdaságban minden produkciónál meg kell fizetni a termékfejlesztés valamennyi költségét, így a kívülállók (főleg revizorok és a produkció belső ellenzéke) mindezt gyakran nem szükségesnek, hanem pazarlásnak látják. Csakis rendkívül alapos, egyéni elemzéssel dönthető el, hogy egy adott - a produkcióba be nem épült - költség a termékfejlesztés szükséges eleme volt e, vagy olyan rendezői és a tervezői szeszély következménye, amely az alkotók felkészületlenségéből ered.

12. Az alkotómunka természetéből következik, hogy - a piacgazdaságban érvényesülő törvényszerűségtől eltérően - a fejlett technika felhasználása hosszú távon nemhogy csökkentené, de a pótlólagos költségek miatt növeli az egy előadásra jutó költségeket. Hasonlóan a szolgáltatások többségéhez, a színházi előadás is olyan jelenbeni munkát igényel, amelynek többsége nem helyettesíthető technikai felszerelésekkel. (A színházi előadások nagy része mindenféle technika nélkül is lejátszható, ám korunk szórakoztatóiparának kihívásai a rendezők egy részét arra késztetik, hogy nagy fejlettségű technikai eszközöket is igénybe vegyenek.) A technika legnagyobb szerepe a színházban a közönség kényelmének magas színvonalú kiszolgálásában, valamint az előadások díszleteinek és jelmezeinek gyártásában tapasztalható, ám az elvégzendő munkák természetéből következően a technika felhasználása e területeken sem jár élőmunka megtakarításával.

13. Nem igényel különösebb magyarázatot, hogy - hasonlóan a szolgáltatások többségéhez - a legfontosabb színházi tevékenység termelékenysége egy adott felső határon túl nem növelhető tovább. A színházi termelékenység, vagyis az egységnyi idő alatt játszott előadások száma felülről korlátos, hisz egy adott napon, hónapban, évben semmiféle módon sem lehet egy konkrét számnál többet játszani. A nagy sikerű előadások esetében - a hiánypszichózisnak megfelelően - az előadásszám felső korlátja jelentős mértékű további keresletet indukál. A kereskedelmi színházak vezetése e hatás kihasználása érdekében gyakran nem is a lehetőségeknek megfelelő számban játssza sikeres előadásait. Ugyanakkor a költségvetési művész színházak, amelyek mindegyike repertoár rendszerben játszik, lényegében e hatásnak köszönhetően képes egész évben magas kihasználtsággal játszani. (Természetesen a színpadon kívüli tevékenységek többségének mérhető termelékenysége van, amelynek mértéke megfelelő módszerekkel és technikákkal növelhető.)

14. A színházi vagyon különösségének törvénye azt fejezi ki, hogy míg a piacgazdaság szereplőinek mérlegében mindazon nem materiális (szellemi) vagyon is szerepel, amely a cég tulajdona és értékét növeli, addig a színház éves beszámolóiban nem szerepel a színház legfontosabb vagyona, a lehetséges repertoár. Ez a nem materiális vagyonrész a színház azon képességét testesíti meg, hogy egy adott időszakban hány különféle előadást tud játszani, vagyis a lehetséges repertoár gazdagságát. Természetesen a lehetséges repertoár anyagi elemei szerepelnek a beszámolóban, de a társulat fejében lévő szereptudás már semmilyen formában nem része a színház mérlegének. Ahhoz, hogy egy színház értékét megítéljük, elengedhetetlen tehát, hogy a lehetséges repertoár nagyságáról se feledkezzünk meg.

15. A színházi álruhák törvénye. A színházi érdekek nagy része álruhában szeret megmutatkozni: a művészeti érdekek gyakran műszaki és gazdasági, a műszaki érdekek gyakran művészeti és gazdasági, a gazdasági érdekek pedig gyakran technikai álruhában jelennek meg. Az álruhák elsődleges oka a színház kettős természete (az alkotómunka egyedisége és a színházi üzemszerűség), valamint az a színházi érzékenység, amely fél önmagát megmutatva megnyilvánulni, végül pedig az a színházi gyakorlat, amely szerint közvetett utakon (vagyis mások érdekének képviseletében) könnyebben érhetők el eredmények. Úgy tűnik, a színházi álruhák rendszerfüggetlenek, hisz természetük semmit sem változott az elmúlt tíz évben.

16. Az állandó önigazolás törvénye. A költségvetési gazdaság, benne a színigazdaság, különféle okok miatt (a sajátos törvények, az alacsony társadalmi presztízs és jövedelem) jelentős kisebbségi érzéssel bír a piacgazdaság szereplőivel szemben. Az állandó önigazolás kényszeréből következően a költségvetési gazdaság dacos kamaszként próbálja meg bizonygatni létjogosultságát és komolyságát. A kisebbségi érzést súlyosbítja, hogy a művészettől függő költségekre vonatkozóan nincsenek normák, így lényegében a revízió (a tulajdonos) bárkit, bármiért felelősségre tud vonni. A normanélküliség és az alkotómunka egyediségéből következő látszólagos pazarlás miatt a színigazdaság vezetői általában szeretnek minden gazdasági akciót többszörösen is igazolni és túlbiztosítani. Ez az önigazolási és túlbiztosítási kényszer gyakran oly erősen megköti a gazdasági vezetés energiáit, hogy a költségvetési gazdálkodáshoz is szükséges alkotómunkára már nem marad sem vágyuk, sem kedvük.

17. A színházi hatékonyság legfőbb mértéke a minőség. A színigazdaság, sőt a színház egyik legfontosabb törvénye, amely az előbbiek alapján azt az egyszerű tényt fogalmazza meg, hogy miután a színházi munka hatékonysága nem mérhető sem a termelékenységgel, sem a megtérüléssel, így értékelése csak a minőségen keresztül valósítható meg. A minőség természetesen nem egyezik meg sem a társulat önértékelésével, sem a kritikusok véleményével, sem a szakma értékelésével, sem az előadás utáni nézői és szponzori érdeklődéssel, hanem ezek olyan eredője, amely képes az előadás hosszú távú hatását is megfogalmazni. Annak ellenére, hogy a színház a jelen pillanat művészete, gondoljunk arra, hogy egy magas minőségű előadás - a néző emlékezetében és nem csak a videoszalagon keresztül - még évtizedek után is képes kifejteni hatását.

3.

Az előzőekben az állami támogatásból, az alkotómunka egyediségéből, a színházi munka üzemszerűségből következő tizenhét színigazdasági törvényt mutattam be. E törvények megértésén keresztül mindannyiunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy a színigazdaság a piacgazdasághoz képest olyan rendszerbeli hátrányokkal működik, amelyek ellensúlyozásában a tulajdonosnak komoly, megkerülhetetlen felelőssége, és ebből következően feladatai is vannak. A továbbiakban tehát azokat a szükségszerűségeket fogalmazom meg, amelyekkel a költségvetési gazdaság szereplői biztos és hosszú távú lehetőségeket kapnak ahhoz, hogy a költségvetési forrásokból származó pénzek megfelelő körülmények között piacgazdasági hatékonysággal legyenek képesek hasznosulni. Ennek érdekében a következő színigazdasági törvényeknek kell érvényesülniük.

18. A társadalmi felelősség törvénye annak belátását jelenti, hogy a költségvetési művész színházaknak olyan kulturális feladatokat is el kell látniuk, amelyek csak közösségi (elsősorban állami) támogatással valósíthatók meg, mivel ezek a produkciók, illetve előadások a magas költségek és/vagy a kis (fizetőképes) vásárlóerő miatt nem képesek előállításuk költségeit fedezni. E kulturális feladatokat a kormányzatnak a színházi szakmával történő megegyezése eredményeképpen a színházak alapító okiratában kell rögzíteni. Ilyen feladatok lehetnek például a következők: kis nézőközösségek ellátása, rétegközönségek kielégítése, gyermek- és ifjúsági előadások, nemzeti klasszikusok műsoron tartása, kísérleti előadások, operaelőadások játszása. A társadalmi felelősség törvénye természetesen azt is jelenti, hogy csak és csakis azok a színházak részesülnek állami támogatásban, amelyek ilyen kulturális feladatokat látnak el.

19. A művészettől független költségek garanciájának törvénye. Ennek előfeltétele, hogy a tulajdonos állam vagy önkormányzat egy határozott döntéssel kettéválassza a színigazdaság támogatását: az első csoportba a házfenntartás, a második csoportba a művészettel kapcsolatos költségek tartozzanak. A házfenntartás költségeit, illetve a művészettől független költségeket, amelyek többsége mennyiségben is meghatározható, a tulajdonos egy alapos átvilágítással állapítsa meg, majd vállaljon garanciát e költségcsoport finanszírozására. E garanciavállalás költségvetési indokaként a tulajdonos fogadja el, hogy a színházak céljaira szolgáló épületek (amelyek zöme műemlék, vagy műemlék-jellegű épület) olyan (ön)kormányzati vagyonelemek, amelyek megőrzése és fenntartása a tulajdonos alapvető kötelessége. Kellő elhatározás esetén a tulajdonos külön gazdasági szervezetet (közhasznú társaságot, vagy korlatolt felelősségű társaságot) hoz létre az épületek fenntartására és hasznosítására, vagyis a színház, mint intézmény feladata az előadások létrehozása és játszása lenne „csak".

20. A garancián túli elosztás törvénye azt fogalmazza meg, hogy az előző törvényben meghatározott garanciális támogatási elemeken kívüli elemek (vagyis a művészettől függő költségek) részleges fedezetére szolgáló állami támogatás elosztására a tulajdonos szakmai érdekvédelmi testületek közreműködésével prioritási elveket dolgozzon ki. A prioritási elvek alapjául természetesen egy olyan új típusú színházértékelési rendszert kell kidolgozni, amely a színházak alapító okiratában rögzített feladatain, az évi beszámolóban szereplő feladatmutatókon és a műsorterven kívül figyelembe veszi a színház mindazon előnyeit és hátrányait, amelyek jelentős mértékben befolyásolják a színház kiadási és bevételi tételeit. Mindehhez természetesen elengedhetetlen, hogy a színházak - a jelenlegi gyakorlattól eltérően - az aktuális évadon kívül legalább két teljes évad műsortervével rendelkezzenek.

21. A jog az információhoz törvénye. Ahhoz, hogy a költségvetési intézmények (bennük a színházak) a közösségi tulajdont a piacgazdaságban szokásos hatékonysággal működtessék, és az állami támogatást a piacgazdaságban megszokott hatékonysággal használják fel, elengedhetetlen, hogy a kellő időben, a kellő mértékben, a kellő részletességgel rendelkezzenek azokkal az információkkal, amelyek birtoklása bármilyen formában is, de befolyásolja a színházak kiadásainak és bevételeinek gazdaságosságát. Ennek érdekében a költségvetési intézmények, a közbeszerzési szervezetek és a felügyeleti szervek között olyan számítógépes információs hálót kell kiépíteni, amely a napi kapcsolattartáson kívül alkalmas egyrészt a költségvetési intézmények szolgáltatásainak megrendelésére (például színházi belépőjegy), másrészt pedig alkalmas valamennyi statisztikai és egyéb beszámolási kötelezettség teljesítésére. Ugyanakkor a háló közvetítené mindazon információkat (mint például jogszabályokat, tendereket, pályázati lehetőségeket, közvélemény-kutatások adatait), amelyeket ma az intézmények csak rendkívül hiányosan és megkésve tudnak beszerezni.

22. Az együttműködés törvénye. A tulajdonosoknak ösztönző szabályozásokkal elő kell segíteni, hogy a költségvetési világ szereplői mindazon tevékenységekben együttműködjenek, amelyeket közösen vagy egymás helyett elvégezve költségeket takarítanak meg vagy többletbevételre tesznek szert. Az együttműködés lehetséges formái a következők: műszaki (karbantartás, géppark, raktárak), szervezési (műsorszerkesztés, művészegyeztetés), gazdasági (megrendelések, adminisztráció), marketing (szabad kapacitások értékesítése, szponzorkeresés), és szakmai továbbképzés. Az együttműködés tapasztalatai alapján a tulajdonosok hozzanak létre közös intézményeket, közhasznú társaságokat illetve profitorientált vállalkozásokat. Az intézmények csak és csakis olyan tevékenységeket végezzenek önállóan, amelyek közös ellátása nem lehetséges vagy nem gazdaságos.

23. A költségvetési tervezés, beszámolás, ellenőrzés törvénye. Nincs semmiféle megváltozhatatlan és természetes oka annak, hogy a költségvetési tervezés, beszámolás és ellenőrzés színvonala ne érje el a piacgazdálkodásban megszokott színvonalat. Éppen ezért szabályozással (informatika és sztenderdizálás) és ösztönzéssel biztosítani kell és lehet a tervezés, beszámolás és ellenőrzés szükségesen magas színvonalát. A tulajdonos ne csak passzív résztvevője legyen egy évente megismétlődő költségvetési szerepjátéknak, de valódi tulajdonosként vállalja és teljesítse is a tervezéssel, beszámolással és ellenőrzéssel kapcsolatos kötelezettségeit.

24. A költségvetési menedzsment törvénye. Nincs semmiféle megváltozhatatlan és természetes oka annak, hogy a költségvetési menedzsment színvonala ne érhesse el a piacgazdasági vezetés színvonalát. Éppen ezért a piacgazdasági átlagnak megfelelő magas színvonalú munkakörülményekkel, állami ösztöndíjakkal, jövedelemmel és oktatással biztosítani kell, hogy a legjobb végzős hallgatók és a legjobb gyakorló szakemberek se ódzkodjanak a költségvetési gazdálkodástól. A költségvetési intézmények első számú vezetőivel - a közalkalmazotti kinevezés mellett - olyan szerződéseket kell kötni, amelyek pontosan, részletesen és a következményeivel együtt tartalmazzák az intézmény (színház) és a felügyeleti szerv feladatait, jogkörét, hatáskörét és érdekeltségeit. A kinevezésben és/vagy a szerződésben a vezetőt érdekeltté kell tenni az intézmény alapfeladatainak magas színvonalú ellátásában és a költségvetési gazdálkodás hatékonysága növelésében.

25. A valódi tulajdonosság törvénye. Miután a felügyeleti szervek természetüktől fogva nem képesek, illetve nem tudnak a színházak valóságos tulajdonosaként viselkedni, a piacgazdasághoz hasonlóan szükségesnek tartom olyan testületek (például igazgatótanácsok) létrehozását, amelyeket teljes jogkörrel gyakorolnák a tulajdonosi jogokat és kötelezettségeket, beleértve a színház igazgatója és gazdasági vezetője kinevezését is. E testületek tagjainak egy részét a tulajdonos nevezné ki, többi tagja a szponzorok és a törzsközönség képviselőiből kerülne ki. Az igazgatótanács tagjai jelentős jövedelemmel lennének érdekeltek abban, hogy a színház teljesítse alapfeladatait, és gazdálkodása elérje a piacgazdaság hatékonyságát. A testületek vezetője olyan köztiszteletben álló színházszerető személyiség lenne, aki megfelelő tekintéllyel tudná a kormányzati és vállalkozói szervezetekben képviselni színháza érdekeit.

26. A tiszta költségvetési profil törvénye. Jelentős profiltisztítást kell végrehajtani a színházak tevékenységi körében. Az intézményi gazdálkodásról le kell választani mindazon tevékenységeket, amelyek magángazdasági formákban gazdaságosabban elláthatók. Színház esetében ilyen tevékenységek lehetnek a házfenntartási és működtetési tevékenységek nagy része (karbantartás, gondnokság, őrzés és védelem), a díszlet- és jelmezgyártás, a jegyértékesítés, a szabad kapacitások hasznosítása. E tevékenységek ellátására olyan kft-k vagy részvénytársaságok alakulnának, amelyek tulajdonosai a színházak és/vagy munkatársai lennének. (Természetesen a leválasztást alapos hatástanulmánynak kellene megelőznie, hisz a vidéki színházak zömében csak egy-két tevékenységet lehetne ilyen formában gazdaságosabban végezni.) A színház a profiltisztítás eredményeképpen végre azzal foglalkozhatna, amivel szeretne és azzal, amihez valójában ért, vagyis színházi előadások létrehozásával.

Jelen gondolatokkal fejezem be a színigazdasági törvényekről szóló tizenegyedik előadásomat, melynek keretében bemutattam azt a tizenhét törvényt, amelyek egyrészt a költségvetési szabályozásból és az állami támogatásból, másrészt pedig a művészeti alkotómunka egyediségéből és a színház üzemjellegéből következnek. Mindezek után, ezek folyományaként bemutattam azt a kilenc törvényt, melyeknek meg kell valósulniuk ahhoz, hogy a költségvetési gazdálkodás (benne a színigazdaság) visszakapja elveszített rangját és megbecsülését. A törvények megvalósulásához azonban olyan színházi és tulajdonosi (költségvetési) összefogásra van újra szükség, amely úgy képes a magángazdaság hatékonyabb ám keményebb módszereit érvényesíteni, hogy közben továbbra is biztosítja a művészet, az alkotómunka autonómiáját és szertelenségét.

Ennek reményében fejezem be előadásomat. Köszönöm figyelmüket!